„A kulturált viselkedés soha nem opció!” – Náray Tamás új regénye ismét tükröt tartott elénk

Benecz Judit | 2022. Július 14.
Náray Tamás új regénye, az Anyám szerint egy igazán sokrétű olvasmány, nemcsak azon érdemes elgondolkodni amiről szól, hanem azon is, milyen érzéseket keltenek bennünk az olvasottak.

A nyaralásom napjaira időzítettem Náray Tamás új regénye, az Anyám szerint kiolvasását, ám az előszó és még pár oldal abszolválását követően úgy, ahogy volt, félretettem. A napsütéses, vízparti pihenésbe egész egyszerűen nem akartam, hogy beletrollkodjon a valóság. Legalább abba a pár napba nem. Ekkor már sejtettem, hogy jó könyv lesz.

Olvastam Az utolsó reggel Párizsban című regényét, a Volt egyszer egy varrodámról pedig egy könyvajánlót is írtam, e könyvet ezek folytatásának tartom, ám nem a cselekmény szempontjából. Sokkal inkább amiatt, hogy az a kendőzetlen társadalomkritika, ami mindkét könyvre jellemző volt, ebben a regényben ér a csúcsra, és már-már fájdalmas őszinteséggel tolja az arcunkba azokat a mélyen gyökerező, a hétköznapokat meghatározó emberi gyarlóságokat (vagy mondjuk inkább úgy, szemétségeket), amik miatt van, aki az országot is elhagyja. 

Náray Tamás: Anyám szerint

Náray Tamás édesanyja meghalt. Remélem, a regény története szempontjából e fájdalmas részlet elárulása még nem spoiler, pláne, hogy elég ízléstelen egy ilyen információ kapcsán e szót használni. Viszonyítási pontként azonban fontos, mert olyan alapérzést nyújt, melytől olvasás közben ugyan el-elszakadunk, mégis ott lebeg fölöttünk, üzenvén, az az emberi jóság, ami kibontakozik előttünk, már végérvényesen eltűnt. Lezárult egy korszak, és mintha nem csak az író életében történt volna, de – gyaníthatjuk a sorok közé olvasva, hogy – úgy látja, mindannyiunkéban, és már sokkal korábban, csak talán észre sem vettük, ám explicit egyre inkább az arcunkba tolják a történések.

Mert ha a jó elmúlását nem is vesszük észre (tud olyan is lenni a változás, mint mikor a békát főzik meg élve), azt azért észrevehetnénk, miként sokasodnak a rosszak. A jó persze mindig együtt jár a rosszal, a sors vagy inkább a tett(hiány) e különös hullámzása a regény oldalain is visszaköszön, ám ezek a hullámok egyre szabálytalanabbak, egyre több a rossz, amit egyre ritkábban vált fel a jó. Miben lehet a hiba? Bennünk. Mindenkiben, soha nem csak a másikban. A másik szemében a szálkát, magunkéban a gerendát sem mentalitás, az irigység, gáncsoskodás, a minden irányból való lenézés, a buta önzés és a még butább okoskodás mind ott sorakozik a történetekben, ám sohasem panaszként, inkább intő példaként, tanulságként vagy erős kontrasztjaként annak, mennyire másként is viselkedhetnénk. Ha akarnánk, lehetőleg de nélkül. 

Fotó: Náray Tamás / Instagram

Mert itt a lenézés minden irányba kötelező. A proli az urat, az úr a prolit, a városi a falusit és fordítva, a magas az alacsonyat, az alacsony meg a magasat gúnyolja, a sűrű hajú a kopaszodót,… A húsz éve elviselhetetlen házasságban élő véleményezi a kétszer elváltat, a sokgyerekes a gyermektelent vagy az egyet nevelőt és fordítva. Leostobázzák a diplomásokat, miközben maguk is arra hajtanak, ócsárolják a származás fontosságát, miközben magukat előkelőnek hazudják.

Mert mindennek a mozgatórugója az, hogy örökösen a másikat vizslatják, és mindenféle erőfeszítés nélkül akarják maguknak az előttük haladók eredményeit.

A regény az idő vonalára lazán felaggatott családi történetek elbeszéléséből áll össze, miközben haladunk az időben, ugrálunk is benne, a kitekintések azonban szorosan összekapcsolódnak, megmagyarázzák egymást, vagy csak egy-egy szereplő jellemére, tetteinek okára világítanak rá más szögből. A cselekmények mindegyike kötődik Náray édesanyjához, még akkor is, ha ő maga nem szerepel benne: azok az intelmek, tanítások, amiket felmenőitől hozott, és amelyek az író gyerekkorát, személyiségét is formálták, érvényre jutnak és minduntalan beigazolódik igazságtartalmuk. Arról azonban szó sincs, hogy bárkit érdemtelenül piedesztálra állítson, anyjából sem csinál szentet. A történetek azonban olyanok, mint a matematikai egyenletek, amiket szépen levezetve eljutunk az eredményhez, és aztán mondhatjuk, hogy nem tetszik, de attól még annyi és úgy van.

– Miért? – kérdeztem. – Mi van rajta?

– A legnagyobb hazugságok, amelyek generációk életét döntötték és döntik a mai napig romba – felelte, aztán kivitte a konyhába a mosatlant.

Előhalásztam a papírt, és kihajtogattam.

Mindenki egyenlőnek született – olvastam. Közben eljátszogattam a gondolattal, ha hajlandó lenne, mit válaszolna anyám. Azt, hogy legfeljebb papíron, de tartana attól, hogy még úgy sem.

Egy szülőnek a gyereke felnőttként is a gyereke marad, jól érződik a történetekből is, az anyjától, családjától kapott értékek nem apadtak el később sem, csupán a felnőtté válás változtatott szükségszerűen a helyzeten. A történetek személyesek, és mint olyanok, engednek egy kis bepillantást abba is, milyen lehet Náray valójában, és főként, hogy miért lett olyan, amilyen. Nem lehet könnyű ennek az embernek megfelelni, de másfelől olyan veszett nagy elvárásokat nem támaszt, legalábbis nem olyanokat, amiket magára nézve nem tartana alapvetésnek. Arról pedig, hogy mi a véleménye a könnyű dolgokról, olvashatunk egy s mást ebben a regényében is.

Az Anyám szerint magával ragadó olvasmány, amit a néhol többszörösen összetett mondatok miatt sem lehet csak úgy becsukni, visznek magukkal a gondolatok. Azonban nem baj, ha egy-egy történet végén adunk magunknak egy kis időt, hogy elgondolkodjunk az olvasottakon, hátha van, amit saját életünkben is tanulságként kamatoztathatunk belőle. Jó lenne ebben a jó-rossz hullámzásban az előbbi javára terelni a dolgokat, de anélkül, hogy mi magunk megtennénk érte a ránk eső részt, nem fog menni.

Exit mobile version