Be sem kellett állítanom az új (és életemben az első) okosórámat, elég volt feltölteni, felvenni és már nyaggatott is. Ideje felállni! Látom, biciklizel, nagyszerű! Még öt perc és meglesz az ötszáz kalória, hajrá! Teljesítetted a lépcsőzést, amit a korod, súlyod és pulzusod alapján előirányoztam neked, gratulálok! Kettőnk kapcsolatában nem is a rácsodálkozás volt a nagy pillanat, hogy „te jó ég, miket tud ez rólam anélkül, hogy elárultam volna magamról bármit?”, hanem az, amikor
igenis tekertem még öt percet, csak hogy meglegyen az ötszáz elégetett kalória.
Nem hazudom azt, hogy azóta sportember vagyok, de tény, hogy sokkal többet és tudatosabban mozgok, mióta zizeg és rendszeres időközönként passzív-agresszív üzenetekkel motivál ez a semmi kis cucc a csuklómon. Ha számok, értékek, grafikonok kapcsolódnak minden mozdulatomhoz, mindjárt több tétje lesz az egésznek: egy kicsit, mint egy videojáték, ahol pontokat gyűjtök. Csak a grafikája némileg szebb.
Nem kell kétdoktoris neurológus-pszichiáternek lenni, hogy megértsük: ha naplózzuk, amit csinálunk, nagyobb eséllyel tudatosul, ha valamit rosszul csinálunk, ez pedig motivál, hogy változtassunk. Ráadásul 2018 van, azaz nekünk alig kell valamit külön naplózni, megteszik helyettünk a gépek. Ugye neked is szólt már a mobilod, hogy
képzeld, teljesítetted a napi lépésszámot,
anélkül, hogy tudtál volna róla, hogy van napi lépésszám?
Az önméricskélés nem csak egy bizarr társadalmi-technológiai jelenség: több ezren vannak, akiknek az élet értelme. Ezt a furcsa szubkultúrát hívják self trackereknek. Ám mivel ez túl tág kifejezés ahhoz, hogy azonosuljanak vele (elvégre valamilyen önmérő, azaz self tracking tevékenységet szinte mindenki végez akár tudatosan, akár öntudatlanul), elnevezték magukat
a Számszerűsített Én,
azaz a Quantified Self híveinek. A szinte vallásos odaadással gyakorolt eszmerendszer lényege, hogy az ember teste gép, amelyet más gépekkel megfigyelhetünk, adatokká alakíthatjuk és azokat feldolgozva megváltoztathatjuk a működését.
Ők azok, akik e köré szervezik az életüket. Egyre könnyebb dolguk van: lassan minden eszköz a rendelkezésükre áll, hogy az összes testfunkciójukat folyamatosan figyelemmel kísérjék. Sebesség, pulzus, elégetett kalóriák, vércukor, vérnyomás, a központi idegrendszer izgalmi állapota mind viszonylag egyszerűen és folyamatosan mérhető hordható kütyükkel és mobilalkalmazásokkal. A legbutább okosóra is képes megtippelni a mozgás intenzitását és jellegét, a fejlettebbek pedig tényleg mindent megmutatnak, amihez nem kell vért venni. A legalapvetőbb eszköz pedig szinte mindenki zsebében ott lapul: nagyjából az összes okostelefon képes gyorsulásmérőjével lépést számolni és GPS-szel figyelni a megtett távolságot, ebből pedig összematekozni a séta vagy futás sebességét és intenzitását. Az eredményről értesítést küld, mi pedig máris tudjuk, hogy mennyivel vagyunk beljebb aznap egészségeséletmód-ügyben. (Vagy, hogy hánnyal több sajtburgert ehetünk aznap.)
A Quantified Self-hívők mottója:
Önismeret számok által.
Eredetileg Gary Wolf és Kevin Kelly techújságírók találták ki ezt az egészet és kanyarítottak köré módszertant és ideológiát. A Quantified Self természetesen egy weboldal is cikkekkel, fórumokkal, ahol megtárgyalhatják a legújabb fejlesztéseket, trükköket és lifehack-módszereket. A két alapító azonos nevű cégével konferenciákat is szervez a témában. Maga a téma pedig elképzelhetetlenül sokrétű. Hogy a leghatékonyabb az alvásciklusok mérése? Milyen jogi és etikai aggályai vannak az adatok megosztásának? (Visszaélhetnek-e a rosszhiszemű cégek a testtömegindexeddel?) Az egyik fórum például arról szól,
mérhető-e a belső béke,
azaz a rendelkezésre álló adatokból összefűzhetjük-e, hol tartunk a megvilágosodás útján. Ha nem: létezhet-e eszköz, amely kifejezetten ezt méri? (Még egyszer: nem szöveges értékelésre és tippekre van szükség, hanem kemény, egzakt számokra, görbékre, grafikonokra.) A folyamatos méregetés kívülről feleslegesnek és kényszeresnek tűnhet, ám, ha az ember belemélyül a témába, komolyan veszi a számokat és tudományos alapon vizsgálja saját testfunkcióit és viselkedését, egészen bizarr tanulságokra juthat. Ott van például az az idegrendszer-kutató nő, aki hónapokon keresztül összevetette online vásárlásait menstruációs ciklusával, és rájött, hogy
csak akkor vesz vörös ruhát, amikor peteérése van.
