Ezt olvasd el, ha Instagram-híres akarsz lenni
Ez a könyv jött szembe velem Londonban. (Igen, pár hete voltam Londonban, pedig akkor még nem is akartam Instagram-influencer lenni, pedig ők szoktak ilyen helyeken nyomulni, most meg már szeretnék influenszer lenni, nyilván jól itt is ragadtam Józsefvárosban, mindegy, előreszaladtam.)
Szóval már könyv is van erről! Belelapoztam, nem is rossz; szerencsére nem arról szól, hogy hogyan legyen minél nagyobb arcod a hatékonyabb közösségimédia-reprezentációhoz (a szerző nagyon bölcsen feltételezi, hogy aki megveszi a könyvet, annak már eleve elég nagy az arca), hanem a fotografikus vetületről, vagyis arról, hogyan készíts jobb, vagyis az Insta-célközönség számára hatásosabb/hatásvadászabb képeket.
Igen, tudjuk, hogy az Instagram hatalmas üzlet, az influenszerek (eredetileg influencer, de éppen itt az ideje, hogy magyarítsuk ezt popkulturálisan idehaza is mérhetetlenül releváns szót, majd egyszer kapcsol az Akadémia is!), szóval az influenszerek dollármilliókat szakítanak azzal, hogy… izé, nehéz megmondani, mivel. Oké, nyilván azzal, hogy márkákkal működnek együtt, hogy a sokmilliós követőtáborukhoz eljuttassák a kapitalista hazugságokat, de ez még kevés. Egy influenszernek ugyanis gondoskodnia kell az önmarketinghez szükséges képanyagról, ez pedig, mint kiderült, tényleg hatalmas meló. Akkor is, ha ezeknek a képeknek éppen az a lényege, hogy úgy tűnjön, mintha csak úgy mellesleg, lazán elkattintották volna őket, ha már úgyis ott ülnek a magánrepülőben, jachton, limóban, luxushotelben. Mintha ők is egyek lennének közülünk (legfeljebb egy kicsit szebbek), és úgy tűnik, az, hogy ennyire gazdagok és boldogok, nem is az ő sikerük, hanem a mi bénaságunk, hogy mi nem vagyunk azok.
Tudjuk, hogy az ilyen instaképek megkomponált hazugságok, de hogy ebben a megkomponáltságban mennyi meló és rafinéria van, azt nem tudjuk.
Vagyis én nem tudtam. Éppen ezért elhatároztam, hogy influenszer leszek.
Egy nap alatt.
Természetesen nem voltak illúzióim, innen, Józsefvárosból, az én ábrázatommal, testemmel és cinizmusommal egy év alatt is képtelenség eljutni még a másodvonalbeli magyarok szintjére, hát még mondjuk Palvin Barbiéra, de egy napot megér a projekt, gondoltam. Fotózni tudok, a hashtegeket nagyjából ismerem, a kötelező, béna, de szükséges kliséket is – legalábbis annyira, amennyire mindenki, aki nem egy kő alatt élt az utóbbi nyolc évben –, mi baj lehet, nem?
Mint kiderült, nem tudtam, mire vállalkozom. Influenszernek lenni sokkal keményebb, mint amire számítottam. Nem is húznám az időt, mutatom, mit sikerült összehoznom.
Étel
A kaja az emberi élet alapja, (úgy is mint a Maslow-piramis legalja), a kajapornó pedig az influenszerlété is. Mindenki tudja, hogy az influenszereknek soha semmi bajuk az életben (ha mégis, motivációs idézetek formájában dolgozzák fel és posztolják ki azt, amely aktus után aztán végképp semmi bajuk), amely tényállás például abban manifesztálódik, hogy nagyon jó ételeket esznek.
Illetve nemcsak nagyon jókat, hanem gyönyörűeket is.
Az influenszer-ételfotókról ordít, hogy azok az Instagramra valók; nem oda készültek (természetesen), egyszerűen oda valók. Azért gyúródik és szaggatódik a tészta, azért tépődik a rukkola, azért filéződik a hal és szüretelődik a hibátlan gyümi, hogy mobilfotó formájában posztolódjanak.
Ezzel persze önmagában nem is lenne baj, de engem itt a nyolcker közepén, kedd délelőtt – úgy, hogy egy napom van influenszerré válni – elég kemény kihívás elé állít. Főzzek? Kizárt. Az ételeim többségét még anyukámnak sem mutogatom, nemhogy a holnapra potenciálisan milliós follower-táboromnak. Nincs mese, rendelni kell, de mit? Milyen kaja éli túl jó eséllyel és vállalható esztétikummal a kátyúkon zötykölődést? Végül egy viszonylag drága – tehát jó eséllyel szép – pizza mellett döntöttem, ami a lehető leggagyibb ötletnek tűnhet, ebben a szorongató helyzetben mégis telitalálat volt: ennél szebb rendelős kaja nem nagyon létezik Budapesten.
