Goebbels és a Gestapo sem boldogult a gyerekek kedvencével – 120 éve született Erich Kästner

A Magyarországon is töretlenül népszerű Erich Kästnert elsősorban ifjúsági szerzőként tartja számon (és tartja igen nagy becsben) az emlékezet. A múlt század egyik legtöbbször feldolgozott és továbbgondolt klasszikusát, A két Lottit valószínűleg még az is ismeri, aki nem különösebben járatos a modern német irodalomban, és első sikerregénye, az Emil és a detektívek (ami itthon először Gyurka és a detektívek címmel jelent meg 1932-ben) is legalább ugyanekkora közszeretetnek örvend a mai napig, a fentieken kívül pedig még számos, nehezen megkerülhető vagy éppen (újra)felfedezésre váró örökzöld fűződik a nevéhez. Noha Kästnert kissé méltánytalan pusztán meseíróként kezelni, hisz annyi mindent csinált még ezen kívül is, az kétségtelen, hogy ebben a műfajban ő volt az egyik legnagyobb.

Az alapvetően az ifjúságnak szóló könyvei még felnőtt fejjel is egészen csodásak, és nem csak a nosztalgia mindent megszépítő szűrőjén keresztül nézve: a legjobb talán a hagyományos Hüvelyk Matyi-történetet áramvonalasító Emberke, illetve A Pál utcai fiúk testvérdarabjának is beillő (bár sokkal kevésbé apokaliptikus) A repülő osztály, de az Emil és a detektívek hallatlan izgalmaiba, a Május 35 szürreális fordulataiba vagy Az állatok konferenciája nagypolitikai játszmáiba is minden gond nélkül bele lehet feledkezni, még akkor is, ha már jócskán elmúltunk tízévesek, és életükben először találkozunk ezekkel a szövegekkel. Az Alice Csodaországbant legutóbb azért dicsértük, mert semmiféle fontoskodó, kinyilatkoztatásszerű tanulsággal nem fárasztotta az ifjú olvasókat, Erich Kästner műveit pedig azért (is) szeretjük, mert azokban meg rendszerint akad valami megszívlelendő, általános érvényű humanista tanulság, ami azonban soha nem tolakodó, és soha nem megy a magával ragadó történet, az emlékezetes karakterek és a mindig pazar humor rovására.

Ehhez képest talán meglepő, hogy Kästner szinte a véletlennek köszönhetően vált ifjúsági íróvá. Százhúsz éve, 1899. február 23-án született Drezdában, Emil Kästner nyeregkészítő mester és a cselédlányként, majd fodrásznőként dolgozó Ida Kästner egyetlen fiaként, bár a pletykák szerint a vér szerinti édesapja a család zsidó háziorvosa, Emil Zimmermann doktor volt. Az ifjú Erich leginkább az anyjához kötődött, akinek az alakját később több könyvében (így például az Emil és a detektívekben) is megörökítette. Mivel okos és feltűnően tehetséges fiúnak bizonyult, szülei a drezdai tanítóképző iskolába íratták, ám onnan még záróvizsgái előtt kibukott, miközben Európában már javában dühöngött az első nagy világégés.

Az alig 18 esztendős kamasz a kegyetlen és gyakran megalázó kiképzést követően a háború utolsó évét végig tűzvonalban töltötte, az ekkor kapott tüdőlövés egy életre szívbeteggé tette, az átélt borzalmak hatására pedig meggyőződéses pacifistává vált. A leszerelést követően visszatért a bölcsészethez: elvégezte a tanítóképzőt, majd beiratkozott a lipcsei egyetemre, ahol történelmet, filozófiát, német irodalmat és színháztudományt tanult. Noha elnyert egy rangos ösztöndíjat, napi megélhetését nehezen tudta finanszírozni, így szinte bármilyen alkalmi munkát elvállalt, és volt minden a tőzsdeügynöki asszisztenstől a parfümárusáig. Doktori disszertációját a felvilágosult abszolutizmus egyik ikonjáról, egyúttal Adolf Hitler egyik legfőbb példaképéről, II. (Nagy) Frigyes porosz királyról írta, ami talán nem olyan téma, amit A két Lotti később szerzőjétől várna az ember, de hát valahol neki is el kellett kezdenie.

Ekkoriban már újságíróként dolgozott, cikkeit, kritikáit és irodalmi próbálkozásait többnyire a Leipziger Tageblatt és a Neue Leipziger Zeitung közölte, ám miután kisebb közbotrányt okozott egyik erotikus költeményével (és a hozzá tartozó frivol illusztrációkkal), tovább már nem volt maradása Lipcsében. 1927-ben költözött Berlinbe, ahol egyrészt továbbra is írt a Neue Leipziger Zeitungnak (úgyhogy valószínűleg tényleg nem volt olyan nagy az a botrány) és egyéb lapoknak is, másrészt pedig lendületes csukafejessel vetette bele magát az irodalomba.

Kästnert a weimari Németország egyik jelentős művészeti irányzata, az önmagát elsősorban az expresszionizmussal szemben meghatározó, és inkább a képzőművészetben jelentkező új tárgyilagosság (Neue Sachlichkeit) ragadta magával, és hétköznapi szépségűre csiszolt, szatirikus humorú megfigyelésekben gazdag ún. használati lírájával (ez németül is nagyon jól hangzik: Gebrauchslyrik) hamar a mozgalom vezéralakjává vált. Első kötete, a Herz auf Taille (ez magyar fordításban nagyjából a Szív a tükörben című kötet) 1928-ban jelent meg; ha Erich Kästner ezen a ponton feladja költői ambíciót, és visszavonul a Parnasszoszról, valószínűleg akkor is a huszadik század eleji német irodalom egyik fontos alakjaként emlékezne rá az utókor. De a java még csak most jött.