Extrém példa ez, azt azonban könnyű belátni, hogy a hétköznapokban miért jön jól, ha mindig tudjuk, mikor mennyit és hogyan aludtunk – ezt megjegyzi helyettünk az okosóra, ha nem vesszük le éjjelre –, mikor és mennyire fáj a fejünk, hogyan változott a súlyunk. Ez utóbbi kettőt – egyelőre! – nekünk kell naplóznunk. Ha ugyanis hetekre, hónapokra visszamenőleg rendszerben nézzük, mikor mit csináltunk és hogyan éreztük magunkat közben, addig rejtett összefüggéseket is felfedezhetünk. Én például három hónap sportolás után jöttem rá, hogy bár korábban hetente kellett egy-két fejfájáscsillapító, mióta mozgok, összesen kétszer fájt a fejem. (Egyszer másnapos voltam, egyszer front jött.) Szóval semmilyen komoly neurológiai betegségem nincs, egyszerűen hiányzott az életemből a mozgás. Ezt kimondani és belátni egy magamfajta profi hipochondernek nagy szó: a nyers adatok még engem is meggyőztek, hogy jó eséllyel nem halok meg rövidesen. Sokan pedig úgy ébredtek rá, hogy laktóz- vagy gluténérzékenyek, hogy összevetették a közérzetüket azzal, hogy mit ettek előtte.
A kezdeményezés, bár szűk szubkultúra sajátja, átszivárgott a szélesebb társadalomba:
több amerikai egészségbiztosító olcsó okosórát ad a szerződés mellé, és csökkenti a havi díjat, ha az eszköz online igazolja neki, hogy viselője rendszeresen sportol.
Ez a mozgalom egészséges és hasznos oldala. A hardcore Quantified Self-tagoknak azonban nem egyszerű hobbi és életmódjavító mellékes elfoglaltság ez: szerintük az élet célja az, hogy mindent megtudjanak saját testükről és algoritmusokkal, appokkal és akár – főleg a jövőben – nem csak hordható, hanem testbe épített kütyükkel javítsanak teljesítményükön. Az élet minden terét érinti ez: tudni akarják, mikor és mennyit kell aludniuk, mozogniuk, enniük, vagy akár szexelniük, hogy a legjobban kiaknázzák saját fizikai és szellemi potenciáljukat. Inkább utóbbiról szól ez, nem az egészséges életmódról, illetve az inkább eszköz a célhoz: hogy a legtöbbet tegyék le az asztalra a legrövidebb idő alatt.
A hatékony, gyors, pontos munka számukra nem üres frázis a motivációs levélben, hanem életcél, szinte művészi önkifejezési mód, amiért hajlandóak lennének szellemileg és fizikailag is átprogramozni magukat. Nem csoda, hogy erős átfedésben vannak a saját életüket szintén a technológiával megkönnyítő lifehacker szubkultúrával. A lifehackerek találták fel például az íztelen-szagtalan, csupa tápanyagból álló, tehát nulla élvezeti értékű Soylent nevű löttyöt (a név utalás a Zöld szója című disztópikus kultuszfilmre), amely nagyon gyorsan elfogyasztható, ám egész étkezéseket helyettesít, így nem kell többé holmi evéssel bajlódniuk.
