Tamási Eszter, Takács Marika, Kertész Zsuzsa, Kudlik Júlia, Endrei Judit, Berkes Zsuzsa, Baleczky Annamária – pár név a Magyar Televízió hőskorából, akik nap mint nap ültettek le bennünket a televízió képernyője elé. Bemondónők voltak, akiknek a fő feladata az volt, hogy felhívják a tévénézők figyelmét az épp soron következő műsorra. Ők vezették fel a Híradót, az Esti mesét, a Családi kört vagy az esti sorozatot, és bizony, nagyon tiszteltük, szerettük őket. Talán egy picit családtagnak is tekintettük őket, és mélyen gyászoltuk azokat, akik már elhunytak közülük.
Kép forrása: Fortepan
De mi is volt a titkuk? Miért voltak ők ennyire közel a szíveinkhez?
Játsszunk egyet: gondolj egy mai, magyar műsorvezetőre. Nem kell, hogy nevekkel dobálózzunk, nem kell, hogy konkretizáljunk. Csak gondolj valakire, hogy számodra is látványos legyen a különbség. Aztán térjünk vissza a „retró emlékekhez” és beszélgessünk inkább róluk. Róluk, akik:
- Csak ültek egy széken és elmondtak pár mondatot. Normál hangerővel. Soha nem visongtak, nem hallottuk őket harsányan kacagni (urambocsá’ röhögni), visítani, sipítozni.
- Nem volt fontos a dekoltázsuk vagy a szoknyájuk hossza: tökéletesek és gyönyörűek voltak visszafogott stílusú ruhákban is.
- Nem tudtunk sokat a magánéletükről, mert nem harsogta minden magánjellegű napjuk történését a média.
- Gyönyörűen beszéltek; fantasztikusan artikulálva, szinte kincsként ejtve ki minden egyes szót, hangot.
- Csak ültek. Manapság azt kell gondoljam, hogy minden televíziós személy túlmozgásos, de hogy két másodpercet is képtelenek megmaradni egy ültő helyükben, az biztos.
- Csak ültek egy stúdióban. Nem kellettek világító gömbök, villódzó fények, hurráhangulat, színkavalkád, milliós színpadkép. Bőven elég volt egy szimpla háttér, egy karosszék és ők.
- Semmi nem szólt a szenzációról, mégis olyan alázattal vezettek fel minden műsort, hogy azt az ember meg akarta nézni – főleg azért, mert a „Takács Marika ajánlotta”. Pont.
- Az alázatra visszatérve: éreztük, tudtuk, hogy ők tisztelik a nézőket, cserébe a nézők is tisztelték őket.
- Nem volt tapsgép a háttérben, de mi most legszívesebben megtapsolnánk őket és meghajolunk előttük, mert hálásak vagyunk nekik.
- Szerettük őket, mert ők szerették a televíziót, a munkájukat és a nézőt.
Ilyen nagyon egyszerű volt ez.
(via: Bouvet / Caféblog)