A tízéves Mia élete fenekestül felfordul, amikor családjával elhagyják Londont, és Afrikába költöznek. A kislány eleinte nem örül ennek, sőt lázadozik az ellen, hogy Afrikában éljenek, ám minden megváltozik, amikor a farmjukon egy kis oroszlán születik. Mia újra boldog lesz, és szoros barátságot alakít ki a vadállattal. Miután azonban az oroszlán, Charlie betölti a harmadik életévét, Miát újabb csalódás éri, hiszen egy eddig nem várt titokra derül fény, amit az apja egészen eddig megpróbált elrejteni. A lány elhatározza, hogy megmenti az oroszlánt.
Sok hasonló családi filmet láthattunk már, amikor a gyerekeknek egy házi kedvenc a legjobb barátja. Ha ez az állat egy kutya, egy macska vagy egy ló, akkor talán fel sem merül bennünk a kérdés, hogy ez mégis hogyan jöhetett létre. Legfeljebb azt, gondoljuk: milyen okos kutyus. Félreértés ne essék, állatokkal nem könnyű dolgozni, pláne, ha ez az állat történetesen egy hatalmas fehér oroszlán.
Gilles de Maistre rendező és Kevin Richardson nagyot vállaltak, amikor megálmodták ezt a történetet. Richardson neve talán pár embernek ismerős lehet, ő a világhírű oroszlánsuttogó, aki az egész forgatási időszak alatt jelen volt, és nélküle talán nem jöhetett volna létre a film, ebben a formában. Ugyanis a rendező kijelentette, hogy nem digitális oroszlánokat szeretne, hanem valódi állatokat, valódi érzelmeket, valódi barátságot gyermek és állat közt.
Maga a forgatás lehetetlen feladatnak tűnt. Hacsak nem kezdünk el már kölyökkorában dolgozni egy oroszlánnal, nincs esélyünk – emlékezett vissza a forgatás előtti időszakra Kevin Richardson. Végül azonban megkapták a jóváhagyást, és megkezdődhettek a munkálatok.
„Három évig tartott a munka, minden héten három alkalommal forgattunk, alkalmanként két-három órán át, azonban ezek a forgatások teljes embert kívántak. Eleinte non-stop dolgoztam, nekem kellett lefektetni az alapokat. Aztán át tudtam adni valamennyi feladatot a csapatomnak, hetente legalább egy alkalommal. Azonban amikor az oroszlán elért egy bizonyos kort, rám megint teljes munkaidőben volt szükség, mert felmerültek kulcsfontosságú kérdések, meg kellett tanítanom a gyerekeknek bizonyos dolgokat a viselkedéssel kapcsolatban” – mondta el az oroszlánsuttogó, aki azt is hozzátette, hogy gyerekekkel dolgozni számára is kihívás volt:
„Tudom, hogyan bánjak az oroszlánokkal, de ezúttal gyerekeknek kellett átadnom a tudásomat, szem előtt tartva, hogy gyerekek, vagyis nincs annyi tapasztalatuk az életről, mint nekünk. Meg kellett tanulnom, mikor avatkozzak közbe, és mikor hagyjam őket egyedül boldogulni. Meg kellett találnom az egyensúlyt. A gyerekek az évek során – a munkát illetően – amolyan miniverzióim lettek, bár persze mindkettejüknek megvolt a saját személyisége. Ezt pedig az oroszlánok is érzékelték. Nem hülyék. Nagyon jól tudják, mit szeretne tőlük az ember, nem lehet palira venni őket.”
Gilles de Maistre, már az elején kijelentette, hogy igazi oroszlánokkal szeretne dolgozni, ehhez 3 év forgatás kellett, hiszen a kis oroszlánnak fel kellett nőnie, akit a való életben Thornak hívnak, a filmben pedig Charlie-ként láthatjuk. Kevin Richardson szerint ez azért volt fontos, mert máskülönben életveszélyes lett volna a forgatás, másrészt pedig az érzelmek hitelességét is ez adta. A hosszú közösen eltöltött percek.
„Eleinte volt egy ötletünk, hogy megtaníthatnánk Daniah de Villiers-t (Mia) együtt dolgozni egy kölyökkel, aztán egy hat hónapos, egy egyéves és egy hároméves oroszlánnal. Én ezt elleneztem, mert a hároméves már vadidegen lett volna neki. Ha a film lényege a közeli barátság, azt az alapoktól kell felépíteni. És nem tetszett a gondolat, hogy több oroszlánkölyök kerül hozzám, akinek aztán nekem kell megoldanom az elhelyezését. Mert az volt a kiindulási pont, hogy aki velünk dolgozik, annak élete végéig mi viseljük gondját. Másrészről pedig Daniah és Thor barátságát számítógépes grafikával nem teremthettük volna meg. A filmben azt látni, ami megtörtént: kialakult egy hihetetlen barátság” – ecsetelte Kevin Richardson.
Az oroszlánsuttogó azt is hozzátette, hogy sokan aggódtak a rendezőért és a szereplőkért, hogy talán túl messzire ment, de szerinte aki ott dolgozott velük, csak az láthatta, hogy nincs semmi probléma. Richardsonnak azonban sokszor saját kollégáit is figyelmeztetnie kellet, hogy, hogyan viselkedjenek, az állatok jelenlétében:
„Nem értették, mit csinálunk és miért. Ezt csak úgy lehetett érteni, ha valaki eljött Afrikába, és megnézte a saját szemével. Annyi érzelemről, annyi kapcsolatról volt itt szó, hogy tényleg olyanok voltunk, mint egy hatalmas család. Idestova húsz éve dolgozom oroszlánokkal a filmiparban, egyes forgatásokon egészen elképesztő káosz uralkodott. Amint vadállatok kerülnek egy forgatásra, én gondoskodom a biztonságukról, én mondom meg az embereknek, hová mehetnek, mit csinálhatnak, mi a dolguk, ha gond lenne. A lényeg mindig az, hogy megelőzzük a baleseteket. Mindenkiben tudatosítani kell, hogy csak azért, mert az elmúlt pár nap zökkenőmentesen zajlott, még nem viselkedhetnek úgy, mintha ölebekkel dolgoznának. Soha nem szabad elfelejteni, hogy vadállatokról van szó, akiket a nekik kijáró tisztelettel kell kezelni.”
Richardson számára pedig az egyik legnagyobb meglepetés a gyerekek kitartása volt:
„Bármilyen akadályon simán túllendültek. Odafigyeltek rám, és mindig megértették, mit kérek tőlük. Mindig bírták a strapát. Nagyon tisztelem őket. Tudom, mennyien bedobták volna a törülközőt az első kisebb problémánál, de ők azt mondták: Kevin, ne hagyjuk abba!”