Csorgass nyálat bántalmazó szépfiúra!

Anna Todd eleinte csak online írogatta az úgynevezett fan fiction regényeit, aztán azt vette észre, hogy az írásaira egyre többen kattintanak. Hamarosan megjelentek a könyvkiadók, kiadásra kerültek a könyvek, és jöttek a kérések az újabb folytatásokra. Született négy új rész, és már a filmesek kopogtattak nála a filmjogokra licitálva. Egészen nagy szó ez egy olyan regényfolyamtól, ami bevallottan Todd rajongására épült Harry Styles, a One Direction fiúzenekar egyik tagja iránt. Persze a történet megértéséhez nem kell One Direction rajongónak lenni: az író csupán a romantikus regénysorozata férfi főszereplőjét, Hardin Scott-ot mintázta Styles-ról. Talán kissé sarkosan fogalmazok, de valószínűleg nem vagyok messze az igazságtól, ha azt írom, hogy valójában ez egy öt regény hosszúságúra duzzasztott nyálcsorgatás, ahol az író azt vetette papírra egy másik szereplőn keresztül, hogy mit csinálna Styles-szal, ha a kezei közé kerülne.

A szürke ötven-kanyar

Oké, de hogy jön Harry Styles-hoz A szürke ötven árnyalata? Úgy, hogy valószínűleg Toddnak nem igazán akarózott sokat agyalnia a sztorin, így kölcsönvett valami ismerőset: Itt is van egy kissé szűzies, az élettel még éppen csak ismerkedő, okos lány (a neve Tessa, és nagyjából ő képviseli itt a nézőket és a célközönséget), és egy gazdag, elkényeztetett, végtelenül önző, ugyanakkor piszkosul jóképű fiú (Hardin), akik első látásra nem illenek ugyan össze, de úgy parázslik köztük a levegő, hogy attól még egy elázott faág is meggyulladna. A fő különbség A szürke-sztorikhoz képest, hogy Toddnál a korosztály lejjebb van, szereplői nem a húszas, inkább a tízes éveik végén járnak, ezért szóba se jöhet fenekelő pálca vagy svéd anál intruder. Van viszont helyettük non stop pettingelés, illetve Bravo magazinba illő szexualitás, de szigorúan csak az illendőségi határokon belül, szóval semmi anál.

A történet luxusa

Todd azonban tud valami újat is E.L. James-hez vagy az Alkonyatos Stephenie Meyerhez képest: egészen lenyűgöző abban, hogy úgy tudja végtelenül nyújtani a cselekményt, hogy a Miután könyvek/filmek nem igazán rendelkeznek elmesélhető történettel vagy éppen konfliktussal. A második résznek nagyjából a fele elmegy arra, hogy Tessa és Hardin változatos módokon izgatják fel egymást (ágyban, aerobic órán, házibuliban, zuhany alatt…). Gondolom itt ezek a jelenetek jelentik a központi szálat, mert ezen felül tényleg csak olyan művi, gyakran mesterkélt konfliktusokat hoznak össze, amikről lerí, hogy csak azért kerültek a könyvbe/filmbe, mert hosszú távon baromi unalmas lenne nézni egy szerelmespárt, ahogy boldogan elvannak együtt. Ha nagyon röviden össze akarnám mégis foglalni a történeteket, akkor azt mondanám, hogy egy fiatal szerelmespárról szól, akik borzasztó éretlenek, nem illenek össze, ezért folyton összevesznek, szakítanak, majd újra összejönnek. Ennyi? Ennyi.

Egy bántalmazó kapcsolat és a romantika

Ha a Miután és annak folytatásai megmaradnának szimplán csak unalmasnak és nyálcsorgatónak, azzal még ki tudnék békülni, csakhogy Todd A szürke-trilógia egyik legnagyobb hibáját is magával hozta: ezek a könyvek/filmek, a bántalmazó, megalázó kapcsolatokat próbálják romantikus köntösbe csomagolva eladni. Tény, hogy Hardin sosem emel kezet Tessa-ra, de manipulációval és megalázással is lehet valakit bántalmazni, nemcsak ököllel, márpedig itt a férfi főszereplő egy kisajátító, a lány fölött teljes kontrollt gyakorolni akaró alak, aki képtelen megbízni a választottjában, ráadásul emellett még masszív alkoholista is, aki amikor a piához nyúl agresszívvé és kiszámíthatatlanná válik. Csakhogy ezeket a tulajdonságait a könyvek/filmek úgy állítják be, mintha ezzel a karakterének mélységet adtak volna, és Tessa feladata lenne, hogy az igaz szerelmével megjavítsa/megmentse őt önmagától, a saját démonaitól. Igen, már A szürke-sztorikban is hasonló volt a felállás Christian és Anastasia között, de azokat a történeteket nagyrészt felnőttek olvasták, itt azonban Todd nagyrészt a kamasz vagy fiatal felnőtt közönségének reklámoz egy olyan kapcsolatfajtát, ami számos életet tett már tönkre.

Egy jobb rendező kezében

Egészen lenyűgöző látni, hogy a film milyen lazán kezeli a konfliktusokat és azok megoldását, esze ágában sincs hitelesnek tűnni. Itt még a legnagyobb megaláztatásért is megbocsátást lehet nyerni egy ötletes születésnapi ajándékkal. Menet közben ráadásul Tessa karakterét is besározzák: a korábban okosnak és visszafogottnak bemutatott lány egy buliban félrészegen ribancoz le mindenki előtt egy másik lányt, majd nekimegy és verekedni kezdenek, és a film alkotói látszólag ebben semmi kivetnivalót nem találnak.

Miután összecsaptunk (Fotó: Big Bang Media)

Miután összecsaptunk (Fotó: Big Bang Media)

Miután összecsaptunk (Fotó: Big Bang Media)

Miután összecsaptunk (Fotó: Big Bang Media)

Miután összecsaptunk (Fotó: Big Bang Media)

Az egyetlen, ami miatt a Miután összecsaptunk jobban csúszik, mint az elődje, az a rendezőcsere. Az első részt jegyző Jenny Gage-hez képest a folytatást rendező Roger Kumble-nek vígjátékrendezőként is van rutinja (ő csinálta például a sajnos alulértékelt Csak barátokat), így a filmbe belefért néhány tisztességes poén, ráadásul a Kegyetlen játékok rendezése során az erotikus jelenetek kapcsán is szerzett némi gyakorlatot, így ezek most sokkal kevésbé kínosak, mint az első rész esetében voltak. Bónusz meglepetésként pedig Palvin Barbara pasija, Dylan Sprouse új mellékszereplőként üde színfolt az amúgy szomorú és színtelen palettán. A Miután összecsaptunk tehát élvezhetőbb film lett, mint az agyrepesztően unalmas Miután volt, de ez még nem jelenti azt, hogy bármi köze lenne ahhoz a kategóriához, amit jó filmeknek nevezünk.

Olvasnál még új filmekről és sorozatokról?

• A Tenet egy két és félórás audiovizuális szőnyegbombázás
• Liam Neeson hatalmasat romantikázik Toszkánában
• Ez az év legjobb romantikus vígjátéka, és még csak nem is hallottál róla