Halálos sebet kapott a jó ízlés, amikor a rózsaszín műanyag flamingók meghódították az Egyesült Államokat

Majdnem pontosan három éve, 79 éves korában hunyt el Don (vagy Donald) Featherstone képzőművész, a 20. század második felének egyik legnagyobb, legmeghatározóbb giccsmestere, az ízléstelen kerti dekoráció Benvenuto Cellinije. A hazai sajtóban – ahová a művész legfeljebb azzal a produkciójával tudott bekerülni, hogy több mint három évtizede pontosan ugyanolyan ruhákat hord, mint a felesége – ez a hír nem vert fel különösebben nagy port, ami érthető, hiszen amit ő csinált, az pont olyan jellegzetesen és letagadhatatlanul tengerentúli, mint az impozáns méretű és rengeteg benzint fogyasztó autók alvázára akasztott króm bikahere; ugyanis Featherstone találta fel, illetve alkotta meg a rendezett amerikai előkertek elmaradhatatlan kellékét, a műfaj Mona Lisáját, a szigorú akadémizmussal és a szépelgő, öntetszelgő giccsel egyaránt szembehelyezkedő campkultúra legfőbb totemállatát és szimbólumát, a rózsaszín műanyag flamingót.

Egészen borzongató érzés belegondolni, hogy eredetileg nem is flamingóval, hanem műanyag kacsával kezdte. Don Featherstone 1936-ban született a Massachusetts állambeli Worcesterben, és a méltán nem világhírű Worcester Art Museum művészeti iskolájában végzett 21 évesen. Noha tehetséges szobrásznak tartották, mégsem izgatta különösebben, hogy saját stúdiót nyisson, így az ötvenes évek végén inkább elment formatervezőnek egy műanyag kerti díszeket gyártó helyi céghez, a Union Productshoz, ahol az első megbízatása, ahogy azt már említettük, egy műanyag kerti kacsa megtervezése volt.

A végeredmény olyan jól sikerült, hogy főnökei már meg merték bízni valami komolyabbal is, az akkoriban még nem a posztmodern iróniával, hanem inkább a gondtalan, napfényes trópusi nyaralással összekapcsolt rózsaszín flamingó elkészítésével. Ez elsőre nem tűnt egyszerű feladatnak, hiszen Massachusetts államban aránylag kevés ilyen állat él, de Featherstone nagy szerencséjére a National Geographic aktuális számában éppen volt egy kisebb összeállítás a flamingókról (Rózsaszín balerinák címmel), a művész pedig innen választotta ki azt a két fotót, amelyek alapján három hét kemény munka árán végül megformázta az álló és a görnyedt flamingót, élete mesterműveit. Az első párt valamikor 1957-ben gyártotta le a Union Products, és a világ örökre megváltozott; jó, a világ talán nem, de az Amerikai Egyesült Államok látképe egészen biztosan.

Fotó: Tabatha Fireman/Getty Images for J.Crew

A 2,76 dollárért árult, kecses drótlábakon egyensúlyozó neonrózsaszín flamingók, amelyekhez képest az addig egyeduralkodó kerti törpék is visszafogott, biedermeier műtárgyaknak tűntek, hamarosan valósággal elborították az amerikai kertvárosok gyepeit, a kényes műkritikusok, esztéták, publicisták és lakberendezők meg, ahogy azt kell, természetesen azonnal felhúzták az orrukat, a háztulajdonosok közös képviselete pedig több helyen is betiltotta vagy megpróbálta betiltani, és az új sikertermék a kispolgári ízléstelenség fáklyahordozójává nőtte ki magát. Aztán valami egészen mássá. Featherstone szárnyasait ugyanis valamikor a hetvenes években a pajzsukra emelték a jó ízlés és a társadalmi normák határait előszeretettel feszegető ellenkultúra művészei is; ahogy a New York Times írta, „a madár a társadalmi és kulturális konvenciók megsértésének egyetemes irányjelzőjévé vált”. Az igazi fordulópont talán az lehetett, amikor 1972-ben bemutatták John Waters kultikus botrányfilmjét, az egyéb őrültségek mellett a kutyaszart fogyasztó, terebélyes transzvesztitát, Divine-t is felvonultató Rózsaszín flamingókat, és innen már tényleg nem volt megállás.

A műanyag flamingót jelképének választotta a meleg szubkultúra, és pár éven belül a gay pride felvonulások kötelező kiegészítője lett, 1979-ben pedig a Wisconsini Egyetem diákparlamentje helyezett el demonstrációképpen száz darab flamingót a dékán irodájával szemközti gyepen. A kerti dísz a nyolcvanas években aztán meghódította az avantgárd művészeti galériákat is, amelyekben egymást érték a flamingós festmények, szobrok, installációk és egyebek, és a mű végül még a Los Angeles-i Kortárs Művészetek Múzeumába is bekerült – igaz, csak az ajándékboltba. Egy időben meg már tényleg annyian akartak felkapaszkodni a megállíthatatlanul robogó flamingóvonatra, hogy 1986-tól a Union Products kénytelen volt a művész aláírásával ellátni az eredeti darabokat.

És hogy mit csinált közben Don Featherstone? Milliomos ugyan nem lett, de továbbra is keményen dolgozott élete első és utolsó munkahelyén, és élvezte a remekműve (ahogy ő nevezte: a phoenicopterus ruber plasticus) körüli felhajtást. Tervezett még kerti mikulást, elefántos kannát, bárányos és hattyús virágtartót (utóbbi állítólag még kelendőbb volt, mint a flamingó) és még több mint hétszázféle kerti díszt, munkásságáért pedig 1996-ban megkapta a felesleges találmányoknak járó Ignobel-díjat. Az ezredfordulón vonult nyugdíjba, már a vállalat elnökeként.

A Union Products 2006-ban, nem sokkal csúcsterméke 50. születésnapja előtt ugyan lehúzta a rolót, de a jogokat néhány évvel később megvásárolta egy másik massachusettsi cég, úgyhogy azóta megint lehet kapni a legendás gázlómadarat, egy párt nagyjából 20-30 dollárért. És ha ez nem lenne elég, a rózsaszín flamingók divatja az elmúlt pár évben ismét reneszánszát éli, hiába akadtak időközben olyan nehézsúlyú kihívói, mint a bagoly vagy az unikornis. A szellemet Marc Jacobs szabadította ki a palackból 2014-ben, egy nagyon határozott művészi állásfoglalásnak is beillő flamingós bomberdzsekivel fokozva a fokozhatatlant, majd sorra jött a Gucci, a Givenchy, a Prada és a többiek, azóta pedig ismét bármit el lehet adni flamingóval, legyen az lakberendezési cikk, méregdrága ruha, olcsó kiegészítő, parfüm, tapéta vagy bronz lovasszobor.