A-Ha: egy banda, ami együtt van már 40 éve, pedig a tagok nehezen viselik el egymást

TóCsa | 2021. Október 26.
Magyarországról nézve talán nem is látszik, milyen jelentőségű és mekkora sikerű zenekar a norvég A-HA, amit szokás elintézni azzal, hogy a nyolcvanas évek szinti-popjának jelentős képviselője volt. Azonban a trió története sokkal érdekesebb ennél: a konfliktusaikról és a problémáikról most egy kiváló dokumentumfilm készült.

Morten Harket, Paul Waaktaar-Savoy és Magne Furuholmen, vagyis az a-Ha zenekar még a nyolcvanas évek elején jött létre Norvégiában. Nem árt tudni, hogy akkoriban Norvégia még egyáltalán nem volt fent a világ popzenei térképén, de ez a három srác tudta, hogy számukra nem elég a hazai siker, ők nemzetközi szupersztárokká akartak válni. Sikerre éhesek voltak, és a sikeréhségük csillapítása végett Londonba költöztek. Első körben az énekesük, Morten még nem tartott velük, és közel egy évvel később Paul és Magne a bukástól összetörten kullogott haza. Azonban még ez sem tántoríthatta el őket a vágyuktól, hogy meghódítsák a világot: kicsivel később már hármasban költöztek ismét Londonba.

A siker nem jött könnyen, az otthonról hozott pénzük pedig rohamosan fogyott. Néhány havonta költöztek Londonon belül, mindig eggyel rosszabb környékre a korábbinál, és a mélyponton már gyakorlatilag egy lerobbant lakásban éltek nyomorúságos körülmények között úgy, hogy már ételre is alig volt pénzük. A Warner kiadó az utolsó pillanatban karolta fel őket, megmentve a bandát a teljes csődtől. Aztán jött a máig leghíresebb daluk, a Take On Me, ami gyorsan a csúcsra repítette őket. Ők voltak a csoda Norvégiából, akik egy elképesztően jóképű és karizmatikus énekessel, könnyen énekelhető dalokkal és egyedi designnal rendelkeztek. Utóbbiról leginkább Morten Harket énekes gondoskodott, aki a társai öltöztetésében is részt vett, és annyira komolyan gondolta a dolgot, hogy amikor épp nem volt pénze hajfestékre, akkor falfestékkel kente be a haját.

Egy mindenkiért, mindenki egyért?

Bár Morten karizmájának és énekhangjának kulcsszerepe volt az a-Ha világsikerében, és kívülről mindig ő volt a banda arca és frontembere, valójában sosem volt övé a vezető szerep. Abban, hogy ez így alakult, erősen közrejátszott az is, hogy Magne és Paul már kiskamaszokként ismerték egymást, és már akkor is zenélgettek együtt, Morten csak jóval később csatlakozott hozzájuk. Emiatt egy kicsit mindig is kívülálló volt a bandában, főképp ami a dalok születését illeti. Tőle csak azt várták, hogy legjobb tudása szerint énekelje fel a megírt dalokat, de Paul és Magne azt már nehezen viselte, ha a dalszerzésbe is bele szeretett volna szólni. Az A-Ha: A film című új dokumentumfilm ügyesen járja körbe, hogy ez a kezdetben még valamennyire elfogadott felállás később hogyan generált egyre több feszültséget a tagok között. Ez persze nem vált rögtön problémává: az első években csupán élvezték a sikert, és azt, hogy a világon mindenütt ismertté vált az a-Ha név, és bárhová mentek, telt házas óriásbulikat adhattak, sőt adnak a mai napig. James Bond-betétdalt szereztek, több világslágert adtak ki, és az első konfliktust az okozta köztük, hogy nem megfelelően pozicionálták magukat a popzenei piacon.

