John Steinbeck, a társadalom peremén küszködő ún. kisemberek, a máról holnapra élő vándormunkások nagy megörökítője 1939-ben írta meg talán legismertebb regényét, egyúttal az amerikai irodalmi realizmus egyik csúcsművét, az utóbb Pulitzer-díjjal is jutalmazott Érik a gyümölcsöt (szó szerint: A harag gyümölcsei), amely egyrészt az évtizedben lezajlott nagy gazdasági világválság pontos és érzékeny krónikája volt, másrészt pedig egy kissé didaktikus, de azért nem túl demagóg kapitalizmuskritika; hazájában támadták is sokat (részben jogosan) a konzervatívabb érzelmű olvasók. Viszont erősen balos és kommunistaszimpatizáns nézetei (vagy finomabban szólva: szociális érzékenysége) miatt az író – amerikai létére – elég nagy népszerűségnek örvendett a keleti blokkban, így például nálunk is. De annyira, hogy amikor 1963-ban, friss Nobel-díjasként Budapestre is ellátogatott, egész nap hosszú sorok kígyóztak az Európa Könyvkiadó Lenin körúti könyvesboltja előtt, ahol dedikált.
Steinbeck ezt követően részt vett egy, az Írószövetség által szervezett beszélgetésen, ahol a magyar és az amerikai irodalom kérdéseiről folyt a szó; a kínos szerencsétlenkedésbe fulladt rendezvényről, valamint azt követő fergeteges afterpartyról Karinthy Ferenc emlékezett meg Steinbeck és Zelk című novellájában (amely sajnos online nem olvasható, de az este pompás hangulatáról sokat elárul, hogy már állítólag azelőtt sikerült elvacsorázni, elwhiskyzni és elprímásozni a PEN Club teljes évi költségvetését, mielőtt a Steinbeckből, a feleségéből, illetve a neves magyar írókból álló csapat egyáltalán betért volna a Fortuna bárba).
Az író természetesen a Szovjetunióban is visszatérő vendégnek számított. Először 1947-ben, a hidegháború korszakának hajnalán járta be az országot (jó, egy részét), oldalán a magyar fotóriporter-legenda Robert Capával; a hónapokig tartó utazást feldolgozó, a maga korában igazi kuriózumnak számító riportkönyv, az A Russian Journal pedig a rákövetkező évben már meg is jelent az Egyesült Államokban (itthon csak 2009-ben jött ki, Orosz napló címmel)
John Steinbeck 1939-ben (Fotó: Wikipedia)
Na, de térjünk vissza egy kicsit az Érik a gyümölcsre. Bár az USA konzervatívabbik fele szabályosan rühellte a regényt (még könyvégetések is voltak!), azért csak elment belőle egy év alatt közel félmillió példány, és egyébként is az egész ország erről beszélt, így evidens volt, hogy kell belőle hamar egy hollywoodi filmváltozat is. A rendezéssel – talán politikai ráhatásra – John Fordot, a westernpápát bízták meg, aki a gyanús kommunista Steinbeckkel szemben egy tisztességes amerikai hazafi volt (valamint egy zseni, de ez most nem tartozik a tárgyhoz), úgyhogy az 1940-re elkészült, azonos című moziváltozat kicsit optimistább tónusú, és kicsit kevésbé agitatívan balos lett, mint a könyv – persze az is lehet, hogy ez nem Fordon múlt, csak egyszerűen így működött Hollywood. Mindez azért nem akadályozta meg a kritikusokat abban, hogy a filmet ugyanúgy kommunistának bélyegezzék, mint a regényt.
Jelenet az Érik a gyümölcs című filmből (Fotó: John Springer Collection / CORBIS / Corbis via Getty Images)
Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a film aztán a Szovjetunió propagandagépezetének kitüntető figyelmét is felkeltette – igaz, ez nem 1940-ben történt, hanem nyolc évvel később, amikor már javában dühöngött a hidegháború, és amikor nyugati, pláne amerikai filmek szinte egyáltalán nem jutottak be az országba. Állítólag személyesen Sztálin fejéből pattant ki az ötlet, mely szerint a szovjet moziknak be kellene mutatniuk az Érik a gyümölcsöt, ami papíron egyébként nem is volt hülyeség, hisz az úgy még nagyobbat üt, ha az antikapitalista és Amerika-ellenes (rendben, Amerika-kritikus) muníciót maga Hollywood szolgáltatja. Az meg ugyan kit zavar, hogy a mű cselekménye jó 10-15 évvel korábban játszódik; a lényeg, hogy mindenki lássa, milyen nyomorúságos körülmények között élnek az elnyomó tőke rabigájában senyvedő, kizsákmányolt munkásmilliók az Egyesült Államokban.
Hát, látták is.
A propagandaágyú ezúttal fordítva sült el, és az Út a haraghoz címen futó alkotás pár hét után le is került a műsorról. A szovjet vezetés ugyanis nem vette figyelembe, hogy legalább egy darab látványos különbség van az amerikai munkás-paraszt és a szovjet munkás-paraszt között, amelyet a film ráadásul meglehetősen érzékletesen be is mutatott: az amerikai akkor is valami impozáns autócsodával (vagy legalábbis a kommunizmusból nézve impozáns autócsodának tűnő járművel) száguldozik mindenhova, ha éppen nincs mit ennie – míg az orosznak, hát, egyszerűen csak nincs mit ennie. Úgyhogy az Érik a gyümölcsnek nem nagyon sikerült felkorbácsolnia az USA-ellenes érzelmeket, inkább csak irigységet és csodálatot szült. Valami olyasmi lehetett ez, mint a kilencvenes években Magyarországról követni Al Bundy kalandjait: oké, értjük, hogy egy szerencsétlen vesztes, de akkor is egy nagy, kétszintes családi házban él, biztos munkája van, egész nap a fotelben fetreng vagy tekézik, és még a feleségének sem kell dolgoznia.
Kiemelt kép: John Springer Collection / CORBIS / Corbis via Getty Images