Soha nem volt még ennyire egyszerű tartani a kapcsolatot egymással, ezerféleképpen tudunk kommunikálni, így nem csoda, ha már-már hihetetlenül hangzik, hogy nem is olyan régen még csak három (na jó, a faxszal együtt négy) módja volt ennek: a személyes találkozás, a levélírás (nem e-mail, hanem postai úton feladott levél) és a telefonálás, ami minden esetben vezetékes telefonon történt. Ráadásul azok, akik ezt megélték, még egyáltalán nem aggastyánkorúak, hanem mai harmincasok és negyvenesek, akik gyerek- és kamaszkorukban maguk is átélték ezt a világot.
A készülék
A rendszerváltás előtt Magyarországon igazi kiváltságnak – hiszen az igénylés után sokszor évekig kellett várni rá – számított, ha valaki volt olyan szerencsés (netán olyan szakmát űzött, vagy volt némi protekciója), hogy bevezették hozzá a telefont. A jólét egyik fokmérője volt, ha valakinél ott figyelt egy mutatós tárcsázós telefon. A szomszédos Szlovákiában például könnyebb volt hozzájutni, pedig ők is ugyanúgy a szocialista világ részei voltak, szóval a telefonhiány igazi magyar sajátosságnak számított. Aztán elszaporodtak a készülékek, és hirtelen elkezdett számítani az is, hogy milyen a színük (a libafosszínű kimondottan népszerűtlen volt, ahogy azt a Szomszédok egyik korai epizódjából is megtudhattuk). Az igazi luxuskategóriát az jelentette, ha valakinek tárcsázós telefon helyett nyomógombos készülék jutott, az pedig már a luxus luxusát takarta, ha egy családban a nyomógombos készülék hordozható, vezeték nélküli volt (ami azt takarta, hogy x méteres távolságra el lehetett vinni az aljzatától, vagyis lehetett úgy telefonálni, hogy bevittük a készüléket egy másik szobába).
A Szomszédok telefonbekötési jelenete 8:30-nál kezdődik:
Mivel a legtöbb családban csak egyetlen készülék akadt, ezt általában valamilyen központi helyre – többnyire az előszobába vagy a konyhába – tették, és nem ártott, ha valami ülőalkalmatosság közelébe helyezték. Ennek hátulütője az volt, hogy nehéz volt privát beszélgetéseket folytatni. Ahogy Judit kollégánk felidézte, folyton suttognia kellett a barátnőjével és a kezével eltakarnia a száját, hogy az anyukája ne hallja, hogy mikről beszélgetnek. Ha a lakásban/házban netán több telefon is volt, megvolt a veszélye, hogy ha valaki felvette a másik készüléket, simán kihallgathatta másik beszélgetéseit. Máig élénken él benne az emlék, hogy egyszer egy barátom lakásáról telefonáltam haza, erre egyszer csak bejelentkezett a vonalba egy másik készüléken a barátom anyukája, hogy elkezdjen csevegni az én anyukámmal…
Fotó: Andrew Lichtenstein/Corbis via Getty Images
Ikertelefonok
Magyarország még a szocialista országok között is alulteljesített a telefonok számában: egy 1986-os tanulmány szerint Budapesten 100 lakosra csak 35 beszélőállomás jutott, és vidéken ennél látványosan rosszabb volt a helyzet. A rossz ellátottságot különféle trükkökkel próbálták meg javítani, melyek közül a legbizarrabbnak az ikertelefonok számítottak. A retrolegends oldal leírása szerint az ikertelefon azt jelentette, hogy
…egy vezetéken két előfizető osztozott, ami némely esetben komoly konfliktusok forrása is lehetett. Ugyanis mialatt az ikerállomás telefonált, a másik fél nem kapott szabad vonalat, azaz nem tudott sem hívást indítani, sem pedig fogadni. Ha nem volt szerencsénk, és az ikertelefonos párunk szerette bő lére engedni a mondanivalóját, akkor egyszerűbb volt egy utcai pénzbedobós telefonfülkét keresnünk.
Az ikertelefonok a mobilok elterjedésével szorultak vissza.
A telefonfülkék
Nemrég nagyot szólt a hír, hogy leszerelték az utolsó telefonfülkéket is a New York-i Times Square-ről, és ami azt illeti, nálunk is egyre nehezebb utcai telefonfülkét találni. Volt idő, amikor a fülkék fontos helyeknek számítottak a városban. Létezett érmebedobós és kártyás változat, az előbbieket jellemzően jóval gyakrabban rongálták meg (külföldi érme szorult bele, vagy csak simán szétverték, hogy kiszedjék belőle az aprót…), ezért megbízhatatlanabbnak számítottak.