Ironikus, hogy bár az egész a hatékonyabb, teljesítménycentrikusabb életről szól, maga a naplózás akár napi több óra melót is jelenthet. Hiába ugyanis a rengeteg jól felszerelt kütyü és a hozzájuk kapcsolódó autimatizált appok, van, amit kézzel kell felvinni a rendszerbe, nincs mese. Alexandra Carmichael, a CureTogether nevű egészségügyi oldal alapítója például igazi self tracking-őrült,
minden nap negyven adatot rögzít magáról,
az alvástól a reggeli súlyán, a napi kalóriabevitelen (természetesen étkezésenként), a szexen (a mennyiséget és a minőséget szigorúan különválasztva) az edzésekig. (Egyébként ugye nem gondolja senki, hogy nincs külön app a szexuális aktivitás naplózására? Természetesen több is van, a legnépszerűbb a Bedpost nevű.) Van tag, aki főleg arra, kíváncsi, mikor hol fáj, azaz naponta akár többször is regisztrálja, majd adatvizualizáció segítségével visszanézi, mely testrésze mennyire sajog éppen. (Arról nem nyilatkozott, hogy vajon mennyi ebből a pszichoszomatikus fájdalom, azaz az, amit éppen azért érez az ember, mert folyamatosan figyeli magát.) És van, aki szerint elmebeteg dolog nem nézni folyamatosan, legalább óránként a vérnyomásunkat.
A fentiek alapján tehát elképzelhető az a forgatókönyv, hogy valaki visszanézi az elmúlt hetek-hónapok aktivitását, összeveti a hatékonyságával és rájön például arra, hogy
túl sok időt és energiát vesz el a szex, érdemes lenne tehát kevesebbet csinálni.
Gary Wolf alapító szerint ez filozófiai magasságokba repíti az embert:
Küldetésünk, hogy összegyűjtsük a minket mérő eszközöket, hogy azok számszerűsítsenek minket. Örülünk minden eszköznek, amely segít látni és megérteni testünket, hogy rájöjjünk, mi, emberek miért vagyunk itt.
Az első hallásra legabszurdabb – valójában persze érthető és emberi – történet Dana Greenfieldé, aki elkezdte
számszerűsíteni saját gyászát, miután édesanyja, aki a mindene volt, váratlanul elhunyt
2014-ben. Dana, aki teljesen szétesett a gyásztól, elhatározta, hogy igyekszik megérteni magát: hogy mit mikor és miért érez. Elkezdte táblázatban lejegyezni, milyen apró tárgyról, mondatról, gesztusról, pillanatról (vagy mindentől függetlenül, csak úgy) jut eszébe az anyja és mit érez, amikor megtörténik. Ő lepődött meg a legjobban, hogy a nyilvánvaló szomorúságon túl hányféle érzelmet él meg a kétségbeeséstől a nosztalgián át a színtiszta boldogságig – akár egyszerre. A végeredmény nem csak a veszteséget feldolgozni segített: mint mondta, olyan volt, mintha az anyja most is vele lenne, azzal, hogy a saját érzésein keresztül ápolja emlékét, halála után is tartja vele a kapcsolatot.
Hogy hol végződik majd a történet, arra sejtésünk sincs, legfeljebb pár tippünk. Valószínű, hogy hamarosan ósdinak számítanak majd a sima hordható kütyük: a jövő a beépíthető, azaz a bőr alá, vagy a testbe ágyazott implantátumoké. Nem a ma is használatos egészségügyi megoldásokról van szó, mint a pacemaker, vagy az egyre fejlettebb, akár a központi idegrendszerhez kapcsolódó (leegyszerűsítve: gondolatvezérelt) végtag- és egyéb protézisek, hanem az egészséges emberek lehetőségeit bővítő kütyükről. Csak két példa:
A Motorola olyan nyakba építhető implantátumot fejleszt, amely a telefonbeszélgetéseket továbbítja a fülünkbe, a Nokia pedig éppen vibráló tetoválást készül a piacra dobni.
Mondanánk, hogy innen már csak egy lépés a sci-fi filmekből és videojátékokból ismert képességjavító implantátumok világa a mentális teljesítményt fokozó chipektől a nyomtatott izmokon át a kütyük gondolatvezérlésééig, de inkább két-három lépés lesz az. Az viszont biztos, hogy ideje felkészülnünk a kiborgok érkezésére, akik eleinte biztosan nem lesznek látványosan félig robotok, de el kell majd gondolkodnunk, hol ér véget az ember és hol kezdődik a gép. (Főleg, hogy ez eleinte a gazdagok kiváltsága lesz, ami tovább szélesíti a társadalmi szakadékot.)
Én vagyok-e még én, ha gyorsabban gondolkodom és több dologra emlékszem egy a központi idegrendszerhez csatolt processzor- és memóriabővítéstől?
És ugye senki nem gondolja, hogy ezek itt és most megválaszolható kérdések? Úgyhogy hagyjuk is őket így, a levegőben, pár év, és úgyis választ adnak rájuk nálunk sokkal okosabb emberek.
A képek a Páncélba zárt szellem (Ghost In the Shell) című 1995-ös animéből származnak.