Mit mondott Julius Caesar a halála előtt Brutusnak?

Caius Julius (Iulius) Caesart, az ókori Róma egyik legnagyobb uralkodóját és hadvezérét, minden diktátorok ősatyját i. e. 44-ben, március idusán gyilkolta meg radikális köztársaságpárti szenátorok egy csoportja. A tettesek közt olyanok is akadtak, akik korábban közel álltak Caesarhoz, sőt, kifejezetten sokat köszönhettek neki: ilyen volt például a Marcus Iunius Brutus, a dictator elleni összeesküvés egyik fő szervezője, aki nem csak Caesar egyik legkedvesebb pártfogoltja volt, hanem bizonyos források (vagyis inkább pletykák) szerint a törvénytelen fia is. A tőrökkel felfegyverkezett rebellis szenátorok biztosra mentek, és több mint húsz alkalommal sújtottak le a gyanútlan uralkodóra, aki gyorsan ki is szenvedett a Theatrum Pompeium padlóján. Utolsó szavait Brutushoz intézte, hisz az ő árulása volt a legfájóbb mind közül (mármint persze a huszon-harmincakárhány késszúráson kívül):

„Brutus, te is? úgy halj meg, Caesar.”

– hörögte végső leheletével a zsarnok , aztán tényleg meghalt. Legalábbis így olvashatjuk Shakespeare Julius Caesar című tragédiájában (pontosabban az eredetiben Et tu, Brute? szerepel, Vörösmarty viszont a latin szöveget is magyarította). Ennek a máig népszerű és sokat játszott darabnak – némileg meglepő módon – egyébként nem a címszereplő az igazi főhőse, hanem az atyai jó barátja iránti hűség, valamint a köztársaság eszméje közt őrlődő Brutus. Szóval, ha felmerül a kérdés, hogy ki is ölte meg Caesart, a legtöbbünknek alighanem csak az ő neve ugrik be – meg esetleg Cassiusé, de az is csak azért, mert olyan szép dallamos.

Az mondjuk viszonylag köztudott, hogy a Shakespeare-darabok történelmi (és földrajzi) hitelességét azért érdemes némi kritikával kezelni, szóval joggal gondolhatjuk, hogy ez a bizonyos híres utolsó mondat valójában soha nem hangzott el ebben a formában (vagy valami ehhez hasonlóban), hanem csak az írói fantázia szüleménye. Caesar valószínűleg inkább csak összefüggéstelenül nyögdécselt és vért köpködött, mielőtt drámaian elhalálozott volna korábbi riválisa, Pompeius szobra előtt.

De az is lehet, hogy mégiscsak mondott valamit.

Shakespeare első számú forrása a tragédia megírásához Plutarkhosz fő műve, a Párhuzamos életrajzok volt, amelyben szó sem esik semmiféle utolsó mondatról:

„Azt mondják, Caesar eleinte védekezett, igyekezett elkerülni a döféseket, és segítségért kiáltozott, de mikor látta, hogy Brutus is belemártja kardját, fejére húzta tógáját és lerogyott a földre.” – ennyi az egész; védekezni próbál, összerogy és meghal.

Suetonius, a nagy római életrajzíró hasonlóan számol be a merényletről:

„…mikor [Caesar] észrevette, hogy mindenfelől kivont tőrök merednek rá, fejét beborította tógájával, bal kezével meg bokájáig lehúzta a tóga öblös ráncait, hogy testének alsó részét is tisztességesen eltakarva essen el. Így aztán huszonhárom tőrdöféstől leterítve, csak az első szúrásnál hallatott egy halk sóhajt…”

Ugyanakkor ő még azt is hozzáteszi, hogy „van, aki azt állítja, hogy a rárohanó Marcus Brutusnak így szólt: Te is, fiam.  Vagyis eredetiben: Kai su, teknon (καὶ σὺ, τέκνον), ami nagyjából tényleg valami olyasmit jelent (vagy jelenthet), hogy Te is, gyermekem, és ami még csak nem is latinul van amúgy, hanem görögül. Talán Caesar úgy érezte, hogy egy ilyen nagy, világfordító pillanatban snassz lenne latinul megszólalni (illetve bizonyos vélemények szerint a római előkelőségek úgy általában szívesebben csevegtek görögül, úgyhogy talán ez is közrejátszhatott a nyelvválasztásban).

Bizonyára ebből lett aztán a latin Et tu, Brute? változat is, amit már Shakespeare előtt kb. két évtizeddel használt egy Richard Edes nevű angol szerző a Julius Caesarról írt drámájában, szóval tekinthetjük ezt az irodalmi ősforrásnak (érdekesség, hogy a mondás a kontinentális Európában egyébként több formában is ismert, pl. Tu quoque, fili mi? vagy Et tu, fili?, Magyarországon meg valamiért az Et tu, mi fili Brute?, azaz a Te is, fiam, Brutus? futott be nagy karriert – így, ebben a verzióban alkalmasint csak nálunk használják, szóval ez egy igazi hungarikum! vagy izé, hungarikulatinum).