Ahogy a filmben elmondják, túlságosan hallgattak a kiadó javaslataira, nem próbálták megvédeni magukat, így egy idő után azt vették észre, hogy bár ők magukat komoly zenekarnak tartották, a médiában gyakorlatilag divatos, tiniknek szóló fiúbandának állították be őket. Ma már megalázónak tartják, hogy annak idején milyen pozíciókban és milyen ruhákban fotózták őket, és milyen posztereken szerepeltek, de akkoriban nagyon nehezen tudták volna megindokolni a kiadójuknak, hogy miért nem szeretnének mondjuk a Popcorn magazin címlapján szerepelni. A kiadó által belőtt tini célközönség azonban nehezen viselte a kísérletezgetést, így az a-Ha is nehezen tudott egyről a kettőre jutni: lassan, de biztosan hasonlottak meg önmaguktól, nem érezték jól magukat a rájuk erőltetett szerepben, és amikor az 1993-as Memorial Beach című albumuk jókora kereskedelmi buktának bizonyult, a konfliktusaik is felerősödtek. Mivel a nyílt kommunikáció sosem tartozott az erősségeik közé, lassan azon kapták magukat, hogy inkább szólóprojekteken dolgoznak, és bár hivatalosan nem oszlottak fel, négy teljes évig pihentették az a-Ha projektet.

Az A-HA: Pal Waaktaar, Morten Harket és Magne Furuholmen, 1984 (Fotó: Tim Roney/Getty Images)

Az egység hiánya

Az ezredforduló körül visszatérő a-Ha azonban már más volt, mint az a zenekar, amit a nyolcvanas években megismertünk. Már nem körberajongott fiúbanda voltak, hanem egy banda, amire elkezdtek más, ismert zenekarok is hivatkozni, a Coldplaytől kezdve Kanye Westig. A Thomas Robsahm és Aslaug Holm rendezésében készült dokumentumfilm jó érzékkel mutatja be, hogy a tagoknak milyen ellentmondásos érzésekkel kellett megküzdeniük. Egyrészt mindannyian éhezik a sikert és a közönség szeretetét, a filmben látottak alapján kedvesek a rajongóikkal, ugyanakkor láthatóan egytől egyig kissé maguknak való emberek, akik jól elvannak a saját kis mikrovilágukban, és csak akkor mozdulnak ki onnan, amikor feltétlenül szükséges.

A-Ha rajongók a ’86-os londoni koncert előtt (Fotó: Dave Hogan/Getty Images)

Az évek során a legtöbb konfliktusuk pont a lemezkészítési fázisban jött elő. Azt, hogy mennyire másképp állnak ehhez, már a film eleje kiválóan demonstrálja. Amikor a rendező végigkérdezi őket, hogy mikor lesz következő a-Ha album, az egyikük azt mondja, hogy ő készen áll, teli van ötletekkel, csak fel kellene venni, a másik azt, hogy maximum akkor, ha sikerül hármójukat pár hónapra egy légtérbe zárni és rengeteg konfliktus árán valahogy megszülik azt, míg a harmadik azt vallja, hogy soha az életben nem lesz, mert arra rámenne a zenekar. Ez csak egyetlen jelenet a filmben, de kiválóan illusztrálja, hogy az a-Ha zenekarban nincs egység, mindenki a saját feje után megy, ráadásul rendkívül sikeresek abban, hogy egy-egy odaszúrással megsértsék egymást. Ennek ellenére azonban időről időre felül tudnak kerekedni a saját maguk által is kicsinyesnek mondott konfliktusaikon, és rengeteg szenvedés és veszekedés árán összehoznak egy új albumot, hogy aztán a végeredménnyel a kompromisszumok miatt egyikük se legyen teljesen elégedett. Ahogy az a filmben Morten barátnője szájából elhangzik: a legjobb a-Ha album még nem született meg, és talán már nem is fog, mert ők hárman már nem annyira éhesek a sikerre, mint a karrierjük elején, amikor mindent egy lapra tettek fel érte.

