Kedves Barátom! Amikor először találkoztunk egy munka kapcsán, és a képembe vágtad finoman, hogy az én koromban hol kellene az életemnek tartania, egy pillanatra megütköztem.
Fotó: Getty Images/Olena Ruban
Aztán az évek során rájöttem, hogy te annyira az idő bűvöletében élsz, hogy egyrészt az már egyáltalán nem egészséges, másrészt, épp emiatt nem kell magamra vennem a jótanácsidat.
Véleményed szerint 30 évesen legyen az embernek saját lakása, jó, vezetői állása. 31 évesen ismerkedjen meg álmai férfijával, 32 évesen menjen hozzá férjhez. 33 évesen jöhet az első gyerek, aki mellett 34 éves korra el lehet indítani egy saját vállalkozást. 35 évesen jöhet a második gyerek, mert 36 évesen már öregnek számít az ember. Ja, és majd’ elfeledkeztem a közösen felépített családi házról, ami fogalmam sincs ilyen feszített tempóban hová férne be.
Nem baj az, ha az embernek van jövőképe, sőt! Viszont te folyamatosan sürgetnéd az időt, hogy ezek a pillanatok mielőbb megtörténjenek. Nem érzem, hogy megélnéd őket, mert csak arra fókuszálsz, hogy egy megálmodott ideálnak megfelelj, ha pedig valami nem menetrendszerűen történik, teljesen kétségbe esel. Így azonban elmegy melletted az élet!
Csakhogy a legszembetűnőbbet említsem: ha valaki megkérdezi, hány éves vagy, nem a valós korodat mondod, hanem ahány éves leszel – akkor is, ha egyébként tegnapelőtt volt a születésnapod.
Őszintén kérdezem, hogy mi értelme van az időt ennyire sürgetni és folyton azt nézni, hogy egy norma szerint, vagyis amit te annak vélsz, mikor, hol kellene tartanod? Amikor összefutunk, folyton panaszkodsz, hogy mennyi dolgod van, mert kizárólag a következő lépésen jár az agyad, az, hogy a jelenben, itt és most mi történik, azt észre sem veszed. Pedig körülötted is rengeteg olyan dolog zajlik, amit meg kellene élned, mert még egyszer nem fog megismétlődni. De te már most is a jövő évet tervezed… És akkor arról nem is beszélek, hogy mint barátod, jól esne, ha valamennyire rám is figyelnél, mert én viszont szeretném ezt az időszakot minden szépségével és szomorúságával együtt megélni, és örülnék, ha ennek te is a része lennél, jól esne a törődő odafigyelésed.
Egyszer próbáltam veled beszélni erről, viszont az üzenet egyáltalán nem ment át. Sajnálom, főleg azt, hogy valaki elhitette veled, hogy a másodpercek kipörgetése teljesen normális. Mi lesz, ha betöltöd a 40-et, 60-at, 70-et? Szívből kívánom, hogy ne akkor döbbenj rá, mennyire buta dolog volt a részedről így sakkozni azzal az egy élettel, ami megadatott! Így is sokkal gyorsabban telnek a mindennapok, mint azt az ember szívesen beismerni. Ha jobban belegondolsz, már az életünk egyharmadát leéltük mindketten, és ez sokkoló, pont ezért kellene még a tizedmásodpercek töredékét is megünnepelni a jelenléttel! Remélem erre te is rájössz, még mielőtt késő lenne!