Plutharkosz és Suetonius egyébként Caesar kora után kb. két bő emberöltővel éltek és alkottak, szóval kortárs szemtanúnak aligha tekinthetőek. Ráadásul Suetonius előszeretettel épített bele császáréletrajzaiba különféle pletykákat, anekdotákat, ellenőrizhetetlen félinformációkat és egyéb szenzációhajhász elemeket. Ám, ha elfogadjuk – és most fogadjuk el -, hogy Caesar valóban a Kai su, teknon felkiáltással búcsúzott a világtól, akkor sem teljesen egyértelmű, hogy mit is akart mondani. Egy elmélet szerint ugyanis Caesar nem az árulás okozta fájdalmasan keserű csalódásának és döbbenetének ad itt hangot, hanem inkább megátkozza vagy megfenyegeti gyilkosát (a kai su kifejezés állítólag gyakran előfordult az ún. átoktáblákon). Azaz ezt a mondatot kb. úgy is lehet értelmezni, hogy Pusztulj/Pusztulni fogsz te is! –  és mivel a teknon nem csak édes gyermeket jelenthet, hanem mondjuk fiatalembert is (vagy ebben a kontextusban a szó valamelyik sértőbb szinonimáját), talán nem túlzás a London Review of Books cikkében olvasható, meglehetősen kreatív fordítás sem:  See you in hell, punk!,  vagyis magyarul nagyjából

Viszlát a pokolban, te kis pöcs!

A szómágia mindenesetre működött: alig két évvel később, miután a republikánus hadak döntő vereséget szenvedtek Filippinél, Caesar gyilkosa önkezével vetett véget az életének.

Aztán van egy olyan vélemény is, mely szerint Caesar itt egy akkoriban közismertnek számító, mára viszont elveszett görög költeményből idézett, csak nem tudta végigmondani, mivel közben sajnálatos módon elhalálozott. Eredetiben így szólt volna: Te is megérzed majd, gyermek, a hatalom ízét – amivel talán arra utalt, hogy Brutus tetteit nem holmi magasztos eszmék vezérlik, hanem a puszta hatalomvágy.

Nemkülönben izgalmas kérdés, hogy Brutus egyáltalán mennyire volt meghatározó szereplő a merényletben, illetve mennyire állt közel a Caesarhoz. Shakespeare-nél egyértelműen ő (és Cassius) a főkolompos, ám a valóságban ez már korántsem biztos, hogy így volt. Ugyanis akkoriban élt Rómában egy másik Brutus is: Decimus Junius Brutus Albinus (a továbbiakban csak Decimus), Caesar hű hadvezére, jobbkeze, bizalmasa és egyik örököse, aki Shakespeare darabjában csak mellékszereplő; még a neve sincs helyesen leírva. Nyers modorú, egyszerű gondolkodású katonaember volt, akinek az alakja nem ragadta meg annyira a kortársak és az utókor képzeletét, mint a művelt, szellemes, ékes beszédű Brutusé.

Pedig Decimus – ellentétben a Pompeius oldalán harcoló Brutusszal és Cassiusszal – korábban még soha nem árulta el az uralkodót, ráadásul a legbelső baráti köréhez tartozott így az ő részvétele a gyilkosságban még fájdalmasabb lehetett Caesarnak.  Nikolaosz Damaszkénosz ókori görög történetíró is az elsők közt említi, külön kihangsúlyozva, hogy Caesar barátja volt: „Azt mondják, több, mint nyolcvanan vettek részt benne [az összeesküvésben]. A legnagyobb befolyásúak voltak: Decimus Brutus, Caesar egy barátja, Gaius Cassius, és Marcus Brutus, ki a rómaiak legnagyobb nagyrabecsülésében állt.” – de hasonlóképpen ír Appianosz és Cassius Dio is. Szóval könnyen lehet, hogy az Et tu, Brute?, ha bármilyen formában is elhangzott, valójában ennek a másik Brutusnak szólt.

És hogy Decimus miért akarta meggyilkolni egyik legjobb barátját és legnagyobb jótevőjét, Julius Caesart? Hát, állítólag azért, mert az nem engedélyezte neki, hogy triumphust, azaz győzedelmes katonai felvonulást vezethessen végig Rómán, és ezen halálra sértődött.

Decimus Brutust egy Antonius-párti gall vezér végezte ki, alig egy évvel Caesar halála után.

Ha még nem volt elég Shakespeare-ból:

• Hova vonuljon Hamlet Oféliája: kolostorba vagy bordélyházba?
• A hivatásos színészt visszautasították, a halott díszletmunkás és a néhai zongoraművész viszont eljátszhatta a szerepet
• William Shakespeare még a saját nevét sem tudta leírni