Jó néhány filmfesztiválon jártam már, de valahogy a nyári, tengerparti rendezvényeket mostanáig sikerült kihagynom. Az élményhez legközelebb talán a Hongkongi Filmfesztiválon jártam, bár ott hiába a tengerpart, a fesztivál márciusi időpontja miatt ebből maximum a levegő magas páratartalma miatt lehetett érezni valamit. Ehhez képest Velencét már az is egyedivé varázsolja, hogy az ember hajón érkezik meg a helyszínre, maga az esemény ugyanis nem a belvárosban, hanem a Szent Márk tértől nagyjából húszpercnyi hajókázásra található Lido szigetén foglal helyet, és ha az ember nem olyan szerencsés vagy pénzes, hogy a Lidón kapjon szállást is (ezt relatíve kevesen engedhetik meg maguknak a fesztivál idején különösen elszállt árak miatt), akkor ezt a hajókázást mindennap illik bekalkulálnia. A dolgot persze nem úgy kell elképzelni, ahogy a sztárok csinálják a magánmotorcsónakjaikon – a hétköznapi embernek be kell érnie egy vízibusszal (vaporettóval), ami a fesztivál idején olyan zsúfolt, hogy az emberek szardíniaként tapadnak egymáshoz, és már reggel nyolc körül úgy szállunk ki a hajóból, mintha egyenesen egy ruhás szauna élménykezelésén lennénk túl. De sebaj, lehet is egyből beülni valamelyik agyonlégkondicionált moziterembe, és bízni abban, hogy a film két órája alatt remélhetőleg megszáradunk.
Elkerítve
Maga a fesztivál nem a teljes Lidón, hanem csak annak egy jól elkerített részén foglal helyet. Minden bejáratnál fokozott rendőri ellenőrzéssel – kordonokkal, illetve felfegyverzett, egyenruhás zsarukkal – találkozhatunk: ha van nálunk táska, azt mindig alaposan átvizsgálják, mielőtt beengednének. Ez olykor félperces rutinművelet, de ha épp sok ember gyűlik össze az adott bejáratnál, akár 15-20 percet is aszalódhatunk a napon, mire átjutunk az ellenőrzésen. Ahhoz egyébként még nem szükséges nyakban lógó igazolvány, hogy az ember bemehessen nézelődni a fesztiválra, viszont ahhoz már igen, hogy a fesztiválközpontként működő Casino Palotába vagy valamelyik vetítésre bejussunk.
Mondjuk ez utóbbi kijátszható: Velence nem Cannes, itt nem csak a filmszakma képviselői mozizhatnak. Vannak kifejezetten a nagyközönségnek szánt vetítések is, amikre lehet jegyet vásárolni, és például az esti, sztárokkal tömött díszbemutatók is ezek közé tartoznak. Ezekért viszont akár 40 eurót is elkérnek, és nem árt korán észbe kapni, mert minél nagyobb sztárok érkeznek, annál gyorsabban elkapkodják őket. A vetítések legnagyobb része azonban szakmai, és ezekre csak a nyakban lógó igazolványok birtokában lehet besurranni.
Brad Pitt az Ad Astra bemutatóján a Velencei Filmfesztiválon (Fotó: Theo Wargo/Getty Images)
A vörös szőnyeg, és ami mögötte van
Rengeteg teremben folynak a programok egymással párhuzamosan, de a helyszínek közül messze kiemelkedik a Sala Grande és a Sala Darsena. Előbbi egy nagyjából ezer férőhelyes terem, ami előtt lefektették és elkerítették a vörös szőnyeget. Itt tartják a nagy díszbemutatókat: ha Velencéről red carpet fotót láttok, az biztosan itt készült. Közvetlenül mögötte rejtették el a kevésbé elegáns, ám másfélszer akkora Sala Darsenát, ami az 1500 székével kifejezetten masszív látványt nyújt. Azért a Joker sajtóvetítésénél kiderült, hogy olykor még 1500 szék is kevés ahhoz, hogy mindenki beférjen.
