Az állatkerthez sosem kötődtek túl jó emlékeim. Az első úgy 3-4 éves korom tájékán történt, amikor is a madárházban elvesztem. Valami nagy, színes papagájt bámultam áhítattal, és mire felocsúdtam, anyut és aput nem láttam sehol. Máig megvan az a gyomorszorító érzés, hogy kicsi vagyok, tömeg van, én nem látok semmit, és nem is nagyon látszom, és akkor engem most biztos itt felejtettek anyáék, és soha többé nem fogok innen hazatalálni. Persze mindez csak pár percig tartott, aztán a tömegből kinyúlt anyám két hosszú karja, és már kapott is föl, és szorított erősen magához. Máig nem tudom, melyikőnk volt jobban megrémülve, azt viszont igen, hogy az élmény mindkettőnkben mély nyomot hagyott, felnőtt koromban is többször emlegettük.
A következő állatkerti kaland pár évvel később esett meg, amikor először háborodott fel a bennem élő állatvédő. A fekete párduc ketrecénél álltunk, és én megkövülten néztem a csöppnyi kennel egyik sarkától a másikig katatón állapotban cirkáló gyönyörű nagymacskát. Elfacsarodott a szívem. Azt hiszem, akkor értettem meg először, micsoda szenvedés egy vadállatnak egy olyan, kifutónak nagy jóindulattal sem nevezhető cella, amilyenben anno a 80-as években az állatkerti nagyragadozókat „tárolták.” Rendesen megviselt az élmény, és közöltem a szüleimmel, hogy akkor én többet nem szeretnék az állatkertbe jönni.
És nem is mentem, legközelebb már csak fiatal felnőttként – akkor is húzódozva a már említett okokból –, de az éppen friss párkapcsolatom oda szervezte a randit, és nem akartam rögtön szerelmünk hajnalán házsártos szipirtyónak tűnni és vétózni az ötletet. Nem is tettem, és jól is tettem. Óriási megkönnyebbülés volt látni, hogy az oroszlánoknak, a párducoknak és a tigrisnek is immár szép, nagy zöld területük van, mászókával, fás, árnyékos pihenővel. Arra is emlékszem, rengeteg fajnak volt akkor éppen kicsi kölyke, a szaporodás pedig mindennél jobban bizonyítja, hogy jól érzik magukat az állatok a közegükben.
Azóta több külföldi állatkertben is jártam, és azért volt, hogy elgondolkodtam egy-egy csodálatosan értelmes gorillával farkasszemet nézve például, hogy akkor most hogy van ez, ki néz kit tulajdonképpen?
Ez a gondolat alighanem többször felmerülhetett a fejükben azoknak is, akik a most következő fordított állatkerteket, pontosabban szafariparkokat megálmodták. Itt bizony egyikben sem a vadak vannak ketrecben, hanem a látogatók, és bár kétségtelenül nagy élmény lehet a látogatás, azért biztos okoz némi adrenalinlöketet, amikor pár centiről bámulunk bele a rács túloldalán minket gusztáló oroszlán szemébe.
Az állatok világnapja alkalmából pillantsatok be három „fordított állatkertbe”!
A harbini tigrisparkban a rácson át nyújthatnak finom falatokat a ragadozóknak a látogatók:
Ugyanez az élmény vár a látogatókra a szintén kínai Lehe Ledu állatkertben is, de itt a tigriseken kívül oroszlánokat és medvéket is etethetnek a „ketrecbe zárt” turisták:
És ha valaki inkább nyugat felé indulna, Chilében is hasonló élményben lehet része:
