A Brontë nővéreket nem véletlenül tartja számon a legnagyobbak között az emlékezet: Charlotte magnum opusa, a Jane Eyre a mai napig a (vagy inkább nagybetűvel: A) definitív viktoriánus regény, Emily egyetlen (prózai) műve, a pusztító romantikus szenvedélyt és a precíz, realista lélekábrázolást gótikus lápvidéki horrorba ágyazó Üvöltő szelek pedig egy kortalan, magányos és titokzatos tünemény, amely mintha minden előzmény nélkül bukkant volna fel az irodalomban (pedig azért volt neki egészen közvetlen előzménye, George Sand pont tíz évvel korábban, 1837-ben megjelent regénye, a Mauprat, ami majdnem tök ugyanolyan, mint az Üvöltő szelek, csak egy kicsit – tényleg csak kicsit – sápadtabb és vértelenebb, ám cserébe sokkal romantikusabb, a kifejezés mindenféle értelmében).
A maga korában egyértelműen az idősebb nővér, Charlotte könyve aratta a jelentősebb kritikai és közönségsikert (sőt Angliában talán még mindig a Jane Eyre a legnépszerűbb darab az egész Brontë-bibliográfiából, meg úgy általában is), míg az Üvöltő szeleknek sokkal több idő kellett, mire megtalálta a maga olvasótáborát. Ugyanakkor ma már alighanem ez utóbbi számít nagyobb klasszikusnak világszerte, részben nyilván a felejthetetlen Kate Bush-slágernek, illetve Emily rejtélyes, tünékeny, jól legendásítható alakjának is köszönhetően. De amúgy meg a fene tudja; az biztos, hogy nem ebben a cikkben fogjuk eldönteni, a két irdatlan monolit közül melyik a megkerülhetetlenebb.
Ahogy az is biztos, hogy a legfiatalabb Brontë-lány, Anne ismertsége és elismertsége meg sem közelíti nővéreiét. Neve rendszerint csak a többiekével együtt szokott előkerülni, mintha nem is önálló személyiség és autonóm alkotó lett volna, hanem csak Charlotte és Emily életének valamiféle érdekes díszlete.
A Brontë nővérek Branwell festményén. Anne balról az első (Forrás: Wikipedia)
Ami egyrészt persze jogos, hisz nagyon nehéz – szinte lehetetlen – úgy beszélni a nővérek bármelyikéről, hogy ne említsük meg mindjárt a másik kettőt is – láthatóan nekünk sem sikerült. A yorkshire-i paplak sivár, szűkös világában Charlotte, Emily és Anne (kiegészülve fivérükkel, a műkedvelő íróból középszerű portréfestővé, majd első osztályú alkoholistává és ópiumfüggővé váló Branwell-lel) már egészen fiatalon fantasztikus történetekkel szórakoztatták egymást, naplót, verseket, színdarabokat írtak, családi újságot szerkesztettek, és egy aprólékosan kidolgozott, romantikus fantáziabirodalmat álmodtak maguk köré, így tulajdonképpen egyszerre, egymást támogatva, vagy olykor egymással rivalizálva lettek íróvá.
Ez a különös szimbiózis a későbbiekben sem bomlott fel: 1846-ban közös kötetbe rendezve, saját költségükre jelentették meg költeményeiket Currer, Ellis és Acton Bell álnéven, és egy évvel később, mint valami irodalmi szinkronúszó-mutatványban, mindhárman előrukkoltak első regényeikkel. 31, 29 és 27 évesek voltak ekkoriban; Emilyt 1847-ben vitte el a tüdőbaj, és a rákövetkező évben Anne is követte. Charlotte egy szűk évtizeddel élte túl húgait.
Charlotte rajza Anne-ről (Forrás: Wikipedia)
A korízlést részben tökéletesen kiszolgáló, részben messze megelőző Jane Eyre-t szinte azonnal a szárnyára kapta a világhír, a mai szemmel is megdöbbentően modern és szubverzív Üvöltő szelek megjelenése pedig jobbára értetlenséget és heves vitákat szült – ehhez képest Anne könyvét egyszerűen csak nagyon szerették az olvasók, és ezen nincs is miért csodálkozni, hisz az elsősorban Jane Austen bűvöletében fogant, önéletrajzi ihletésű Agnes Grey egy remekül megírt, szélsőségektől mentes, finom biedermeier-illatot árasztó és valóban nagyon szeretni való regény, amit ma is bármikor nyugodtan elő lehet venni.
Habár nem feltétlenül szerencsés összemosni a művészt és a művet, ez a közös irodalmi indulás örökre be is árazta a testvéreket (legalábbis az utókor számára): Charlotte lett a ragyogó nagyvilági művésznő és az angol irodalom megújítója, Emily a tajtékos keblű, magányos emberkerülő, mellesleg ugyancsak az angol irodalom nagy megújítója, Anne meg a vonzó, kellemes és szórakoztató társaság, aki talán nem követeli ki magának a figyelmet, ám mégis könnyedén magával tud ragadni, ha hagyjuk.
Branwell portréja Anne-ről (vagy Emilyről) (Forrás: Wikipedia)
Ez persze csak spekuláció, de talán másként alakul, ha Anne nem az Agnes Greyjel, hanem az 1848-ban, Emily halálának évében kiadott Wildfell asszonyával debütál: ugyanis ez már tényleg valódi remekmű, egy pazar jellemrajzokat és éles szemű megfigyeléseket tartalmazó, merész, határokat feszegető alkotás, amelyet nyugodtan oda lehet tenni a Jane Eyre és az Üvöltő szelek mellé, és amely megjelenésekor igazi irodalmi szenzációt okozott. A regény egy nagy, romantikus szerelemnek induló katasztrofális házasság, és egy megcsalt és megalázott, majd fokozatosan öntudatra ébredő nő története; noha azóta már sokan sokféleképpen írtak elnyomó, alkoholista férjekről és csendben szenvedő feleségből a saját sorsukat irányítani képes, fontos döntéseket hozó hősnőkké váló asszonyokról, ez a téma a viktoriánus korban (pláne annak az elején) valóságos revelációként hatott, és, hála Anne írói, szerkesztői és dramaturgiai tehetségének, a mű az elmúlt két évszázadban sem veszített semmit erejéből, sőt.
Azt talán túlzás lenne állítani, hogy a 19. század többé-kevésbé hasonló női sorskérdéseket (is) boncolgató irodalmi művei, mint a Bovaryné, az Anna Karenina, a Nóra, az Effi Briest és a többi mind a Wildfell asszonyának köpönyegéből bújtak ki, de az kétségtelen, hogy ez volt az egyik legelső (és az egyik legjobb) ebben a sorban (azért jegyezzük meg – némi büszkeséggel – hogy Molnár Borbálának, a köztudatból azóta sajnos teljesen kikopott magyar írónőnek már a 18. század végén visszatérő témája volt nyomasztó, erőszakos és alkoholista férje, valamint rettenetes házassága).