„Egy udvari bolond és egy intézeti szökevény keveredik bennem” – Keith Flint 1969-2019

Ma reggel holtan találták essexi otthonában a Prodigy 49 éves frontemberét, Keith Flintet. A következő napok részben nyilván azzal fognak telni, hogy megemlékezik róla a világ, két dolog viszont valószínűleg nem fog megtörténni, ami ilyenkor szintén gyakori: nem fognak egymás sarkára taposni az újságírók sem azért, hogy összeállításokat készítsenek az elhunyt szívhez szóló dalaiból, sem azért, hogy egybegyűjtsék a megszívlelendő gondolatait.

Az okok elég egyértelműek – számokat, ugye, ezen a vonalon lehetne válogatni tőle:

ami meg a Keith Flint-idézeteket illeti, nos hát, álljon itt egy illusztrációnak. Ezt egy nemdohányzó londoni stúdióban mondta, miután tekert magának egy cigit, rágyújtott, és kifújta az első slukkot:

Kurvára gyűlölöm ezt a dadusállamot, amiben manapság élünk. Olyan, mintha visszaküldtek volna az iskolába. Nekem nem lehet megmondani, mit csináljak. Ha nekem valamit megtiltanak, én azt azonnal megteszem. Ez a dadusállam egyszerűen életellenes. Mindent kinyír. Zombit csinál mindannyiunkból.

Persze a Breathe egy tök jó dal, ez meg itt egy abszolút idézni való nyilatkozat, és van még raktáron egy csomó hasonló szám és beszólás is, de az ilyenkor esedékes kenetteljességre esély sincs, erről Keith Flint gondoskodott abban a szűk fél évszázadban.

Mondjuk természetesen ezt sem úgy kell elképzelni, hogy nagyon erőlködött volna rajta. Bár az intelligenciateszten kimondottan jól teljesített, őt 15 évesen tényleg kicsapták a suliból, és az ezt követő években sem törte magát semmiért: ha kellett, hentesnek állt, ha kellett, tetőfedőnek, aztán 18 éves korában, 1988 nyarán végül úgy döntött, hogy ez sem való neki, úgyhogy inkább elment körülnézni a Közel-Keleten meg Afrikában.

Jól csinálta: mire hazaért, az angol ifjúság már javában acid house partikon rave-elt, ami neki persze nagyon tetszett, ’89 tavaszán pedig össze is akadt Liam Howlett-tel, és ötödmagukkal megalakították a Prodigyt. Flint ezt sem görcsölte túl: eleinte csak táncolt a csapatban, de aztán valahogy felmerült az ötlet, hogy akár énekelhetne is (vagy valami olyasmi), ő meg úgy volt vele, hogy miért ne, és 1996-ra megszületett a Firestarter, amivel kész is volt a dupla tarajos, ördögi elmebeteg legendája. Nesze neked, még egy dal:

Túl sok munka persze ebben a figurában sem volt, Keith Flint nagyobbrészt magát adta, de azt ma már valószínűleg egykori barátnője anyukája sem hiszi, hogy ő lett volna a sátán fia – pedig a kedves mama volt az, aki úgy pillanthatta meg a Guardianben a Mit szólna hozzá, ha a lánya ezzel az alakkal állítana haza? szalagcímet, alatta a frontember fotójával, hogy az asztal túloldalán ott ült maga a cikk tárgya (igen, ez megtörtént, nagyjából pont így). Kiszámíthatatlannak persze bármikor gond nélkül lehetett nevezni Keith Flintet, de az utóbbi években a személyes találkozók alkalmával a többséget már inkább egy erős humorú lökött nagybácsira emlékeztette, ő pedig egyszerűen azt mondta saját magáról, hogy

egy udvari bolond és egy intézeti szökevény keveredik bennem.

Egyébként ahogyan nem volt maga a testet öltött gonosz, nem volt ő a Prodigy agya sem, de nem csinált problémát abból sem, hogy ezt bevallja, sőt arról is egészen őszintén beszélt, hogy amikor az ezredforduló környékén a zenekar leállt, nem csinált semmi mást azon kívül, hogy ivott, drogozott és „egy seggfej volt”. Idővel viszont a Prodigy összekapta magát, és vele együtt látszólag Keith Flint is: a kilencvenes évek persze már nem jött vissza, ellenben Magyarországon például közmondásos nyári fesztiválfellépővé vált a zenekar, de úgy tűnt, hogy a lökött nagybácsit ez sem izgatja különösebben. Ő pár kiló pluszsúllyal is ugyanúgy elugrálta és elkiabálta a maga részét a koncerteken, aztán meg ment a dolgára – 2017-es bezárásáig üzemeltette a saját kocsmáját meg a motorversenycsapatát, és persze motorozott ő maga is, mert a legnagyobb hobbija nem túl meglepő módon ez volt (egyszer 170,3 mérföld/órát ment, ez volt a legmagasabb sebesség, amit elért, és hangsúlyozta, hogy az a plusz 0,3 mérföld/óra nagyon is fontos – amúgy meg azt vallotta, hogy sok csotrogányon ült már, de mindig tart magánál szigszalagot és kalapácsot, úgyhogy valahogy azért minden esetben hazajut).

Ha nem tudnánk, hogy közben végig depresszióval küzdött, és nem derült volna ki néhány órával a halálhír után, hogy öngyilkosságot követett el, most minden gond nélkül lehetne azt írni, hogy Keith Flint könnyen vette az életet – így viszont akarva-akaratlanul is más fényben látja az ember legalább az utolsó éveket. Az viszont ettől még tény marad, hogy a Prodigy frontembere sokszor tudta könnyen venni az életet, és olyankor bizony a lehető legjobban is csinálta a dolgot. Úgyhogy bár az öngyilkossága újabb hatalmas felkiáltójel (hogy hányadik már Chris Cornell, Chester Bennington és a többiek halála után, azt sajnos számolni is nehéz), ami mellett nem lehet és nem is szabad elmenni, emlékezni nyugodtan lehet rá úgy – és talán nem is érdemes máshogy –, mint arra az emberre, aki az obligát „inspiráló gondolatok” helyett ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatokat tett, mert néha bizony jobban is esik az ilyesmi, mint a sok nagy bölcsesség:

Van egy kandalló a kocsmámban, a tetején meg áll egy söröskorsó, benne úgy 57 petákkal, ugyanis akárhányszor begyújtok, valaki mindig elsüti a poént, hogy én vagyok a Firestarter, én meg olyankor mindig azt mondom: nahát, ez rohadt vicces volt, jössz egy fonttal. Szóval ez eddig 57 font valami jótékony célra.

Kiemelt kép: Simone Joyner / Getty Images