Sok mindent gondoltunk Kirsten Stewartról, amikor az Alkonyat-filmeknek hála felfedezte őt Hollywood. Pontosabban: mindenki gondolt róla valamit. A közönség fele belezúgott, a másik fele a világból ki akart rohanni, ha meglátta, annyira idegesítette az arcára fagyott egykedvűség. (Ha nem is ő találta fel, az biztos, hogy a kedvéért találták fel a csodálatos és lefordíthatatlan resting bitch face kifejezést.) Azt viszont álmunkban sem hittük volna, hogy
egyszer az ő filmjéről vonul majd ki a közönség egy része fizikai rosszullét miatt.
Pedig megtörtént: új filmje, a Crimes of the Future Cannes-i vetítése alatt fürtökben távozott a pedigrés közönség, méghozzá – a rendező, David Cronenberg elmondása szerint – már az első öt percben. Az, hogy másnap ezzel van tele a filmes sajtó, általában reklámfogás (főleg, hogy Cronenberg még büszke is volt az „eredményre”), de aki egy kicsit is emlékszik, milyen filmeket is készít (pontosabban készített, amíg a kétezres évek elején vissza nem vett a vérből és a belekből), azt egyáltalán nem lepte meg a hír. Új filmje kedvéért ugyanis visszatért régi kedvenc témáihoz: perverz fétisek, gusztustalan mutációk, nyílt sebek, groteszk műtéti beavatkozások, és az alapgondolat, hogy az emberiséget a fentiek juttatják majd el az evolúció következő fokára.
A rendező hatalmas trükkje pedig az, hogy mindehhez olyan sztárokat nyert meg, mint Stewart, Léa Seydoux, és visszatérő múzsája, Viggo Mortensen. Itt a bemutató – óvatosan, már ehhez is gyomor kell.
A forgalmazók persze rendszeresen nyúlnak szokatlan marketingeszközökhöz (és aztán csépelik el azokat), ha saját (horror)filmjüket akarják népszerűsíteni. A legnépszerűbb ilyen ötlet a hatvanas években pattant ki a Blood Feast (magyarul Vérlakoma, beszédes) című horrorfilm készítői fejéből: a vetítések előtt elkezdtek hányós zacskót osztogatni a közönségnek. Ezzel akkora ingyenreklámot csináltak a mai szemmel még csak nem is gyomorforgató filmnek, hogy a trükköt azóta is be-bevetik, legutóbb például az egyébként nagyszerű Nyers (Raw) című szexi, feminista, emberevős (ha a jelzőkből nem derült volna ki: francia) horror esetében. Ott egyébként legalább annyi alapja volt a dolognak, hogy az első vetítésen egy néző tényleg elhányta magát; aki látta a filmet, pontosan tudja, melyik jelenetnél történhetett.
Forrás: IMDB
Minket most nem ezek a béna reklámfogások érdekelnek, hanem azok a filmek, amelyekről tényleg kisétált (rohant, tántorgott) a közönség, mert egyszerűen nem bírták elviselni, amit láttak. Azt hinné az ember, hogy a világ legvéresebb horrorfilmjeinek a listája jön, de ez nem igaz: sokkal több nem-horrorfilmről vonultak ki a nézők, mint horrorfilmről, a legváltozatosabb és -meglepőbb okokból. Vágjunk is bele: íme a filmek, amelyekre hiába vették meg a jegyet, inkább azt mondták, „köszönjük, ebből többet nem kérünk”.
Szörnyszülöttek (1932)
A legkorábbi példánk egyben a legdurvább is, már ami a közönség kivonulását illeti: a fura, torz szerzetekkel teli cirkuszi társulat tanmeséjének már a tesztvetítéséről is kirohant a nézők fele. Merryl Pie látványtervező szó szerint így emlékszik: „A film felénél felálltak és kifutottak. Nem kimentek. Kifutottak.” Akik végigülték, azok is vagy rosszul lettek, vagy simán elájultak; egy nő pedig később beperelte az MGM stúdiót azzal, hogy a vetítés után nem sokkal elvetélt.