Barátság helyett a zene szeretete

A zenekarokat bemutató, a zenekari tagok közreműködésével készülő dokumentumfilmek többségének a legnagyobb hiányossága jellemzően az, hogy inkább működnek image-filmként, mint őszinte portréként a zenekarról. Most hirtelen csak a Metallica Some Kind of a Monsterje jut eszembe, mint olyan zenekari film, ami nem félt megmutatni egy banda gyengeségeit és a sebezhetőségét egy olyan korszakban, amikor nagyon közel voltak a feloszláshoz. Egyáltalán nem gyakori, hogy egy zenekar ennyire közel engedje magához a filmeseket, és ne arra törekedjen, hogy egy egosimogató film legyen a végeredmény. Az A-Ha: A film a lehető legtávolabb áll attól, hogy image-film legyen, sőt, a tagok már-már hihetetlenül őszinték az alkotókkal. Egy zenekart látunk magunk előtt, akiknek a tagjai között a kölcsönös tisztelet ugyan megvan egymás iránt, de valahogy igazi, mély barátságok nem születtek köztük még annak ellenére sem, hogy lassan negyven éve együtt vannak. Ők az a banda, akik csak a lehető legszükségesebb időt töltik egymás társaságában, aztán megy is mindenki vissza a saját öltözőjébe vagy épp hotelszobájába, hogy a többiektől távol legyen. A zene szeretete azonban mégis összetartja őket, ahogyan az is, hogy érzik: ők hárman jók együtt, és az elmúlt évtizedekben letettek valami olyat az asztalra, ami hazájukban, Norvégiában senki másnak nem sikerült. Ez csak fontosabb annál, hogy kicsinyes konfliktusok miatt eldobják maguktól, igaz?

Egy nagyon törékeny egyensúly

A három a-Ha tag soha nem ugrik látványosan egymás torkának, azonban végig érezhető, hogy amint egy szobában vannak, és nem a  színpadon, azonnal fagyos lesz köztük a levegő. Nincsenek teátrális dühkitörések, de még csak igazán durva beszólások sem, de az apró kritikai észrevételek éppen elegek ahhoz, hogy megfagyjon körülöttük a levegő. A dokumentumfilm azt is szépen mutatja be, hogy Pault a másik két tag kis híján kidobta a bandából csak azért, mert nem értettek egyet az egyik új a-Ha dallal kapcsolatban, miközben akkor már nagyjából harminc éve együtt zenéltek. Látszik, milyen törékeny kapcsolat a hármójuké, ugyanakkor mindannyian tisztában vannak azzal, hogy hiába tehetségesek külön-külön is, igazán maradandót csak hármasban képesek alkotni, csakhogy ehhez le kell győzni önmagukat,

Magne Furuholmen, Pal Waaktaar-Savoy és Morten Harket 2017-ben, egy berlini sajtótájékoztatón (Fotó: Sebastian Reuter/Getty Images)

A helyzet idővel odáig fajult, hogy a sok stressz miatt Magne-nak szívgyógyszert kell szednie. Kerülnie kellene a stresszt, ami nem egyszerű egy olyan zenekarban, akik rutinosan generálják azt.

Talán fel lehet róni a dokumentumfilmnek, hogy külön-külön nem megy bele elég mélyen a tagok életébe, és a magánéletük alakulásából nem sokat láthatunk, ugyanakkor itt a küldetés egyértelműen az volt, hogy egységként, zenekarként közelítsék meg az a-Ha-t, ezt a feladatát pedig az A-Ha: A film maradéktalanul teljesíti. A film után – pedig nem vagyok rajongó – azonnal felraktam egy a-Ha-lemezt, miközben örömmel olvastam a hírt, hogy a filmben látottak ellenére 2022-ben mégis előállnak majd egy új albummal. Ha addig nem oszlanak fel megint.

Az A-HA: A film már látható a hazai mozik műsorán.

A nyolcvanas évek sztárjairól az nlc-n:

Exit mobile version