Schenk miniemberkék: egy csömöri lakatosműhelyből indult a „magyar Playmobil” története

1977 őszén, a budapesti BNV területén rendeztek először nemzetközi játékkiállítást a Magyar Népköztársaságban (és úgy általában, a szocialista blokk területén), ami a nem túl fantáziadús INTERPLAYEXPO ’77 nevet viselte. Ezen körülbelül harminc külföldi kiállító, illetve húsz magyar vállalat és szövetkezet mutatta be termékeit; bár tekintve, hogy abban az időben minden magyar vállalat állami vállalat volt, talán felesleges is ilyen nagy számokkal dobálózni, pláne, hogy a hazai játékipart – ahogy azt az expóval foglalkozó szinte minden újságcikk meg is jegyzi – csak némi jóindulattal lehetett létezőnek vagy működőnek nevezni ekkoriban.

Így az INTERPLAYEXPO ’77 persze nem elsősorban a magyar szocialista játékgyártás remekei, hanem a külföldi (főleg nyilván nyugati) játékok miatt volt érdekes: a hazai érdeklődők például itt találkozhattak először az új nyugatnémet őrülettel, Hans Beck játéktervező máig népszerű találmányával, a Playmobillal, ami gyakorlatilag az NSZK válasza volt a dán Legóra. A cowboynak, űrhajósnak, tűzoltónak, középkori lovagnak, autószerelőnek és még ki tudja, minek öltöztetett, mozgatható kis műanyagfiguráknak, illetve a hozzájuk tartozó kiegészítőknek természetesen nálunk is óriási sikere volt, és pár hónappal később már a magyar üzletekben is lehetett kapni Playmobilt. Pontosabban: bizonyos üzletekben, ha szerencsénk volt, méregdrágán – 300-700 forintért – hozzá lehetett jutni egy-egy Playmobil-szetthez (hasonlón a Legóhoz, a Matchboxhoz és a többi menő nyugati játékhoz), de hát ugyebár így működött, illetve nem működött a hiánygazdaság. Egyébként szó volt arról, hogy esetleg Magyarországon is létesülne egy Playmobil-gyár vagy csomagolóüzem, de ez végül nem valósult meg.

Schenk Károly, az akkor már 40 év körül járó csömöri lakatos és műanyag-feldolgozó kisiparos nem az INTERPLAYEXPÓN találkozott először a Playmobillal, hanem bő két és fél évvel korábban, 1975-ben, az évente februárban tartott nagyszabású nürnbergi játékvásáron, a figurák tulajdonképpeni ősbemutatóján. Korábban – saját bevallása szerint – cipőpucoló dobozok vasalását végezte megrendelésre, de ez a munka sem anyagilag, sem szakmailag nem elégítette ki, úgyhogy egy ideje már komolyan fontolgatta, hogy inkább belevág egy családi vállalkozásba, a Playmobilban pedig komoly lehetőséget látott.

Licenc helyett magyar verzió

A kor sajátos viszonyaira jellemző, hogy Schenk úr nem vásárolta meg a jogokat a gyártó-tulajdonostól, a bajor Geobrától/Brandstätter Grouptól, hanem a licenc drága és körülményes megszerzése helyett egyszerűen lekoppintotta a terméket (vagy mondjuk így: készített belőle egy magyar verziót), és a saját neve alatt kezdte árulni (zárójelben azért jegyezzük meg, hogy nem egészen világos, mi is volt a neve pontosan a játéknak: eleinte mini emberke néven futott, aztán csak a díszes Schenk logó maradt a csomagoláson, a köznyelv meg többnyire öltöztetős vagy mozgatható katonának hívta).

Bár állítólag valamiféle szóbeli engedélyt azért kapott Nürnbergben: „A gyártó cég képviselőjének nem volt kifogása. Készítse a magyar kisiparos is. A játék szabadalma nem terjed ki Magyarországra” – legalábbis ezt nyilatkozta a Magyar Hírlapnak 1981-ben, és továbbiakban sem ő, sem az újságíró nem feszegette a témát.

„Én gyerekkoromban nagyon szerettem játszani. Barátaim már rég kinőttek belőle, amikor én tizennégy éves koromban még mindig szerettem homokvárat építeni. Aztán láttam, hogy a mai gyerekeknek milyen kevés idejük jut a játékra, és akkor se kerül igazán jó játék a kezük ügyébe. Hazai játékgyártásunk nem kielégítő. Tanulmányoztam a külföldieket. Végül kialakítottam magamban néhány alapfigurát, s elhatároztam gyártásukat” – mondta Schenk Károly a Szabad Földnek 1978-ban.

Egy garázsban indult a gyártás

A csömöri fröccsöntőkirály jó érzékkel vette észre a piaci rést, vagyis hogy a silány minőségű hazai (szovjet, kínai stb.) vacakságok, valamint a sokkal menőbb, profibb és strapabíróbb, ám ennek megfelelően drága és nehezen elérhető nyugati játékok mellett igen komoly igény mutatkozna valami olyan termékre, ami akár a düsseldorfi vagy a groningeni gyerekszobák polcaira is odaférhetne, de azért egy magyar család is meg tudja fizetni, illetve kis túlzással bármelyik trafikban be tudja szerezni.