Mai szemmel nehéz megérteni, miért: a film ugyan nyomasztó és itt-ott véres, de még csak horrorfilmnek sem neveznénk. Valójában azzal sokkolta a közönséget, hogy olyan szereplőket mutatott, akiket addig élőben sem nagyon láttak, mozivásznon meg pláne: liliputi embert, szakállas nőt (ők egyébként a való életben is tök menők!), sziámi ikreket, egy kéz nélkül született lányt és egy alsótest nélküli embert. Trükkökről ráadásul szó sem volt (a technológia nem is volt meg hozzá): a szereplő „szörnyszülöttek” a való életben is olyanok voltak, mint a filmben. És bár a stúdió megpróbálta kihasználni a negatív hírverést, hogy a borzongásra éhes közönséget becsalogassa, maga a film emberséggel (ma már úgy mondanánk: progresszíven) kezelte furcsa szereplőit: ők voltak a hősök, míg a nem sérült, „normális” társaik a cselszövők. Pedig a stáb olyannyira nehezen viselte a társaságukat, hogy egy kifejezetten nekik kialakított, zárt sátorban kellett őket elszállásolni, és csak a jeleneteik kedvéért mehettek a stúdió területére.
Indiana Jones és a végzet temploma (1984)
Negyven éve minden egyszerűbb volt: egy film vagy gyereknek szólt, vagy felnőtteknek. Esetleg mindkettőnek, de ez nagyon nehéz volt, olyan szerzőzsenik kellettek hozzá, mint George Lucas vagy Steven Spielberg. Vagy inkább ők ketten együtt. Az első Indiana Jonesszal megteremtették a horrorelemeket is tartalmazó ifjúsági kalandfilm alműfaját, amiben szex (azaz Hollywood fő mumusa) nem volt, és az erőszak is csak bunyózásra, kardozásra, esetleg egy-két pisztolylövésre (plusz felrobbanó és szétolvadó arcú nácikra, de ez most mindegy) korlátozódott, azaz mehetett a „mindenkinek” kategóriába.
A második rész kedvéért tekertek egyet az erőszakfaktoron Spielbergék: gusztustalan bogarak, gyerekrabszolgák, fekete mágia, zombihadsereg, majomagyvelő-evés, szemgolyó a levesben, és persze a híres jelenet, ami mindenkit kiakasztott: a szívkitépős áldozati rituálé. (Arról nem is beszélve, milyen leegyszerűsítő, rasszista módon ábrázolták a filmben az indiai kultúrát és tüntették fel Indiana Jonest mint a Fehér Megmentőt – de ez akkoriban még belefért.) Mivel a filmet felelőtlenül gyerekek körében reklámozták, főként kiskorúak ültek be rá, hogy aztán legkésőbb az utóbbi jelenet alatt ki is rángassák őket a szüleik. A Végzet templomától egy egész generációnak rémálmai voltak, ez pedig már a cenzorok ingerküszöbét is átlépte: ennek a filmnek hála született meg a PG-13, azaz a „13 éven felülieknek, szülői felügyelettel” kategória. Jobb későn, mint soha.
Oroszlánkirály (1994)
Meglepő lehet ezen a listán egy Disney-mese… de csak azoknak, akik nem láttak gyerekként a moziban Disney-mesét. Engem például egy életre traumatizált a Pinokkió, ami a plakát és a szüleim elmondása alapján egy ártalmatlan rajzfilmnek tűnt, egészen addig, amíg szamarakká nem változtak a gyerekek, akiket rémisztő, kámzsás emberek hajtottak rabszolgasorba, ja, és a film utolsó felvonása pedig egy bálna belsejében játszódott.
