5 filmklasszikus, amit képtelenség magyar szinkron nélkül nézni

Ford Fairlane kalandjai (1990)

Amikor néhány éve volt alkalmam interjút készíteni Renny Harlin rendezővel, és elmondtam neki, hogy a Ford Fairlane kalandjai Magyarországon klasszikusnak számít, igazán csodálkozott, mert ez a filmje a világ nagy részén jókora buktának bizonyult. Valószínűleg nálunk is az lett volna a sorsa, ha valakinek nem támad az a zseniális ötlete, hogy a különc Nagy Ferót hívja be a rock and roll detektív, Andrew Dice Clay magyarítására. Amikor először hallod Nagy Ferót szinkronizálni, azonnal érzed, hogy kicsit recseg-ropog az egész, nem igazán stimmel, de végül pont ez adta meg a Ford Fairlane kalandjai vitathatatlan báját és egyediségét, ami egy hagyományosabb szinkronhanggal biztosan nem valósult volna meg. Az „Eszem, f*szom megáll!” szállóige lett, és a mondatot mindig Nagy Feró hangján halljuk a fejünkben.

Horgász a pácban (1958)

Igazából szinte bármelyik Louis de Funés vígjátékot írhattuk volna, mondjuk a Csendőr-filmek valamelyikét, mert az állítás mindegyikre igaz volna, egyszerűen azért esett a választásunk erre a fekete-fehér komédia-gyöngyszemre, mert ez a kedvencünk. Blaireau, a hatóságot idegesítő zughorgász karaktere és a kutyájának kiáltott „Gyere ide, Takarodj!” mondat a fejünkben valósággal összeforrott Balázs Péter hangjával, aki maga is imádta szinkronizálni Funést. Az nlc-nek februárban ezt mesélte róla:

Reszkessetek, betörők! (1990)

Nincs karácsony Kevin nélkül, és amikor Kevinre és a karácsonyra gondolunk, a Reszkessetek, betörők! kizárólag magyar szinkronos változatban jut eszünkbe, lévén így ismétlik meg minden évben a tévécsatornák. Szentesi Gergő hangja valósággal összeforrott a kis Kevin McCallisterrel, és Balázs Péter is új szintre emelte az amúgy is kiváló Joe Pescit, de a szinkron csúcsát egyértelműen az jelenti, hogy a Kevin által a pizzafutár átveréséhez nézett Szennyes lelkű angyalok című fekete-fehér filmről valóban sikerült elhitetnie, hogy egy régi hollywoodi gengszterfilm-klasszikus, mert még a szinkronja is régiesnek hatott. Őszintén szólva sosem tudtam, hogy mondják angolul a filmben, hogy „Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!”

…és megint dühbe jövünk (1978)

Én még életemben nem láttam olyan magyar embert, aki Bud Spencer és Terence Hill filmet eredeti nyelven nézett, pedig a baráti körömben van egy-két kimondottan szinkronokat gyűlölő fazon is, de ezeket a filmeket még ők is szabályt erősítő kivételként könyvelik el magukban. Ahogy Louis de Funés esetében, itt is bármelyik filmet választhattuk volna, de talán a legtöbb sziporkázó és szellemes szöveg az …és megint dühbe jövünk forgatókönyvébe jutott. Bujtor István és Ujréti László zseniális verziójában az olyan pofonegyszerű sorok is klasszikussá váltak, mint a „- Mi ez? Hagymás bab?” – „Nem, krumplis hal”, és ott van még „A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt” sor zsenialitása, amit máig sok családnál lőnek el fagyizóba menet.

Drágán add az életed! (1988)

Van abban valami, hogy azoknak a filmeknek a szinkronjai válhattak a legnagyobb klasszikussá, amiket a leggyakrabban ismételtek meg a hazai tévécsatornák. Ezek közül kiemelt jelentőséggel bírnak a karácsonyi filmek, hiszen azokat menetrendszerűen látjuk minden egyes évben, az pedig pluszban a Drágán add az életed! mellett szól, hogy mondjuk a Reszkessetek, betörőkkel ellentétben nemcsak az ünnepek idején működik, az év többi szakaszában is simán adják a tévében. A Die Hard szinkronjának különlegessége, hogy két változat is készült belőle, és mind a kettőnek megvannak a maga rajongói. Az eredetiben Bruce Willist Vass Gábor, míg Alan Rickmant Helyey László magyarította, a későbbiben pedig az előbbi Dörner György, az utóbbi pedig Széles László hangján szólalt meg. Az első változat azér klasszikus, mert első változat, a második meg azért, mert itt már Dörner György szinkronizálja Willist, aki az utóbbi évtizedekben már eléggé összenőtt vele. Érdekesség, hogy a Dörner-féle szinkronból készült a tévéknek egy káromkodásmentes változat is, de az senki kedvenc listáján nem szerepel.