A téli időszakról sok esetben a meghittség, ünnep, várakozás jut eszünkbe, míg a Karácsony a Dunán egy melankolikusabb, elgondolkodtató valóságba vezeti az olvasót. Mi ennek az oka?
Kiss Noémi: Nem szoktam vidám vagy humoros könyveket írni – most egyébként igyekeztem, hogy legyen különös humora, iróniája a történeteknek. A mai társadalmi kérdéseink, viszonyaink igen drámaiak lettek az utóbbi években. Mindenképpen beszűrődnek a könyvbe, még akkor is, hogyha ezek archaikus novellák, tehát sokszor nem a mostani korban játszódnak. Talán azért is lettek ilyenek, mert a COVID idején kezdtem írni őket, amikor be lettünk zárva. Ekkor kiköltöztünk a falunkba, ahol én amúgy is élek és dolgozni szoktam, most már 10-12 éve.
A telet azért szeretem és választottam témaként, mert évek óta itt, falun töltöm – ilyenkor van időm többet írni, a családdal lenni.
Felettébb megkapó számomra a karácsony meghittsége, de azt is tudom, hogy sok családban feszült ez az időszak. Kicsi gyermekkoromtól fogva a legkeserűbb családi drámáink szintén az ünnepekhez kapcsolódnak. Az is hozzásegített ennek a könyvnek a megírásához, hogy van két gyerekem, akik mindig nagyon várják a karácsonyt. Anyaként igyekszem szép karácsonyt szervezni nekik, de ez megterhelő és nagy feladat. Az igyekezetbe keveredik a szorongás: mi van, ha nem vagyok elég jó?
Nemcsak a téma, de a helyszínválasztás- és ábrázolás is egyedülálló új könyve novelláiban: egy folyóparti falu titkokkal teli, különös történetéről olvashatunk. Mi ihlette ezt?
Az én életemben a kivonulás a társadalomból és a bevonulás a faluba megelőzte ezt a könyvet – tulajdonképpen egy 10 éves életviszony van a Karácsony a Dunán mögött. Tudatosan nincs behatárolva ez a falu. Célom volt, hogy ne lehessen egyértelműen felismerni, viszont több szövegben is megjelenik, hogy a Szentendrei-szigetcsúcs környékéről van szó. Megkapónak találom a téli falu világát, érdekes ilyenkor a sziget, a természet. Nagyon fontos volt nekem a könyv megírásakor, hogy ábrázoljam az ember és a természet ellentmondásos viszonyát. Ha falura mész és a természettel együtt élsz, mondjuk egy ilyen gyönyörű helyen, mint a Dunakanyar, akkor egész másképp látod azt.
Miért válhatott jó történetmesélővé ez a vidék, a természet, a falusi közeg?
Azért, mert zárt, sűrű és balladai. Mindenképpen balladában gondolkodtam. Hatással volt rám Illyés Gyula Puszták népe című műve és Móricz Zsigmond novellái. Kezdettől fogva vonzódtam ehhez az irodalomhoz. Sokat utaztam Bukovinába, Galíciába, Erdélybe, van is egy útikönyvem, a Rongyos ékszerdoboz. Ebbe is belesűrűsödött a falu világa, mint néprajz, kultúra, etnográfia, amely utazóként számomra is balladai volt.
Az öröme és boldogsága mellett mindig volt tragikuma, főként a 21. században, amikor elhagyatottnak, zártnak, kívülállónak gondoljuk.
Általánosságban nagyon kevesen értik, kevesen tudják ábrázolni a falusi világot, viszont a magyar irodalomban ez nem így van. Ott nagyon fontos a falu, és ez különleges. Azt gondolom, ebben kifejezetten erős a magyar irodalom.
Falu mint közösség megjelenítése – beszélhetünk egyfajta társadalomrajzról a könyv kapcsán?
Áttételesen végülis igen. A rajz, társadalomrajz egy jó szó, mert itt tulajdonképpen körbeírsz valamit. A Balaton novelláskötetemnél is fontosnak gondoltam, hogy ne egy hagyományos kötet legyen, ahol a kiadóval összeszedünk írásokat és kiadjuk azokat, hanem egy novellaciklus, ami egy valamiről szól. Egy sűrített könyv, aminek a figurái kapcsolódnak egymáshoz, sőt, átszövik egymást. A falu közössége zárt, ugyanazok az emberek élnek benne egymással. Vannak átfedések, figurák, akik több novellában is visszatérnek. Ők ebben a közegben élik meg az érési folyamatot, amikor a társadalmi én is kezd erősebb lenni. Ez a zárt világ még sűrűbbé, még intenzívebbé, még tragikusabbá tudja tenni az emberi kapcsolatokat. A természetben viszont szabadság van, és egy ilyen falusi világban sokkal közelebb vagy a természethez, mint egy városi környezetben.