A sztárlesés kellékei (a szerző fotója)
A vörös szőnyeg és környéke nem csak este telik meg élettel, bár kétségtelenül akkor a legérdekesebb. Egyszer véletlenül pont akkor sétáltam el mellette, amikor Meryl Streep az autójából kiszállva megérkezett a Sala Grande elé, és a hangos „Me-ryl! Me-ryl! Me-ryl!” kiáltozástól kis híján beszakadt a dobhártyám. A vörös szőnyeg előtt délelőtt még nyugi van: egyedül az előző napról itt hagyott rajongói kellékek (minilétra, esernyő stb.) jelzik, hogy készül valami.
Kora délután a legfanatikusabbak már beállnak a kordonok mellé: 35 fokban, iszonyatosan magas páratartalom mellett órákon át esernyőkkel takarják magukat, nehogy megsüljenek – egy sztárral közös szelfiért vagy egy autogramért itt az emberek sokat hajlandók szenvedni. Aki csak nézelődni akar, annak a fesztivál emelvényekkel kedveskedik, melyekre felállva át lehet látni a kordonok köré gyűlt emberek felett, és ugyan csak a távolból, de meg lehet nézni a vonuló sztárokat.
Kilátó a sztárleséshez (a szerző fotója)
A szieszta mindenekfelett
Velencében szimpatikus, hogy viszonylag kis területre koncentrálódik a fesztivál, maximum tízpercnyi gyaloglással a két egymástól legtávolabb eső helyszín is megközelíthető. Azonban bajok így is bőven akadnak: a népszerűbb sajtótájékoztatókra szinte csak a napilaposoknak adott piros igazolvánnyal lehet bejutni, az én kékemmel – ami a második legjobbnak számít a sorban – hiába álltam sorba egy órát Brad Pittért, esélyem sem volt. A fesztivál dolgozói ilyenkor kedvesen a sajtószobákban kihelyezett képernyőkhöz irányítanak, hogy ott aztán ledöbbenve tapasztaljam: a tévéken olasz szinkrontolmácsolással közvetítenek mindent, magyarán: ha nem tudsz olaszul, egy szót sem érthetsz az egészből.
A második napon sikerült rácsodálkoznom a programszervezés sajátosságaira is. Velencében van délelőtt két nagyobb film, és este két nagyobb film, ám nagyjából délután egytől este fél nyolcig a sajtótájékoztatókat leszámítva – amikre ugye nem lehet bejutni – alig történik valami. Oké, ha nagyon unatkozunk, régi filmklasszikusok felújított változatait nézhetjük, sőt ha hajlandók vagyunk a tűző napon sokat sorban állni, talán még egy jegyes előadásra is beférhetünk (ezeknél a jegyvásárlók mennek be először, és a még üresen maradt helyekre juthatnak be az igazolványos újságírók, már ha maradnak ilyen helyek), de alapvetően az a helyzet, hogy van egy bő hatórás lyuk a programban sziesztázásra. Ilyenkor persze lehet cikkeket írni a Mussolini által építtetett fesztiválközpontban, és az ember ilyenkor menne ebédelni egy normálisat. Erre az olaszok: ebédelni sziesztaidőben? Te nem vagy normális!
Kajahelyzet
A fesztivál által bezárt területen az Excelsior Hotel luxuséttermét leszámítva egyetlen étterem működik, és az is igazán drága, ráadásul üres asztalt találni igazi kihívás. Összesen három büfé, egy kis trafik, egy fagyizó és egy csak pizzát áruló gyorsbüfé jelenti a teljes választékot errefelé, vagyis aki nem akar messzebbre vándorolni, annak be kell érnie a pizzák, pizzaszeletek, paninik és croissant-ok véget nem érő sorával. Ez egy-két napig oké, bő egy héten át borzalmas.
