Rögtön csapjunk is a közepébe, hogy aztán boncolgathassuk a várva várt – és immáron megjelent – harmadik regényt.
A Hová lettél, szép világ két szerelmi szál kibontakozását, és főleg a nőtagok életét mutatja be. Az egyik főhős Alice Keller, egy gazdag ír író (akiben nem mellesleg, ha akarjuk, beleláthatjuk magát a könyv szerzőjét is), aki egy társkereső applikáción keresztül ismeri meg látszólag szöges ellentétét, egy rakodómunkásként dolgozó férfit, Felix Bradyt.
A másik szerelmi szálban Alice legjobb barátnője, egykori lakótársa, Eileen Lydon és annak gyerekkori barátja, plátói szerelme, Simon Costigan sorsának egybefonódását követhetjük végig.
Rooney eddigi regényeihez hűen főleg a női szereplőkre, azok gondolataira, lelki vívódásaira és cselekedeteire összpontosít, ebben az esetben levelezésükön keresztül tudhatjuk meg azt, mit élnek át, min rágódnak, mit gondolnak. Művészet, vallás, az élet értelme, a környezetünk pusztulása, a népszerűség átka, mentális egészség megromlása, szerelmek kibontakozása, elhalása és vergődése – főleg ezek mentén zajlik az írásos kommunikáció a más-más városban élő barátnők között.
Sally Rooney (Fotó: AFP)
Többet nem is árulnánk el a tartalomról, nehogy spoilerezzünk. Annyi biztos, hogy Rooney hozta a szokásos formát, témát és stílust, kifinomult és hibátlan írásmódot, amiben azt gondolnánk, hogy a rajongók nem csalódhatnak. De tévedünk. Elolvasva a kritikákat elmondható, hogy a legmegveszekedettebb Rooney-rajongók egy része is csalódottan tette le a könyvet.
Ennek okát több helyen is kereshetjük. Egyrészt az író második könyve, a Normális emberek (és a belőle készült HBO minisorozat) akkora sikert aratott, hogy igazán nehéz lehetett überelni. Ha nemcsak a rajongók között keresünk, akkor mondhatni, az y és x generáció és a szerelem, a felnőtté válás, mint téma – immáron harmadjára – lehet, hogy egy ponton unalmassá válik. A nehezen találom a helyemet, depressziótól szenvedek a sikertől és a sikertelenségtől is, irigy vagyok mások Instagram-életére és nehezen találok tartós kapcsolatot, amit találok, az is diszfunkcionális, mind-mind a sztereotipizált, nyolcvanas-kilencvenes években született generáció sajátja lett, Rooney pedig, minthogy maga is e generáció tagja, csupán 30 éves, kitűnően látja és érzi azt.
Egy viszont biztos: az érzelmek átadása, billegése és kiingása, finom mozdulatokkal és félszavakkal érzékeltetése, és a szexualitás ábrázolása Rooney egyedülálló módon sajátja. Mindkét főszereplő, de, ha úgy vesszük a mellékszereplő férfiak is, egy bizonyos módon céljukat vesztették a mai gyorsan robogó, telhetetlen világban. Mert a céloknak, úgy tűnik, sosincs végük. Ahogy elérjük az egyiket, a környezet rögtön követel egy másikat. Valahogy analógia ez Rooney berobbanó sikerére is, majd az olvasók újabb kötet-követelésére, amire 3 évet kellett várniuk.
A könyv érdekessége, és különbsége az előző két kötethez képest, hogy a cselekmények nagy része – mint már említettük – hosszú leveleken keresztül, elmesélve bontakozik ki, élő részekkel kevéssel találkozhatunk, a nagy négyest pedig a történet vége felé tereli csak egy helyiségbe, igaz, megéri rá várni, ugyanis Rooney tökéletesen adja át a konfrontációt.
Összességében elmondható, kritikák ide vagy oda, hogy aki szereti az író műveit, nagy eséllyel azért kedvét leli majd ebben a történetben is. Ha hátast nem is dob majd tőle.