Az írónő (Fotó: Kiss Noémi magánarchívuma)
Elképzelhető, hogy az elbeszélésmód személyesebb jellege miatt, de a novellák olvasása közben sokszor támadt olyan érzésem, mintha saját családi, személyes történetek elevenednének meg a papíron. Van benne igazság?
Azt, hogy ebben mennyi az autobiográfia, én sem tudnám visszafejteni. Sok minden az én életemből, a mi családunk életéből, vagy azokból az elbeszélésekből került bele, amiket itt gyűjtöttem a faluban, amikkel itt szembesültem, találkoztam, amiket itt hallottam. Nem csak ebben a faluban élek, ahol most lakom. Megtanultam lovagolni, így több faluban megfordulok, több falunak a világa keveredik ebben a könyvben. Különböző elbeszélőim is vannak, többször gyerekek. Az nagyon fontos volt számomra már a Balatonnál is, hogy legyen egy gyerek vagy fiatal elbeszélő.
Miért?
Mert saját nyelvet tudok teremteni neki – közvetlenségében, nyitottságában és egyébként kegyetlenségében is, ahogyan szembesül a világgal. Az aktuálisan kedvenc novellámban a kötetből (Hideg szerelem) például pont egy ilyen szembesülés, a szerelemmel való találkozás a téma. Szerettem volna lebegtetni, hogy kik között történik, eljátszani azzal, hogy a magyar nyelvben nem kell megmondani a főhösök nemét. Egy igazi kamaszszerelmet szerettem volna ábrázolni. Nekem is kamasz gyerekeim vannak és meghatározó volt, hogy a könyvben gyerekeket ábrázoljak. Sok gyereket ismerek a faluból. Érdekes, mekkora különbség van a városi és a falusi gyermekkor között: a falusi sokkal szabadabb.
A novellákban találkozunk szokatlan alakokkal is. Van például a „ködember” vagy a víz sodrásában rekedt ló. Mi áll az ő megalkotásuk hátterében?
Félig a képzelet, félig a valóság. Mindkét történet valóságon alapszik. Amikor ideköltöztem, sokat beszéltek arról a faluban, hogy valaki télen-nyáron ott él az ártéren. Egyre többet hallottam erről az emberről, egyre különbözőbb emberektől, és kirajzolódott az alakja, egy kortárs legenda, ami már jóval túlmutat egy emberen. Azt is mondták, hogy nincs semmilyen igazolványa, sem tb kártyája. Bennem is kialakult egy ilyen vágy, hogy de jó lenne, ha én is egy ilyen ember lehetnék. Mentes minden kötöttségtől, merthogy van egy ilyen vonzása is ennek a Duna-parti falunak, ahol élek. Kiszakadni, kivonulni a valóságból, otthagyni azt. Nem feltétlenül külföldre, oda én sem mennék, mert szeretem Magyarországot, a magyar kultúrát, nyelvet, a magyarságomat – de kritikus is vagyok és ezt a kettőt ütköztetem.
A másik, a lovas is egy igaz történet. A gyerekekkel jártam lovagolni, ez az a sport, amit megtanultam ott a szigeten. A lovászunk, aki végül is főhőse lesz ennek a novellának, tényleg kimentett a Dunából egy lovat. Nagyon sokan jönnek oda tereplovagolni (ott úgy hívják őket, hogy betolakodó, gyüttment, idegen), úgy, hogy nem ismerik a viszonyokat. Ez tipikusan a Dunára jellemző.
Nem gondolod kiszolgáltatottnak ezt a folyóparti környezetet?