Régi utcai telefonok a szécsényi Nosztalgia Múzeumban (Fotó: MTI/Komka Péter)
Egy telefonfülke közelsége sokat dobott az ember komfortérzetén: emlékszem egy gyerekkori, falun élő barátom panaszaira, akinek mindig legalább negyedórát kellett bicikliznie a legközelebbi fülkéig, és ezt nagyon utálta. Ha az ember elutazott, szinte mindig fülkékből telefonált haza. Ha valaki egyszer megszerezte a fülkét, nem volt tekintettel arra, hányan szeretnének még telefonálni, hanem egyszerűen csak lefolytatta azokat a beszélgetéseket, amikért oda ment. Ha ez fél órába telt, akkor fél órába telt: a többiek addig várakoztak. Ez sürgős hívás esetén különösen idegőrlő tudott lenni. Ráadásul a pénzbedobós fülkéknek volt egy olyan idegesítő szokása is, hogy sokszor úgy elnyelte a pénzérmét, hogy végül nem kapcsolta a tárcsázott számot. Annak pedig szintén megvolt a diszkrét bája, amikor egy beszélgetés nem azért ért véget, mert elmondtunk mindent, amit akartunk, hanem egyszerűen csak elfogyott az aprónk vagy lemerült a telefonkártyára feltöltött pénzösszeg. Ha a fülke nem jöhetett szóba, akkor maradtak a szívességhívások: ilyenkor keresni kellett valakit – például egy szomszédot –, akinek volt telefonja, és kikönyörögni tőle pár percet, aminek az árát végül vagy elkérte, vagy nem.
Telefonkönyv és tudakozó
Mielőtt mindannyian egy kis miniszámítógéppel a zsebünkben közlekedtünk volna, a fontosabb telefonszámokat általában különféle noteszekbe írtuk, amiket aztán az otthoni vezetékes telefon mellett tartottunk. Mivel a gyakran tárcsázott számokat sokszor kellett kilesni onnan, az emberek többsége jó néhány telefonszámot fejből is tudott. Ma már a sajátomon kívül egyedül a feleségem számát tudom fejből, de annak idején biztos vagyok abban, hogy legalább tíz szám simán ment fejből, és volt olyan haverom, aki azzal vagánykodott, hogy több tucatnyi telefonszámot tud fejből.
Az ismeretlenek számait nem a közösségi médiából vagy a Google-ből néztük ki, hanem többnyire egy vaskos telefonkönyvből – amit időről időre újra kiadtak, hogy frissítsék –, és ha az embernek olyan tucatneve volt, mint a családomban körülbelül mindenkinek, számíthatott arra, hogy rendszeresen olyasvalakik hívták fel, akik valójában csak egy névrokonát keresték. A különféle vállalkozások (szerelők, mesteremberek…) telefonszámait pedig többnyire erre specializálódott kiadványokból (például Arany oldalak) szereztük meg. A korabeli Google-nek pedig a Tudakozó és a Tudakozó plusz szolgáltatása számított, ahol egyetlen tárcsázással megtudhattuk, hogy másnap mikor indulnak vonatok Budapestről Kecskemétre, de akár azt is, hogy mit jelent egy idegen szó. Az operátorok lexikonokból, tankönyvekből és szakkiadványokból keresték ki az információkat, de voltak saját, rendszeresen frissített adatbázisaik is. Bármilyen furcsa, telefonos tudakozó – ahogy vezetékes telefon is – még ma is létezik, márpedig ha létezik, az azt jelenti, hogy igény is van rá.
Telefonbetyárkodás és kreatív átverések
Azt nem állítom, hogy az okostelefonok korában a telefonbetyárkodás teljesen megszűnt volna, de az biztos, hogy nagyon visszaszorult. A vezetékes telefonok ideális terepet jelentettek, lévén nem jelezték ki a hívó számát: egy elváltoztatott hanggal, valami jópofa dumával aranyos/idegesítő átveréseket lehetett összehozni. A
Halló! Kiss lakás? Akkor cserélje nagyobbra!
jelentette a belépő szintet, de a határ tényleg a csillagos ég volt. Apumat egyszer például csúnyán átverték azzal, hogy nyert valamit, miközben mégsem, és csak azután lepleződött le a betyárkodás, miután egy rakás adatot megadott és hosszú percekig beszélgetett velük.
