Adriano Celentano
Minden idők legnagyobb és valószínűleg legkönnyebben felismerhető olasz popsztárja hosszú és mozgalmas karrierje során volt már a milánói Elvis Presley, egész Európát elbűvölő romantikus dalnok, önmagából előszeretettel hülyét csináló, ösztönös tehetségű komikus, Fellinit is megihlető színész, szatirikus és direkten politikus slágereket egyaránt író, sokoldalú dalszerző, fontos társadalmi ügyek mellé álló közszereplő, nézettségi rekordokat döntögető tévés műsorvezető, legalább egy remekművet (Yuppi du) jegyző filmrendező, stand-upos, entertainer és valóságos nemzeti kincs; mindez akár egyszerre is.
Az idén már nyolcvanéves, de még ma is irigylésre méltóan aktív Adriano Celentano az ötvenes években az elsők közt (vagy talán elsőként) játszott vad rock and rollt Olaszországban, leginkább persze az önmagához hasonló tizen-, huszonéves közönségnek, de leglátványosabb sikereit a hatvanas-hetvenes években aratta az egész családnak szóló, esztrádos, könnyed és nagy ívű slágerekkel, a zsáner természetéből fakadó túláradó giccset pedig mindig ügyesen ellenpontozta jellegzetes előadói humorával, és soha, még idősebb korában sem félt új stílusokkal kísérletezni.
Noha a mediterrán típusú táncdalok nagy seregszemléjén, a sanremói dalfesztiválon ’61-ben és ’66-ban sem sikerült nyernie, közönsége mindvégig kitartóan imádta, és ekkoriban született dalai (24000 baci, Il ragazzo della via Gluck és különösen az olasz szórakoztató zene meghaladhatatlan csúcsteljesítménye, az Azzuro) máig igazi klasszikusnak számítanak, pályafutása során eladott nagyjából 150 millió lemeze pedig világviszonylatban is kiemelkedő teljesítmény. Emblematikus higanymozgását és őrült grimaszait talán már nem hozza olyan lehengerlő lendülettel, mint negyven évvel ezelőtt, és a haja is megfogyatkozott az elmúlt évtizedek alatt, de a közönséget továbbra is bármikor gond nélkül az ujjai köré tudja csavarni.
Gianni Morandi
Meglehet, hogy ez a lefegyverző mosolyú agg észak-olasz bájgúnár nem olyan színes egyéniség, mint hét évvel idősebb kollégája, az viszont egészen biztos, hogy a szentimentális vonóskísérettel aládúcolt, bombasztikus, elsöprő érzelmeket közvetítő, és természetesen kizárólag hangosan bömbölve előadható balladáknak ő a legavatottabb mestere. A remek énekhanggal és szépfiús külsővel megáldott, mellesleg tanult zenész Gianni Morandi a hatvanas években volt a csúcson: ebben az időben bármihez nyúlt, az szó szerint arannyá változott a kezében, legnagyobb slágerei, mint az egy komplett színházi évadra elegendő drámával telepakolt In ginocchio da te vagy a meglepően tempós és táncolható Fatti mandare dalla mamma pedig az egész kontinensen ismertté tették a nevét (bár az is igaz, hogy színészként végül nem sikerült maradandót alkotnia, noha nagyon igyekezett).
Az énekes aztán 1970-ben politikai természetű vitába keveredett Celentanóval (utóbbi akkoriban egy, a munkássztrájkokat elítélő dallal nyerte meg a sanremói fesztivált, amire Morandi nyilvánosan beszólt neki), és ezt követően karrierje hirtelen erős lejtmenetbe kapcsolt. A hetvenes évek megváltozott zenei klímájában már nem találta a helyét, és gyakorlatilag az egész évtizedet teljes mellőzöttségben töltötte. Csak a nyolcvanas évek közepén tudott felkapaszkodni a nosztalgiavonatra, egyrészt egy Budapesten is forgatott tévésorozatnak (Voglia di cantare), másrészt egy váratlan sanremói győzelemnek köszönhetően, azóta viszont ő egész Olaszország kedvenc nyugdíjas playboya, akinek még az is megbocsátható, hogy néha egészen döbbenetesen kinéző vendéghajakat képes a fejébe nyomni. Ja, és 2002 óta már Adriano Celentanóval is szent a béke.
Toto Cutugno
A minden valaha élt olasz focistára egyszerre emlékeztető Toto Cutugno későn érő típus: bár nagyjából egyidős Gianni Morandival, a hatvanas és a hetvenes éveket inkább a háttérben és különböző, mérsékelten sikeres zenekarokban töltötte, az általa írt dalokat pedig többnyire mások vitték sikerre. Aztán a következő évtizedre minden megváltozott. 1980-ban Solo noi című számával megnyerte a dalfesztivált, majd három évvel később leszállította Itália történetének egyik legnagyobb himnuszát, a Lasciatemi Cantare néven is ismert L’Italianót, amellyel Cutugno valóságos digó-ikonosztázként emelkedett ki a másodvonalból, és tört rögtön a legnagyobbak közé.
A minimum a Szent Péter-bazilikához mérhető kulturális jelentőségű dal egyszerre határozott patrióta kiáltvány, éles szemű megfigyelésekkel és szellemes nemzeti önreflexióval teli költemény, presszóhangulatú dünnyögés, futballstadionban kórusban üvölthető programdal – és mellesleg egy őrületesen fülbemászó popszám. A szövegében a forró eszpresszót, a spagettit, Szűz Máriát, a partizánból lett köztársasági elnököt, Sandro Pertinit, a státusszimbólumnak számító autórádiót, a focit és az apácákra egyre kevésbé emlékeztető olasz lányokat egyaránt érintő sláger ennél már tulajdonképpen csak akkor lehetne olaszabb, ha betoncsizmában süllyesztenék a tenger fenekére. Toto Cutugno egyébként ma is él és virul, a frizurája pedig még fantasztikusabb, mint valaha.
Eros Ramazotti
A szoft-rock és a klasszikus táncdalhagyományok között nagy tehetséggel egyensúlyozó, erőteljes orrhangjáról és bizalomgerjesztő ősz borostájáról is ismert Eros Ramazotti a legsikeresebb kortárs (legalábbis a fentiekhez képest mindenképpen kortárs) olasz férfi popsztár. 1982 óta aktív, a nagy nemzetközi áttörést pedig 1993-as Tutte storie című lemeze hozta meg számára; azóta duettezett már Tina Turnerrel, Joe Cockerrel, Cherrel, Luciano Pavarottival, Anastaciával és Nicole Scherzingerrel is, eladott körülbelül ötvenmillió lemezt, készített egy szekérderéknyi listavezető slágert, forgatott videóklipet Spike Lee-vel, és máig hallatlanul népszerű a világon mindenhol, Mexikótól Magyarországon és Németországon át egészen az oroszokig (az olasz mellet egyébként különösen spanyol nyelvterületen, hisz a lemezeit rendszerint spanyolul is rögzíti).