Oké, de le is kéne fotózni – és itt kezdődnek a bajok. Azt hinné az ember, hogy ételt fotózni az Instagramra nem nagy kunszt, pedig az. Egy étel ugyanis nagyon-nagyon ritkán néz ki jól fotón, úgy például biztosan nem, ha csak simán a szemünk elé emeljük a telefont és exponálunk. És itt kezdődik az influenszertudomány.
Ők ugyanis nem azt fotózzák, amit látnak, hanem azt, amit meg akarnak mutatni.
Közhelyes, de nehéz feladat. Egy egész pizzánál például egyértelmű, hogy a geometriailag teljesen szabályos felülnézeti perspektíva játszik; ám úgy helyezkedni, hogy ez összejöjjön, kimondottan nehéz. Végül sikerült, hogy aztán a képet visszanézve jöjjek rá, hogy benne maradt a közepén a háromlábú kis műanyag basz. Vissza az egész. Mire végeztem, kihűlt, mikrózhattam meg az egészet.
Motivációs idézet
Az influenszerlét alapja a lehetőleg kézzel írt, az idézethez passzolóan motiváló környezetbe helyezett elgondolkodtató mondat. Lehet ez Homérosztól Oravecz Nórán át Coelhóig bármi; a profik maguk írják őket, esetleg ügyesen és kreatívan lopnak, a lényeg, hogy erős konyhapszichológiai felkészültség és a célközönség igényeinek alapos ismerete szükségeltetik.
A motiváló környezettel nem volt gond, egyrészt szokás az ilyesmit gőzölgő kávé mellé rakni, elvégre a koffein maga a motiváció, amely csak nagyobbat üt, ha némi gondolatisággal fűszerezzük meg (bocsánat), kávésbögréje meg mindenkinek van, másrészt szerencsére van egy erkélyem is, azon egy régi szar rusztikus ikeás faasztal, díszletnek tökéletes. A legprofibbak eleve idézetes kávésbögrét posztolnak, nekem ilyenem természetesen nincs, van viszont putyinos, ami sokkal jobb (örök hála a csodálatos Borovitz Tamásnak, aki egyenesen Oroszországból hozta nekem). Az idézetet tehát papírra kellett írni, ekkor jöttem rá, hogy olyanom, mármint sima, érintetlen papírom sincs itthon, be kellett érnem egy félbehajtott közösköltség-elszámolással.
Az idézet amúgy az enyém, ha használod, minimum tagelj, ha influenszer vagy, legalább egy shoutoutot dobj, köszi!
Edzés
Workoutfotó nélkül nincs influenszer, nem úszhattam meg hát én sem; messze ez volt a legnehezebb feladat, és nem csak azért, mert el kellett menni egy edzőterembe, és ott, izé, edzeni. Hanem azért, mert a workoutfotó a legkeményebb műfaj, nagyon vékony ugyanis a sáv a sima bénaság és a szándékolatlan önparódia között, beletrafálni, azaz olyan fotót készíteni, ami inkább menő, mint röhejes, tényleg csak a legprofibbak képesek. Én pedig, lássuk be, nem vagyok egy Chris Pratt. (Vagyis vagyok, csak inkább az Office-korszakából, mint A galaxis őrzőiből.)
Nincs mese, irány az egyébként csodálatos Szigony utcai Power Fitness, ahol a biciklibalesetem óta nem jártam. (Nem amiatt, hanem azóta: a kiadós zakózás mondjuk két-három hétre tett edzésképtelenné, közben azonban eltelt egy év.) Természetesen tele volt a hely, természetesen mindenki jobban nézett ki nálam, hiába nyomtam le pár szériát (háromszor tíz fekvenyomás harmincöt kilóval, csicskák!!!), hiába vettem fel egy slankító fekete decathlonos pólót, a valóságot csak mérsékelten tudtam szépíteni.
A gyors edzés adta vizuális tuning a elpárolgott, mire remegő kézzel elő mertem venni a mobilt egy viszonylag félreeső tükör előtt, az egy éve intenzíven terebélyesedő úszógumi (szimpatikus eufemizmussal: LOVE HANDLE) pedig simán átsejlett a fekete textilen, na mindegy, a feladat úgy-ahogy teljesítve, hazafele vettem egy sovány tejfölt meg egy salátát.
What’s In My Bag
Dilis, de érthető trend, amely jó táptalaja a márkákkal való együttműködésnek: az influenszer itt egyszerűen megmutatja, mi van a táskájában. Az igazi #whatsinmybag-fotón geometrikus rendben találhatók a táskából természetesen spontán kiemelt használati tárgyak, amelyek külön-külön is, de így együtt pláne azt üzenik, használójuk mennyire jobban él és mennyivel boldogabb, mint te. Ezen a képen egyébként nem is kellett hazudnom, tényleg ez van a táskámban, a legcikibb pont a smartwater, ezt természetesen az edzőteremben kaptam. Odatettem a szemcseppemet is, hogy lássátok, tényleg nem kamuzok, és megmutatom az emberi oldalamat is!
Egy szemfüles kommentelő rákérdezett, hogy ugyan mivel készült a kép, ha ott van rajta a fényképezőm és a mobilom is. Azt üzentem neki, amit most mindenkinek üzenek:
Haver, csak nem képzeled, hogy egy influenszernek csak egy mobilja van?
Mi van itt, 2012?!
Spotify-screenshot
A menőség közvetítésének egyik leghatékonyabb eszköze a zenei ízlés fitogtatása. Spotify-előfizetése ma már minden prolinak van, ezzel tehát önmagában nincs értelme vagánykodni, marad tehát a közízléshez képest obskúrus, de legalább valamilyen szinten rétegzene, azaz a képernyőkép, amely ezek hallgatását bizonyítja. Ebben az instafotó-műfajban az a jó, hogy nem igényel semmi kommentet, hashtaget is alig, elég maga a kép, amely azt üzeni:
Ugye, mennyire képben vagyok popzeneileg, nyomik?
Én most egyébként Colin Stetsont hallgatok, szereted? Ja, hogy nem ismered? Ne már, ez tök gáz! Na mindegy, ő egy szaxofonművész, de nem úgy, mint Kenny G. vagy St. Martin (ezeket bezzeg vágod, mi?), hanem egy igazi őrült, aki az egy szál hangszerével készít egyszerre minimalisa és összetett zenei kompozíciókat, amelyek aztán végtelen intenzitással hatnak a hozzám hasonló szofisztikált elmékre. Mindegy, nem is magyarázom, úgysem érted, inkább itt ez a screenshot, tedd el, hátha okosabb leszel.
I Woke Up Like This
Így szoktam aludni, van valami probléma?! Erre a képre már csak azért is büszke vagyok, mert a jobb mobilokban (márpedig egy instasztár nem használ felső-középkategóriásnál rosszabb mobilt) a szelfikamerában is elérhető kamumélységélesség-effekttel finoman elfedtem az 1990 forintos Ikea-ágyneműhuzatot, miközben a szépítő funkció frissé és üdévé varázsolta a stressztől, kialvatlanságtól és mérsékelten egészséges életmódtól barázdált ábrázatomat, szóval olyanná, amilyennek egy influenszer-arcnak lennie kell. További csalás, hogy a kép este kilenckor készült, de ez az eddigiek fényében bocsánatos bűn, ügyes filterhasználattal úgyis meggyőző napkelte-effekt kenhető a fotó fölé.
Szóval így estére, amikor az ébredős kép készült, egészen belejöttem az influenszerségbe, nem mondom, hogy szóba jöhető karrierlehetőség, de a folytatáson elgondolkodtam. Ám szerintem megkímélek ettől mindenkit, már többen rám írtak, hogy mi bajom.
Tanulságok
A legfontosabb és a legmeglepőbb:
Nem lettem influenszer egy nap alatt.
A második legfontosabb: pár hónap, talán egy év kitartó munkával talán az lehetnék. Túl sok új követőm nem lett, lájkom viszont rengeteg – több, mint egy átlagos hónap alatt összesen. Abba inkább nem gondolok bele, hány lájk szólt az iróniának és hányan vették komolyan az egészet – gyanítom, az emberek többségének egészen őszintén tetszenek ezek a posztok, már csak azért is, mert a gondos hashtagelésnek hála rengetegen találtak meg csak egy-egy lájk kedvéért, úgy, hogy nem is tudták (és nyilván meg sem nézték), ki vagyok.
Ha pedig én lehetek influenszer, akkor te is lehetsz az. Kezdj vele valamit, ha gondolod – csak tudj róla, hogy tényleg hatalmas meló, a piac telített, a konkurencia pedig kegyetlenebb, mint a bérgyilkosszakmában. Azért persze sok szerencsét meg minden.