A járvány első hulláma mindenkit váratlanul ért, az ezzel együtt járó karantén pedig sok más ipar mellett a filmipart is térdre kényszerítette. Közel fél évre leálltak a forgatások, ennyi idő kellett ugyanis az új idők biztonsági protokolljainak elkészítésére, valamint a stúdiók és biztosítók meggyőzésére, hogy járványhelyzetben is lehet filmeket készíteni. Az állandó pörgéshez szokott filmesek így abban a helyzetben találták magukat, hogy sokáig céltalanul, bizonytalanságban ültek otthon a méretes teraszukon, szomorúan Sex on the Beach koktélt szopogatva, mivel nem tudták, mikor térhetnek vissza a munkájukhoz, és a tervezett vagy félbehagyott projektjeiket folytathatják-e egyáltalán. Azt nagyon hamar belátta a szakmában mindenki, hogy leghamarabb a kevés szereplős, kevés helyszínen játszódó filmek forgatásai kezdődhetnek el, így ha valaki abban reménykedett, hogy gyorsan munkához juthat, akkor efféle projektekben kezdett gondolkodni. Így született meg Steven Knight forgatókönyvíró (Gyönyörű mocsokságok, Locke) és Doug Liman rendező (A Bourne-rejtély, A holnap határa) együttműködésében A karantén meló ötlete, aminek a forgatókönyvét Knight júliusban dobta össze alig néhány hét alatt.
Mint a villám
A forgatást szeptemberben jelentették be a színészekkel együtt, és az ősz első felében le is zajlott mindössze 18 nap leforgása alatt Londonban. Ez még magyar filmes viszonylatban is kevésnek mondható, nemhogy egy világsztárokkal teli hollywoodi filmnél. A stábnak számos nehezítő körülménnyel kellett szembenéznie: a járvány miatt nem verbuválhattak statisztákat, így az utcai jelenteknél nemes egyszerűséggel az ottani járókelőket láthattuk, a Harrods áruház – amit a film hősei ki akarnak rabolni – belsejében pedig az áruház valódi dolgozói sürögtek-forogtak, miközben Doug Liman rendező éppen vette a kamerájával Anne Hathaway-t és Chiwetel Ejiofort.
A Harrods egyébként forgatási helyszínként csak és kizárólag a Covid miatt jöhetett szóba: a normális időkben rendkívül forgalmas luxusáruház lezárását egy forgatás miatt a legtöbb produkció képtelen lenne megfizetni, így A karantén meló készítői most jó érzékkel csaptak le rá, hogy a nézők valami olyasmit láthassanak, amit korábban még sosem. Ám még ennél is nagyobb szó, hogy a forgatókönyvét sikerült néhány hét alatt megírni. Persze más, éppen ihletet kapó forgatókönyvírókkal is előfordul néha, hogy csak úgy ömlenek belőlük a szavak, és pár hét alatt előállnak egy szkripttel, csakhogy aki a filmfejlesztési folyamatokat ismeri, az tudja, hogy ez majdnem mindig csak egy első változat, amit aztán a rendezővel, a producerekkel vagy éppen más forgatókönyvírókkal közös munkában gyakran újra meg újraírnak, hogy végül készüljön belőle egy olyan változat, amit már forgatásra érdemesnek találnak. A forgatókönyv első változatából nagyon ritkán születnek egyből filmek azon egyszerű oknál fogva, mert ezek többnyire még nem elég jók, és sok csiszolásra szorulnak azért, hogy megfilmesíthetővé váljanak. A karantén meló azonban az első forgatókönyv-verzióból készült, és ez sajnos látszik is rajta.