Az Oroszlánkirály nem ilyen sokkoló, de érzelmileg annál megrázóbb. Természetesen arról a jelenetről beszélünk, amiben Zordon lelöki a szikláról Mufasát, hogy a fia tehetetlenül végignézze, ahogy halálra tapossa egy gnúcsorda. Azt, amikor a főgonosz bemeséli Simbának, hogy ez az egész az ő hibája, szülők ezrei már meg sem várták, rohantak ki ugyanis a bőgő gyerekekkel a vetítőteremből. Még azzal sem tudták megvigasztalni őket, hogy ez az egész csak egy felvizezett Hamlet-adaptáció, és ha a film írói hűségesebbek lettek volna az eredeti Shakespeare-darabhoz, akkor az egész még sokkal szörnyűbb és sötétebb lett volna, szóval tulajdonképpen olcsón megúszták.
Kötéltánc (2015)
Izgalmas, csodásan kivitelezett, igaz, kissé szájbarágós, a történet alapjául szolgáló megtörtént sztorit leegyszerűsítő film, amelyben sem vér, sem ijesztgetés nincs, szóval pont olyan, amilyet Robert Zemeckistől (Vissza a jövőbe! sorozat, Forrest Gump) várhatunk. A történet Philippe Petit-ről, a francia performanszművészről szól, aki egy Ocean’s-filmekbe illő akcióval 1974-ben feljutott a World Trade Center egyik tornyára, majd onnan illegálisan, fél New York szeme láttára egy kötélen szabadon, egy szál rúddal a kezében átegyensúlyozott a másikra.
Hogy mégis mi baja volt a közönségnek a filmmel? Semmi különös, csak annyi, hogy maga a mutatvány egy nagyon lassú, részletes és hosszú jelenet volt, amely javarészt felülről mutatta Petit-t (azaz az őt meggyőzően alakító Joseph Gordon-Levittet); úgy tűnik, a látvány a mozivásznon elég volt ahhoz, hogy többen tengeri betegek legyenek, vagy sokkot kapjanak félig a magasságtól, félig az izgalomtól.
Azt sem árt megemlíteni, hogy a filmet 3D-ben forgatták és IMAX-képernyőkön vetítették. Így talán érthető.
Az ember, aki mindent tudott (2016)
Miután végzett a Harry Potter-szériával, mindenki tűkön ülve várta, mihez kezd majd Daniel Radcliffe. Marad a szeretni való, kedves fiú zsánerénél? Pont, hogy súlyos drámai, esetleg negatív szerepeket vállal? Vagy felhagy a színészkedéssel és favágónak áll Kanadában? Szerencsére egyik sem: a brit színész játszott egy viszonylag hagyományos gótikus horrorfilm remake-jében (A fekete ruhás nő), ám rögtön utána elgurult a gyógyszere, a szó legjobb értelmében. A Szarvakban démonná változott, miközben a barátnőjét gyászolta, a Talpig fegyverben című filmben pisztolyok nőttek a kezéhez, most pedig a Weird Al Yankovichról készülő életrajzi film címszerepét játssza el, a kör tehát bezárult. 2016-ban pedig Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man) című moziban
egy jelenetről jelenetre rothadó, folyamatosan fingó hullát játszott, aki sok-sok viszontagságon át végül Paul Dano legjobb barátja lesz.
Azt hinnénk, hullát alakítani a világ legkönnyebb dolga, de éppen ellenkezőleg: Bill Murray mondta egyszer, hogy a semmit a legnehezebb eljátszani, ő márpedig csak tudja. Mivel egy holttest folyamatosan változik, megmerevedik, elernyed, felpuffad, grimaszol, feketedik, Radcliffe-nek igenis volt mozgástere, és tényleg alázattal, változatosan, színészi nagyságát megmutatva hozta a magatehetetlen halott embert. Úgy, hogy maga a film szép, megható, vicces, és úgy általában véve nagyon jól sikerült. A közönség mindenesetre nem volt felkészülve arra, hogy röpke négy év után így lássa imádott Harry Potterét: a bemutató után több vetítés is telt házzal kezdődött és félházzal végződött. A Swiss Army Man szerencsére azóta megtalálta a helyét és kultfilm lett.