Fotó: Fortepan
A telefont kreatívan lehetett használni sok mindenre, például arra is, hogy alibit biztosíts vele saját magadnak. Az egyik osztálytársnőm – akinek a szülei nem nézték jó szemmel, ha a pasijával lóg – például többször élt azzal a trükkel, hogy azt mondta otthon, hogy elment a könyvtárba tanulni, miközben valójában a pasijával volt, akivel egy ponton felhívatta a szüleit, hogy aztán a csávó telefonhoz kérje a lányt: így aggódó anyu és aggódó anyu „megbizonyosodhatott” arról, hogy a lányuk nem vele van.
Telefonetikett és kedvezményes időszak
Lassan kezdjük elfelejteni a telefonálásban a csúcsidő fogalmát, de a vezetékes készülékek idejében nagyon is fontosnak számítottak: ha napközben, munkaidőben telefonáltál, az mindig érezhetően drágább volt, mintha az esti/éjszakai órákban tetted ugyanezt, így a telefonforgalom nagy része érthető okokból az esti órákra maradt. A szerkesztőségben kicsit vitáztunk, mikortól volt olcsóbb a telefonálás: emlékeink szerint este hat órától. Mivel nem tudtunk direktben – a telefonok többnyire nem személyekhez, hanem családokhoz, lakásokhoz, munkahelyekhez tartoztak – felhívni embereket, ezért számolnunk kellett azzal, hogy a telefont valaki más fogja felvenni. Emiatt nem volt mindegy, hogy hány körül hívunk: voltak, akik már este nyolc, és voltak, akik este kilenc után tartották illetlennek, ha valaki felhívta őket, így ezekkel a rigolyákkal nem ártott tisztában lenni, ha az ember nem szerette volna, ha a barátai szülei lecseszik a telefonban. Mivel sokszor várnunk kellett, míg az általunk hívott ember a készülékhez ért, addig gyakran valamelyik családtagjával kellett jópofiznunk, és szülők esetében néha egy kis kéretlen nevelés is belefért. Egy jellemző korabeli beszélgetés leirata:
Én: Kati otthon van?
Kati anyukája: Igen, itt van. Ha szeretnél beszélni vele, kérlek, előbb mutatkozz be, és utána mondd, hogy szeretnél Katival beszélni.
Én: Oké.
Kati anyukája:
Én:
Kati anyukája: Kezdhetnéd például most.
Fotó: Mark Peterson/Corbis via Getty Images
A három másodperces szabály
Ugyan ez már nem a vonalas telefonokhoz, hanem a mobiltelefonok korai korszakához kötődött, a szolgáltatók azzal kedveskedtek az ügyfeleiknek, hogy a hívások első három másodpercét ingyenessé tették. Azt gondolná az ember, hogy ez olyan kevés idő, amivel lehetetlen visszaélni, csakhogy a gyerekek és a kamaszok elképesztően kreatívnak bizonyultak ebben. Rövid szerkesztőségi körbekérdezésünk fényt derített rá, hogy voltak, akik akár órákat is képesek voltak három másodperces darabokban végigbeszélgetni a barátaikkal, hívásonként nagyjából 2-3 szavakat mondva. A játék veszélye csak az volt, hogy ha az ember nem figyelt eléggé, és véletlenül túlszaladt a három másodpercen, akkor az egész percet kiszámlázták neki, ami több túlszaladás esetén azért húsba vágó összeggé tudott nőni.
Az emelt díjas számok veszélyei
Emelt díjas telefonszámok még ma is léteznek, de messze nem annyira elterjedtek, mint a hőskorszakban, amikor minden magazin, újság és televízió teli volt különféle emelt díjas számok hirdetéseivel, és különféle betelefonálós játékokkal, ahol általában a nyeremény kevesebbet ért, mint az összeg, amit arra a pár perc telefonálásra költöttünk. Kamasz fiúk között különösen nagy volt a kísértés a különféle szextelefon-vonalak hívására, aztán lehetett magyarázkodni a szülőknél a megemelkedett telefonszámla miatt.
Kollégánk, Anett például annyira rákapott a különféle tévés, emelt díjas nyereményjátékokra, hogy egyszer (a kilencvenes évek közepe felé) egy negyvenezer forintos telefonszámlát hozott össze a szüleinek.
Az egyetlen nyereményem egy XXL-es póló volt, amit a Z+ tévén nyertem. Mivel rám túl nagy volt, végül apámnak adtak, aki mindig azzal szívatott, hogy csak ünnepnapokon veszi fel, mivel negyvenezerbe került. Jó időre eltiltott a telefonálástól.