Gyors, de nem friss
Mondanám, hogy dicséretre méltó az a gyorsaság, amivel az alkotók dolgoztak, és nyilván ilyen sebesség mellett elvárható, hogy a filmjük friss és aktuális legyen, de sajnos pont az ellenkezője a helyzet: bár kora ősszel forgatták, A karantén meló avíttnak hat, pont nem aktuálisnak. Ez részben annak köszönhető, hogy a járvány első hulláma idején, tavasszal játszódik, és azokat az unos-untalan, számos helyen már körberöhögött, túllihegett és meghaladott problémákat mutatja be, amiken már sikerült túllépnünk. Tényleg akad még valaki 2021 elején, aki még tud röhögni egy poénon, amit arra hegyeznek ki, hogy valaki tíz családnak egy teljes évre elegendő wc-papírt vesz a boltban? Mulatságos még egy év után, hogy a Zoom-munkabeszélgetések hátterében időnként feltűnnek a gyerekek?
Knightnak a koronavírus miatti bezártságról kizárólag a legnagyobb közhelyek jutottak eszébe, és úgy tűnik, senki sem volt, aki szólt volna neki, hogy ez így kevés lesz. Érdekes az is, hogy a szereplők egyfolytában csak a vírus életükre gyakorolt mellékhatásai (bezártság, magány, sorban állás a bolt előtt, maszk…) miatt morognak, miközben magáról a koronavírusról szinte soha nem beszélnek, ami megint hitelességi problémákat vet fel, ugyanis ki ne beszélt volna a koronavírusról tavaly áprilisban? De ami a legdühítőbb a filmjében, az a két főszereplő látványos szenvedése. Elég vicces látni, hogy néhány hét bezártság után úgy lubickolnak az önsajnálatban, mintha már két éve bezárva élnének, ráadásul London közepén laknak egy jókora kertes házban, vagyis lockdown ide vagy oda, nekik sok embertársukkal ellentétben bőven jut tér, sőt még egy kis zöld is, ahová ki lehet menni relaxálni. Jaj, olyan szörnyű ott nekik a luxusban!
Azonban az alkotók legnagyobb emberiség elleni bűntettét a borzalmas, mesterkélt és túlírt dialógusok jelentik. Ebből a legrosszabb Chiwetel Ejiofornak jutott: szegénynek olyan túlgondolt, mélynek szánt, de csak röhejes mondatokban kell beszélnie, ami rögtön kizökkenti a film nézőjét. Hiába jó színész Ejiofor, az olyan mondatokat, mint az
Annyira becsavarodsz az elszigetelődéstől, hogy már azt sem tudod megmondani, melyik vagy te a lakásodban, és melyik a bútor
– egyszerűen képtelen hitelesen elmondani, és talán nem is lehet.
Karanténban játszódó filmek
Homemade
Az egyik első fecske a karanténfilmek sorában a Netflix kínálatában landolt: a streamingszolgáltató jól mérte fel, hogy tavasszal minden filmes odahaza dekkolt, ezért sokaknak felajánlotta a lehetőséget, hogy ha tudnak, készítsenek odahaza egy-egy kisfilmet arról, hogyan látják az életet a bezártságban. Az eredmény 17 változó színvonalú kisfilm lett olyan rendezőktől, mint Kristen Stewart vagy Pablo Larraín.
Host
Egy baráti társaság a lockdown okozta unalomból fakadóan Zoomon idéz szellemet, de a nagy móka már nem olyan mókás, amikor ez a szellem/démon megjelenik a valóságban. A filmről itt írtunk bővebben.
Tengerparti elit
Öt elkényeztetett életű nagyvárosi liberális kifakad arra, milyen pocsék az élet Donald Trump Amerikájában, és milyen szomorú ez a karantén. Kamerába nagymonologizáló fejek panaszkodnak, és ebből még akkor sem lesz jó film, ha olyan színészek beszélnek hozzánk, mint Bette Midler vagy Sarah Paulson.
Songbird
Az első karantén-akciófilmet Michael Bay hozta tető alá, és egy olyan világot vázol fel, ahol ez az egész őrület még 2024-re sem ér véget a vírus újabbnál újabb mutációi miatt, a világ pedig lassan, de biztosan káoszba fullad. Ez még rémálomnak is rossz. Nem csoda, hogy a kutyát nem érdekelte.