Nyilván pár kompromisszumot azért kellett kötnie (a Schenk-figurák például valamelyest törékenyebbek voltak, mint az eredeti Playmobilok, mivel gyengébb alapanyagból készültek, és kezdetben a lábukat sem lehetett mozgatni), de a végeredmény már tényleg majdnem olyan volt, mintha nyugaton gyártották volna, noha a játékok eleinte egy átalakított csömöri garázsban, majd a nyolcvanas évek elejétől egy 16. kerületi műhelyben készültek. Kezdetben igen spártai munkakörülmények között, igazi családi összefogásban:

„Nem túlzok, ha azt mondom, nekünk egy évben ha négy-öt vasárnapunk van. A gépek csak a fröccsöntést végzik, az összeszerelés kézi munka, bizony babra munka. Végzi az egész család feleségem, lányom. Mert van egy tizenöt éves lányom is, Erika. Én még esti tévénézés közben is illesztgetem a figurák egyes darabjait, már az ujjaimban van ez a munka. Vasárnap délutánonként Erika szokott kirángatni a műhelyből, hogy kocsizzunk már ki egy kicsit a szabadba. Nagy örömömet lelem ebben a munkában, és boldoggá tesz, hogy a gyerekeknek is örömet okozhatok vele.”

Ugyanakkor a Schenk-figurák, nyugati minta ide vagy oda, letagadhatatlanul magyarok voltak, mármint abban az értelemben is, hogy tematikájukban nem (vagyis nem mindig) követték szolgaian a német eredetit. Persze, itt is megvolt a kötelező cowboyos, tűzoltós, kalózos széria, ám emellett bőven akadtak a magyar történelmi figurák is, ráadásul ezek számítottak az igazán népszerű daraboknak: huszárok, 1848-49-es honvédek vagy éppen Mátyás fekete seregének tagjai (talán utóbbiak néztek ki a legjobban), valamint az örök ellenfelek, az osztrák és a török vitézek .

Elvileg volt női figura is, meg kőműves, szerelő, munkás-paraszt és hasonlók, de ezekkel valószínűleg kevesen játszottak: a Schenk-hadosztályok alapvetően öldöklő csatákra, keresztes háborúkra, várostromokra (apropó, marha jól néztek ki a lovagi várak!), lovasrohamokra, törökverő végvári küzdelmekre, véres vadnyugati tűzharcokra és más effélékre lettek kifejlesztve. A gyerekek pedig annyira imádták az egyre bővülő Schenk-univerzumot, hogy ilyesféle rajongói levelekkel bombázták Károly bácsit:

• Kedves Schenk Bácsi! örülünk, hogy ilyen jó miniemberkéket tetszett készíteni. Nagyon remek játék. Gálos Péter és András, Budapest. 
• Tisztelt Schenker! Végtelenül boldoggá tette kisfiamat. Szeretném azzal is meghálálni, hogy az itteni kereskedőket megrendelőivé teszem. Kovács Mihályné, Hajdúszoboszló.
• Kedves Károly bácsi! Köszönöm, hogy ilyen ötletes játékot készített, mint a miniemberek. Dóra Zoltán, Litér.

Ma is hatalmas kultusza van

A Schenk-játékgyár bőven túlélte a rendszerváltást: egészen 1996-ig működött, azaz kicsivel több mint 20 évig. A rolót végül azért kellett lehúzni, mert egyrészt a gyártási költségek nagyon elszálltak, és állítólag tízezer katona legyártásáért már nem is volt érdemes bekapcsolni az amúgy is rettenetesen régi és elavult gépeket, másrészt meg a német anyacégnek (vagyis mostohaanyacégnek) is nagyon szúrta már a szemét a magyar utánzat, így szabadalmi pert indított – vagy szabadalmi per indítását helyezte kilátásba, ez végül is mindegy – a Schenk ellen, a bíróság pedig megtiltotta a játékok további gyártását, és egy rövid, pár éves határidőt adott a cégnek, amíg a meglévő készleteit értékesítheti (jó hír viszont, hogy Schenk-várak a mai napig készülnek).  

A Schenk-féle miniemberkék ettől még természetesen nem tűntek el varázsütésre a nagy semmiben, sőt, kultuszuk manapság még nagyobb is, mint valaha: a különféle aukciós oldalakon és a tematikus, gyűjtői Facebook-csoportokban aranyáron – esetenként még a Playmobilnál is jóval drágábban – cserélnek gazdát a figurák és az ilyen-olyan kiegészítők, 2017-ben meg egyenesen a Hadtörténeti Múzeumban rendeztek egy látványos Schenk-kiállítást. Szóval mi az tippeljük, hogy simán van még néhány évtized, és egy-két meglepő kanyar ebben a történetben. 

Aki pedig még ennél is többre kíváncsi, az kattintson a Schenkmúzeum vagy a Schenk-kezdetek.blog.hu oldalára.