Ha a fesztivál területén kívül szeretnénk enni, buszra kell szállni, de a kezünk továbbra is meg lesz kötve: a legtöbb étterem este hat-hét óráig zárva tart a szieszta miatt, vagyis pont akkor tudnánk egy jót enni, amikor már kezdődnek az esti fontos filmek vetítései. Nem egyszerű, amikor az embernek választania kell egy normális vacsora és egy vadonatúj film vetítése között, és mivel nálam szakmai ártalom, hogy az utóbbit választom, ez többnyire az evés rovására megy. Filmfesztiválokon általában egy újságíró amúgy is pocsékul táplálkozik, de Velencében még a többi fesztiválhoz képest is elkeserítő a kajahelyzet.
Általában be kell érnünk egy ilyen ebéddel (a szerző fotója)
A filmek? Többnyire csodálatosak
Mindezt persze ellensúlyozhatná a szép tengerparti kilátás, csakhogy ez el van zárva a fesztiválozók elől: az Excelsior Hotel privát beach-éhez bizony fizetni kell, így bizarr módon akkor tudjuk igazán élvezni a strand látványát, ha felmegyünk a sajtószobába, és az ottani ablakon át csodáljuk. Persze van szabadstrand is, de ahhoz sokat kell buszoznunk a Lido másik végéig.
A legjobb kilátás a tengerpartra a sajtószoba ablakából nyílik (A szerző fotója)
Oké, ne pampogjunk, filmfesztiválozni nem azért megy az ember, hogy nagyokat strandoljon, és Velencében a filmválaszték már évek óta elsőrangú. Itt láthatták először az emberek a Gravitációt, a Birdmant, a Kaliforniai álomot, a Spotlightot vagy a Romát, és idén is minimum két nagy Oscar-várományos került ki innen: a Joaquin Phoenix főszereplésével készült Joker volt a Lido egyik nagy szenzációja, míg a Scarlett Johanssont és Adam Drivert felvonultató Marriage Story kapcsán mindenki biztosra vette, hogy iszonyat sok Oscar-jelölést fog kapni a jövő év elején. Sőt, még botrány is volt, méghozzá nem kicsi: A festett madár című cseh film esti vetítéséről hullámokban vonultak ki a nézők (köztük én is), mert szinte lehetetlen volt elviselni azt az öncélú sokkolásmaratont, amit ez a mozi jelentett.
Velence összességében kedvez a filmfanatikusoknak. Válogatott és díjesélyes filmek egész sorát nézhetjük végig, némi sorban állással szinte minden filmre be lehet jutni, menő hajókon lehet befutni a fesztiválra, semmiért sem kell túl sokat gyalogolni, és tényleg megfordulnak itt a legnagyobb sztárok a világ minden tájáról. Hogy emellett elviselhetetlenül meleg van, az ételek rosszak, a szieszta pedig idegesítő? Semmi sem lehet tökéletes.
Todd Phillips rendező és Joaquin Phoenix az Arany Oroszlánnal (Fotó: Ernesto Ruscio/Getty Images)
A Joker mindent vitt
Az idei Velencei Filmfesztivál ráadásul azzal is beírta magát a filmtörténelembe, hogy ez az első olyan A kategóriás filmfesztivál, ahol a fődíjat egy képregényfilm kapta meg. Már önmagában az is meglepetés volt, hogy a Joker versenyben szerepelhetett, és arra, hogy az Arany Oroszlánt is megkaphatta, már nincsenek szavak. Nem mintha Joaquin Phoenix eszelős alakítása és Todd Phillips sötét koncepciója ezt nem érdemelte volna meg, de még így is meglepetés, hogy egy hollywoodi stúdiómozinak adtak egy ekkora elismerést, ami ráadásul akár egyenesen az Oscarig is elrepítheti. Velence ráadásul más téren is bátor volt (jelentsen ez bármit): a második legfontosabb díjat, az Ezüst Oroszlánt Roman Polanski filmjének, a The Officer and the Spynak adta. Polanski Amerikában a #metoo óta abszolút közellenség, az angolszász sajtó pedig nem tudott mit kezdeni vele, hogy az olaszoknál ezt másképp gondolták. Márpedig ott díjazták.