Romantika és rablás
Azt még nem is említettem, hogy A karantén meló egy romantikus filmbe oltott heist movie, ami egy kifejezetten nehéz műfaj, és az egy szem Mint a kámfort leszámítva csak olyan felemás filmek jutnak eszembe róla, mint A Thomas Crown ügy vagy a Briliáns csapda. A minimum követelmény, hogy kell hozzájuk két sztár, akik legalább első ránézésre illenek egymáshoz. Ez Anne Hathaway és Chiwetel Ejiofor esetében pipa. Csakhogy ebben a történetben nekik azt kellene elhitetniük velünk, hogy ők egy pár, akik egy sokéves kapcsolat után éppen fasírtban vannak, és pont akkor szakítottak volna, amikor jött a karantén, így ebbe a kellemetlen helyzetbe zárva kénytelenek továbbra is egy légtérben maradni, majd pedig a történések hatására lassan újra fellángolnak az egymás iránti érzéseik. A konfliktusukat még elhittem, de az újra egymásra találásukat sajnos már nem, részben a színészek játéka, részben pedig amiatt, hogy ennek a történet nem igazán ágyazott meg.
A se veled, se nélküled romantikázás a több mint kétórás filmből (iszonyatosan hosszúnak érződik és teli van üresjáratokkal) jó másfél órát elvesz, és amikor végre sor kerülne rá, hogy ők ketten a Harrods áruházból ellopjanak egy méregdrága gyémántot, izgalom helyett csak fáradt poénkodást, ötletes rablás helyett pedig csak egy nagy mászkálást láthatunk a nagyáruházban, különösebb tét nélkül. Doug Liman korábban már rendezett néhány nagyon izgalmas filmet, így értetlenül állok azelőtt, hogy ezúttal miért nem sikerült egy fikarcnyi izgalmat sem kipréselnie a helyzetből.
Jelen helyett múlt
Nagyon ritkán látok olyan filmet, amiben szinte semmi sem stimmel, így A karantén melót bátran mondhatom párját ritkító darabnak. Alkotói nemcsak abban hibáztak, hogy a filmjüket összecsapták – bár a fő bűnük kétségtelenül ez volt –, hanem abban is, hogy egy túlságosan aktuális témát akartak filmre vinni. Csakhogy ez a téma most az életünk, ez vesz körül bennünket, és nekem legalábbis eszem ágában sincs a szabadidőmben azt nézni egy filmben, ahogy két jómódú ember arról panaszkodik, milyen szörnyű ez a karantén. És mivel a legtöbb kommunikációmat én is Zoomhoz hasonló applikációikon keresztül intézem, az utolsó dolog, ami hiányzik nekem, hogy még egy filmben is egymással Zoomon beszélgető embereket nézzek.
Az utóbbi hónapokban több filmessel is volt szerencsém interjút készíteni, és mind egyetértettek abban, hogy a világ még nem érett meg a karanténban játszódó filmekre, mert amikor ebben élünk, a filmekben nem ezt szeretnénk viszontlátni. A francia François Ozon ehhez azt is hozzátette, hogy figyeljük majd meg, a mostanság és a közvetlenül a járvány vége után forgatott filmek és sorozatok többsége a múltban fog játszódni, az ugyanis átlátható, míg a jelen jelenleg átláthatatlannak és kiábrándítónak tűnik. Ez persze nem jelenti azt, hogy később a filmek ne térhetnének vissza a karantén korszakának idejére, és ne születhetnének a korszakról kiemelkedő alkotások. Csakhogy ezeket már a távolból, a megfelelő távolságtartással felvértezve nézhetjük majd úgy, hogy a filmben látott dolgok csak a múlt egy sötét részére emlékeztetnek majd minket, de akkor már nem ez lesz az életünk. Ez kicsi, de nagyon is fontos különbség.
A karantén meló február 5-től látható az HBO GO kínálatában.
További filmes és sorozatos ajánlataink az nlc-n:
- Ezt a 20 sorozatot nagyon várjuk idén
- Ezt a 25 filmet várjuk a legjobban idén
- A festő a legjobb barátja lett a betörőnek, aki ellopta két festményét