Honoré de Balzac olyan követhetetlen tempóban száguldott végig a 19. század első felén, mint nem sokkal korábban egyik nagy bálványa, Napóleon egész Európán. Igaz, a korzikai fenevaddal ellentétben az író mindeközben gyakorlatilag fel sem állt az íróasztala mellől, legfeljebb csak azért, hogy kevéske szabadidejében mérték nélkül döntse magába a feketekávét és a fehérbort, vagy hogy meglátogasson valami divatos éttermet, ahol kezdésnek aztán bedobott száz darab osztrigát, majd a biztonság kedvéért utána küldött még némi báránybordát, petrezselymes kacsát és nyárson sült foglyot, levezetésképpen pedig vagy egy tucat körtét.
De amikor éppen nem egy komplett állatkertet falt fel, nem utazgatott Európában, vagy nem valamelyik csőd szélén álló vállalkozását próbálta megmenteni a teljes bukástól, akkor írt, szakadatlanul csak írt, akár napi 16 órákat is, a legenda szerint trappista szerzetesnek öltözve, meglehetősen sajátos helyesírással: romantikus kalandregényeket, erotikus novellákat, fajsúlyos, realista nagyprózát, gigantikus, 10 000 oldalon terpeszkedő, 2000 szereplőt mozgató regényfolyamot, megkerülhetetlen remekműveket éppúgy, mint elkapkodott, feledésre ítélt semmiségeket.
Honoré de Balzac 1842-ben (fotó: Wikipedia)
A francia társadalom éles szemű megfigyelője és nagy kritikusa egyszerre volt tenyeres-talpas vidéki parasztember, elbűvölő dandy, régimódi arisztokrata, művelt nagypolgár és önpusztító művész, szellemes társasági ember és visszavonult remete, kíméletlen, cinikus realista és lángoló romantikus. Jellemző, hogy csaknem húsz évig dolgozott azon, hogy világhírű író legyen, és hogy elnyerje legkedvesebb levelezőpartnere, életének nagy szerelme, a lengyel Hańska grófnő kegyeit; majd írói és anyagi sikerei csúcsán, esküvője után alig pár hónappal aztán fogta magát, és 51 évesen hirtelen meghalt.
Bár halála óta már nem nagyon szokás megkérdőjelezni a művészi nagyságát, azért a kritikusok korábban nem mindig ölelték a keblükre, hisz rengeteget írt, és nagyon népszerű volt, ez a két dolog együtt meg már eleve gyanús. Azonban Balzacot nem különösebben izgatta műveinek kritikai fogadtatása. Egyrészt bizonyára nem is igen ért rá ilyesmikkel foglalkozni, másrészt pedig simán lepipálta még a legjobb tollú műítészéket is – legalábbis ha a saját regényeiről volt szó.
Eveline Hańska portréja (forrás: Wikipedia)
1835-ben adták ki újra egyik legfontosabb és legszórakoztatóbb művét, a mágikus realizmus irányzatát egy bő évszázaddal megelőlegező Szamárbőrt, amelyhez a kiadó vezetői szerettek volna csatolni egy szép ajánlót, úgyhogy rögtön a legautentikusabb forráshoz, azaz magához a szerzőhöz fordultak. Balzac pedig nem is nagyon kérette magát: megírta a szégyentelen önreklámozás műfajának meghaladhatatlan mesterművét, egy dagályos, hömpölygő, túlcsorduló dicshimnuszt, olyan bombasztikus jelzőkkel és olyan jelentőségteljesen döngő, nagy ívű megállapításokkal, hogy ahhoz képest még az is szerény gesztus lett volna, ha márvány lovasszobrot emeltet magának a Place de la Bastille-on. Mindezt természetesen név nélkül, ahogy azt ilyenkor kell.
Rodin Balzac-szobra egy 1911-es fotón (fotó: Wikipedia)
Igazából még az sem elképzelhetetlen, hogy afféle paródiának szánta. Akárhogy is, a kiadó végül visszarettent ettől az önünneplő dithürambosztól, és inkább kedvcsináló ajánló nélkül jelentette meg a regényt, amelyet alighanem így is gyorsan elkapkodtak. Ám a szöveg szerencsére nem lett az enyészeté, és kb. 15 évvel az író halála után teljes terjedelmében lehozta egy francia újság. Magyarra Ráth-Végh István fordította le Balzac úr saját magát méltató szavait; bár ez a verzió kissé rövidebb, mint az eredeti, azért a lényeg így is benne van, és még ebben a formában is döbbenetesen erős. Legkésőbb a csupa csont és hús poézisnek galvanikus ütéseinél már valószínűleg maga a szerző is hangosan röhögött az egészen.
Balzac úr, akit egy sorba kell helyeznünk az Ezeregyéjszaka mesélőivel, bebizonyította, hogy noha a dráma életképtelenné vált a színpadon, igenis életképes a regényben. Megmutatta, hogy a mi fásult, lélek és szív nélküli társadalmunkat miként lehet felrázni a színes, eleven, csupa csont és hús poézisnek galvanikus ütéseivel, s a gyönyörteljes bódulatnak azzal a színborával, amellyel Balzac úr e művet elárasztotta. A mű olvasása során elénk tárul a bűn, a hiányzó erény, a szikkadt és tartalmatlan tudomány, a lélek nélküli szkepszis, nevetséges önzés, gyermekes hiúság, megfizetett szerelem, s mit tudom én, mi egyéb még, úgyhogy az olvasó döbbenetes fájdalommal fog ráismerni arra a XIX. századra, amelyben él. A Szamárbőr annyi, mintha Voltaire Candide-ját olvasnók Béranger jegyzeteivel; annyi, mint a XIX. század nyomora és fényűzése, hite és hitetlensége, keble szív nélkül és koponyája agyvelő nélkül; maga az a cicomás, illatos, forradalmas, de műveletlen XIX. század, amelyet ötven év alatt ha egyszer bírna valami fásultságából felrázni, s ez a valami Balzac úrnak Szamárbőr című regénye.
Íme, a mesélésnek áldott tudománya. Lehetsz nagy tudós, lehetsz komoly író, de ha nem bírsz a mesélés adományával, soha nem leszel olyan népszerű, mint az Ezeregyéjszaka vagy Balzac úr. Olvastam, hogy amikor az Úr megteremtette Ádámot, így szólt: »Íme az ember!« Éppúgy mondhatnók, hogy amikor az Úr Balzacot teremtette, így kiáltott fel: »Íme a mesélő!« Minő lendület! mennyi espirit! micsoda fáradtságot nem ismerő nyomozás minden lefestendő részlet után! Hah! hogyan szedi ez az ember ízekre a világot! micsoda krónikás ez! mennyi szenvedély s mégis mennyi hidegvér egyszerre!