„Hajt a belső tűz, mostanában nagyon jólesik játszani” – Mészáros Blanka színésznővel beszélgettünk

Általában iskolai ünnepségek szoktak eszünkbe jutni az 1848-as forradalomról és a szabadságharcról. Neked a Guerilla előtt mit jelentett ez a téma?

Volt némi plusztudásom róla, mert a szüleim mindketten történelemtanárok. Ha készültek egy iskolai rendezvényre, láttam, ahogy anyagokat gyűjtöttek hozzá. Ráadásul édesapám úgy altatott engem és a testvéreimet, hogy mondákat gyártott Petőfi Sándorról. Az éjszakai mese vagy arról szólt, hogy éppen merre jár Petőfi, vagy arról, hogy mi történik Amerikában az indiánokkal.

Milyen kihívásokat állított eléd a szereped?

Nem mondanám, hogy közel 200 éve az emberek teljesen mások voltak, de mégsem úgy beszéltek, mint ma, és a körülményeik is különböztek. Máshol tartottak 18 évesen, mint mi manapság, más adta az életük gerincét. Meg kellett szerkesztenünk ezeknek a szerepeknek a vázát.

Te mit találtál ki, ami hozzáadott egy 170 évvel ezelőtti figurához?

Már csak az, hogy szoros fűzőt kellett hordanom, megváltoztatta a légzésemet, az meg, hogy piszkosítva voltam, a fizikai munkába segített belehelyezkedni. Ilyen ruhákban teljesen máshogy jár, ül az ember.

Öt réteg alsószoknyának súlya van. Kevés bőrfelület marad szabadon ezekben az anyagokban, nem mindegy, hogy ki hol érinti meg a másikat. A testek találkozásának a szerepe felerősödik.

A kosztüm általában is sokat segít neked?

Nagyon szeretem őket. Az osztályfőnökünk, Marton László mindig azt tanította, hogy a kellék és a ruha a színész barátja. Saját magunknak kerestük a jelmezt, aztán megpróbáltuk megtölteni élettel. Ez a mai napig így van: ha egy szerepet például papucsban próbálok, az más alakítás lesz, lehet, hogy csoszogni fog a figura, és mondjuk húzza a lábát, ezért lassabban mozog, mint a többiek körülötte.

Xavier Dolan is mindig maga tervezi a szereplők jelmezeit, mert szerinte olyan fontos eleme az egyéniségüknek.

Abszolút. Gyűlölöm a színházban, ha a legelején érkezik valaki a jelmeztervvel, utána nem nézi a próbákat, és másfél hónappal később ránk ad valami ruhát. Az nem úgy megy.

Feltűnt, hogy a Guerillában egy hatalmas szoknyát cipelsz magadon minden jelenetben.

Olyan, mintha úsznék a körülöttem lévő zöld „növénytengerben”. Súlyos, nehéz léptek.

Nem zavart, hogy végig koszosnak kellett lenned a filmben?

Nem, ettől olyan volt a forgatás, mint a táborozás. Mint amikor gyerekkoromban bunkereket építettünk, és védtük a territóriumunkat.

A Guerillában van egy meztelen jeleneted is. Vetkőztél már korábban a filmvásznon?

Nem. Voltak is kétségeim ezzel kapcsolatban. Teljes meztelenséget, azt hiszem, nem is vállalnék. De Kárpáti György Mór, a rendező nagyon szerette volna, ha hús-vér embereket játszunk, akik koszosak, büdösek, a sebeik körül donganak a legyek. Vagyis a szerelmes jelenetben is látszania kellett valaminek a testünkből. De zárt forgatás volt aznap, csak az volt ott, akinek valóban ott kellett lennie. Nem szorongtam miatta. Az már egy másik kérdés, hogy a 21. században hová jut el egy meztelen felvétel, ez inkább megrémiszt.

Máshogy viszonyulsz a színházi és a filmes vetkőzéshez?

Nem, nagyjából ugyanúgy viszonyulok hozzájuk, de a film ugye megmarad, a színház meg annak az estének szól, amikor megy az előadás. Színházban egyébként egyszer kellett eddig vetkőznöm, a Faustban.

A rendező, Schilling Árpád közölte, hogy szeretné, ha teljesen meztelen lennék. Mondtam, hogy én azt nem szeretném.

Ha én ülnék lent a nézőtéren, az a meztelenség nem zavarna, aminek többletjelentése van, ami elemeli valahová a történetet. Nemrég láttam moziban a Gyújtogatókat, abban van egy jelenet, amikor a naplementében a lány bódultan, meztelenül táncol. Ha valamit nevezhetünk művészetnek, ez az. De olyan típusú naturalista meztelenkedést, mint ami mondjuk Gaspar Noé filmjében, a Szerelemben van, sosem vállalnék.

Szerinted a Guerilla miért tud aktuális lenni?

Megmutatja, hogy embernek kell tudni maradni, akármilyen körülmények közé is sodor minket az élet. Mindenkinek az egyéni döntése, milyen utat választ magának: küzd, harcol, szerelmes lesz, gyűlölködni fog? Ezek nagyon mai kérdések is. Annyi minden vesz körül minket, fiatalokat, hogy mi is el vagyunk veszve az élet sűrűjében. Néha nehéz megítélni, mi az, ami lehúz, és mi az, ami fölemel minket, nehéz rálátni a dolgainkra.

Úgy érzed, jobban el vagy veszve, mint a szüleid a te korodban?

Édesanyámék mindig azt mondják, hogy nekik könnyebb volt. Azért persze nem rossz nekünk, de az ő generációjuknak volt követendő példája.