A fiatal költőt egy kiadó kereste meg az ajánlattal, hogy írjon gyerekkönyvet, amit némi gondolkodás után el is vállalt, az 1929-ban megjelent Emil és a detektívek pedig hatalmas, átütő erejű sikert hozott, és szinte azonnal az irodalmi élet legmagasabb csúcsaira repítette Kästnert. A magyar Literatura című kiadvány munkatársa, Szántó Magda 1932-ben készített a szerzővel leplezetlenül rajongó hangvételű portréinterjút, amelyben ugyancsak a regény kirobbanó fogadtatását hangsúlyozta:

Most harmincegy éves. Autója van. Titkárja. Berlin rajong érte. Négy évvel ezelőtt még azt sem tudta, hogy a világon van, ma lelkesen ünnepli. Írásai a legnagyobb napilapokban, a legelőkelőbb irodalmi folyóiratokban jelennek meg. Minden új könyve esemény. Verses könyvei mindig újabb és újabb kiadásokat érnek el. Emil und die Detektive, a nagy regénysiker fordítási jogát múlt nyáron adta el tíz országnak (köztük Magyarországnak is), a regényből írt szcenárium alapján pedig a nyáron forgatták le az első gyermek-hangosfilmet. Sikerei csúcspontján van ez az ember. Egy karrier csúcsán.

Egészen szédítő belegondolni, hogy alig egy évvel később minden megváltozott. A nácik 1933. május 10-én emeltek fenyegető máglyát a dekadensnek, kommunistának, liberálisnak vagy egyszerűen csak túl zsidósnak bélyegzett művekből a fővárosban, amivel beköszöntött a német kultúra új, sötét korszaka. Az össznépi performansz keretében eltüzelt könyvek szerzői közül egyedül Kästner jelent meg személyesen is az eseményen:

1933-ban Berlinben, az Állami Opera melletti nagy téren egy bizonyos Goebbels nevű úr ünnepi pompával elégettette könyveimet. Huszonnégy német írót, akiket jelképesen örök időre ki akartak irtani, diadalmas hangon néven szólított. A huszonnégy közül én voltam az egyetlen, aki személyesen megjelentem, hogy részt vegyek ezen a teátrális gyalázaton. Ott állottam az Egyetem előtt, beékelve az SA-uniformisos diákok, a nemzet virága közé, láttam, amint könyveink a lobogó lángok közé repültek, és hallgattam a kis, sunyi, hazug fráter émelyítő tirádáit. Temetési idő borult a városra. Magnus Hirschfeld szétvert mellszobrának feje meredt egy hosszú pózna tetején, és magasan a néma tömeg fölé emelkedve ide-oda himbálózott. Visszataszító volt. Egyszerre csak egy metsző női hang felkiáltott: Ni, ott áll Kästner! Egy fiatal kabarészínésznő, aki egy kollégájával tolakodott át a tömegen, meglátott, ahogy ott álltam, és megdöbbenésének túl hangosan adott kifejezést. Kényelmetlenül éreztem magamat. De nem történt semmi. (Noha ezekben a napokban igen sok minden szokott volt »történni«.) A könyvek tovább repültek a tűzbe. A kis, sunyi, hazug fráter tirádái tovább harsogtak. És a barna diákgárdisták arca, álluk alatt a viharszíjjal, változatlanul a máglyarakás felé és a zsoltározó, gesztikuláló kis ördög felé tekintett.

Bár az író alighanem pontosan tudta, hogy mi következik (politikai érzékenységéről és éleslátásról többek közt 1931-ben megjelent felnőttregénye, a „jövendő nácizmus árnyékában élő Berlin minuciózusan pontos rajzát” adó Fabian – Egy moralista regénye is tanúskodik), sorstársaival ellentétben mégsem hagyta el hazáját. Ahogy Almási Miklós írta egyik cikkében: „tudatosan maradt a hitleri Németországban, s bár betiltott író volt, műveit (pl. Emil és a detektívek) elégették, olykor bevitte a Gestapo, mégis végigcsinálta, bujkált, ha úgy adódott, álnéven írt, vagy éppen éhezett. Mikor bejöttek az amerikaiak, mindenki azt kérdezte tőle, miért maradt, miért nem ment el, mint a többi rendes ember. Tanúnak – válaszolta. Legyen író és tisztességes ember is az országban, aki majd el tudja mesélni, mi volt, hogyan volt.”

A háború után Münchenbe költözött, ahol szakadatlanul dolgozott tovább: ifjúsági regényei mellett írt színpadi művet, rádiójátékot, filmforgatókönyvet, szerkesztett újságot, és ahogy ígérte, hű tanúként hosszú esszéket közölt a közelmúlt véres és megrázó eseményeiről. Bár a romok közül lassan újjáéledő Európát még nagy optimizmussal fogadta, a beköszöntő hidegháború és nukleáris fegyverkezési verseny hamar kiábrándította a következetesen pacifista elveket valló írót. Továbbra is Európa-szerte ünnepelt, díjakkal elhalmozott szerzőnek számított, de ez vélhetően nem sokat javított a kedélyállapotán, ahogy az sem, hogy szorongásait rendszerint láncdohányzással és mértéktelen alkoholizálással próbálta oldani. A hatvanas évektől kezdve egyre kevesebbet publikált, az új irodalmi áramlatokat, mozgalmakat már nem kísérte figyelemmel. Valamikor 1974-ben tudta meg, hogy nyelőcsőrákja van, de a kórházi kezelést már nem vállalta; pár hónappal később, 1974. július 29-én halt meg.