A szüleim tudták, hogy ha elvégzik az egyetemet, biztos lesz munkájuk, taníthatnak. A hivatásukat fogják űzni, pénzt keresnek, családi házat építenek és gyerekeket csinálnak, így élik majd az életüket. Ezt borítékolni lehetett. Nekem az a kérdésem, vajon három hónap múlva is ki tudom-e fizetni az albérletem.

Volt már úgy, hogy sínen volt az életem, mégis bizonytalan voltam, szorongást éreztem.

A Guerillát egy első filmes rendező, Kárpáti György Mór készítette. Milyen rendezőnek találtad őt?

Gyuri iszonyatosan érdekes ember. Van egy olyan személyes tere, amit tiszteletben tartasz, de tartozni is akarsz hozzá. Az ő részéről évek munkája előzte meg a forgatást, és apránként meg is osztotta velünk a terveit, a kételyeit, amik felmerültek benne a készítési folyamat alatt. Sokat próbáltunk, pontosan látni akarta előre, hogy fognak felépülni a jelenetek. Szüksége volt arra a vázra, amit utána a helyszínen, a jelmezekben, kellékekkel tudtunk dúsítani. Nem éreztem rajta első filmes bizonytalanságot. Olyan persze volt, hogy váratlan események miatt csúsztunk a forgatással, mert ki voltunk szolgáltatva a helyszín adottságainak. Előfordult, hogy a csillebérci forgatás közben a közelünkben egyszer csak ordítozni kezdett egy számháborúzó turistacsoport. De kisebb költségvetésű filmeknél így lehet dolgozni.

Többször is beszéltél arról, hogy a nagyszüleid történetéről érdemes lenne filmet csinálni. Abban játszanál, vagy te rendeznéd inkább?

Megpróbálkoznék a rendezéssel! Az írással, a rendezéssel és a színészkedéssel is. Abban az elképzelt filmben azért játszanék szívesen, mert minden családtagomat az apai nagyanyámra emlékeztetem, és én is érzem, hogy belém vannak kódolva a mozdulatai, tudom, hogyan fordítja el a fejét, miként némul el egy vita közben. Már a gyűrűsujjunk is kezd ugyanúgy görbülni. De nem tudom, rendezőként tudnám-e magam jól instruálni. Lehet, hogy a rendezést mégis inkább kihagynám, maradnék az írásnál meg a színészi játéknál.

Mi érdekel a legjobban a nagyszüleid történetében?

Az az összeférhetetlenség, ami végül is összekötötte őket majdnem 60 éven keresztül. Nagyon mélyről jöttek, és rengeteg tragédia volt a történetükben. Most mutatjuk be a Katona társulatával a Rozsdatemető 2.0 című darabot – a nagyszüleim története szinte olyan, mint az eredeti, Fejes Endre által írt Rozsdatemető a maga brutalitásával, szenvedélyével. Úgy érzem, a nagyszüleim hatalmas ereje bennem és a testvéreimben is megvan, és mi tudunk igazán élni vele. A nagypapám még kocsislegény volt, a nagymamám takarító a téeszben. Innen neveltek első generációs értelmiségit az apámból. Én pedig már itt vagyok Budapesten, a belvárosi Katona József Színház színpadán játszom a Jeanne d’Arcot. Generációkat ugrottunk át.

A Jeanne d’Arcban te játszod a címszerepet. Sokat követel tőled ez a szerep?

Igen, jó kis mérföldkő volt nekem. Nem könnyű ennyi férfi mellett egyedül lenni nőként a színpadon, és vinni a hátamon az egész előadást – le sem megyek a színről két órán keresztül. Igénybe veszi a hangomat, a testemet. Nagyon kell az a „varázsló energia”, amivel az embereket szórakoztatni lehet. De nagyon sokat olvastam Szent Johannáról és általában a szentekről. Hogy mik voltak a kattanásaik, hol volt az a pont, ahol már nem érzékelték a realitást. Nekem az az előadás legizgalmasabb pontja, mikor Johannát szembesítik vele, hogy amit ő csinált, az egy másik nézőpontból ugyanúgy gyilkolás és pusztítás. Hogy lehet, hogy erre kérte őt a Jóisten? Mikor ez eljut az agyáig, ott történik meg a valódi törés az életében.

A te olvasatodban Jeanne d’Arc őrült?

Nem, bár az embereknek tűnhet úgy, hogy őrültet játszom. De amikor Johannaként arról beszélek, hogy hangokat hallok, tudom, miről beszélek.

A Katonában az utóbbi egy-két évben lettél a színházi nagyüzem része: főszerepeket játszol, benne vagy az új bemutatókban, ott vagy a társulat nagyját felvonultató, nagyszínpados produkciókban, és sokat is forgatsz. Hogy bírod a terhelést?

Megerősít. Reggel szoktam nézni a kezem, hogy remeg-e. Ha remeg, akkor pihennem kell, de napközben beindulok, és nem szokott remegni. Hajt a belső tűz, mostanában nagyon jólesik játszani. Nehéz kimondani az első mondatot a színpadon, de aztán elkap a bolondság, és el tudom engedni magam.

Hogyan kapcsolódsz ki?

A Rozsdatemető 2.0 bemutatója után a barátnőmmel elmegyünk egy hétre biciklizni a Dunakanyarba. Sétálni, tekerni, enni, aludni, a természetben lenni.

Pár napja volt a 28. születésnapod. Hogyan ünnepeltél?

Aznap volt az első Rozsdatemető-összpróba, ami azt jelenti, hogy délelőtt 10-től délután 2-ig vagy 4-ig, utána este 6-tól 10-ig próbáltunk. Úgyhogy két nappal előtte elmentünk táncolgatni a lányokkal, szombaton együtt vacsoráztunk, utána jött a munkás szülinap. Aztán kezdődött a főpróbahét, úgyhogy mindennap ugyanez volt a menet.