Jó kérdés, de, és ez a falu ilyen is volt, kiszolgáltatott. Amíg nem volt megfelelő technika, gát, út, az emberek, akik itt éltek, akár hetekre el voltak zárva a világtól. Nagyon kevés lakosa volt a falunak, a visegrádi várhoz tartozott, és ahogy a legtöbb szigeti falu, kereskedelmi falu volt. Komoly feladat és munka volt ezen a szigeten élni. Itt döntő a mezőgazdaság: a kapálás, szőlő, krumpli és az állatetetés, állathajtás. Egyébként nagyon jó a klímája a Szentendrei-szigetnek, fantasztikus dolgok megteremnek, viszont abban rengeteg munka van, hogy ez az ökokultúra kialakuljon és fennmaradjon.
A könyvben fontos szerepet kap a folyó, a sodrás motívuma, de a víz sokáig központi szerepet játszott az életedben is úszóként, majd vízilabdázóként. Mit jelképez ez a motívum most?
Az uszoda világáról már többször is írtam. A 80-as években úsztam, egy nagyon kemény és sikeres úszócsapatban, Egerszegi Krisztinával közösen. Nagyon kemény edzéseink voltak, amit ma, felnőtt fejjel már kritizálok és biztos, hogy másképp csinálnám.
Nagyon fontos számomra, hogy szabadon beszéljünk ma arról, milyen volt a sport világa. Abban egyetértek a világbajnok, olimpikon úszókkal, hogy aki sokáig úszott versenyszerűen, az nem szeretné betenni a lábát az uszodába.
Ez elképzelhetetlen volt számomra is, de azt észrevettem, hogy amikor a Dunához költöztünk, visszatért a kedvem az úszáshoz. Itt, a folyónál egy új, komoly feladat volt az úszás, úszatás, megtanulni, hogyan kell úszni a folyóban. Szerettem volna ebből is egy sűrített szöveget, egy novellát írni, hogy milyen a Dunában úszni. Azoknak is, akik nem mernek vagy nem tudnak, mert ez egyébként nagyon veszélyes. Nálunk a szigeten is minden évben halnak meg emberek, sok mindenkit elsodor a Duna. A falunkban voltak öngyilkosok is, akik a Dunában végezték. A Duna erősen folyik, nehéz megtapadni a parton. A víz nagyon sokszor árad, aztán hirtelen apad. Rengeteget ingadozik az időjárástól, az évszakoktól függően, ezért nagyon vad folyó. Most, amikor szerkesztettem a könyvet, láttam, hogy ez a motívum – a víz, a sodrás, ennek a drámaisága, vadsága, amit ebből ábrázolni lehet –, elég sok novellámat áthatja, de ez fontos is volt nekem.
A könyv borítóján olvasható ismertető egy falu felszabadító könyveként említi a Karácsony a Dunánt. Hogyan értelmezzük ezt?
Maga a falu felszabadító az író számára, tehát irodalmilag értelmezzük. Ha elolvasol egy ilyen könyvet, belekerülsz a világába, aminek a létezése katartikus lehet. Múltkor ukrán és orosz írókkal olvastam fel Ausztriában, ami nyilván komor volt, sőt, drámai. Volt, aki sírt, amikor az ukrán írónő, Tanya Malyarchuk felolvasta a háborúról írt esszéjét. Én a végén jöttem egy dunai történettel, ami szintén a háborúról szólt. A moderátor kérte, hogy mondjak valami pozitívat. Számomra az a pozitív, hogy mindig van víz a Dunában, és, hogy van még lehetőség kivonulni a természetbe – mindig tudok valami választ adni arra, hogy mi lesz. Nekem ez a felszabadító ebben a könyvben, még akkor is, hogyha tragikus dolgokról beszélünk.
Karácsony a Dunán (Fotó: Magvető Kiadó)
Tragikus dologként többek között szó esik a könyvben háborúról, világjárványról, természeti katasztrófáról – egyszóval olyan problémákról, amelyekkel jelenkori társadalmunk is küzd. Lehet szerepe az irodalomnak ezek feldolgozásában?
Igen, ez nekem is egy központi kérdésem, mert ugye kortárs irodalomról van szó, ahol legtöbbször azt várja az olvasó, hogy a mi életünkre reflektáljon a mű. Ez a 11. könyvem, sok mindenről írtam már, de azt hiszem, hogy itt hatott rám a legjobban a saját életünk. Azért, mert iszonyatosan sok minden történt az alatt a 3 év alatt, amíg a könyvön dolgoztam. Mivel családom van és két gyerekem, ezért még intenzívebben élem meg a társadalmi történéseket, drámákat.
Egy barátnőm, aki olvasta a kéziratot, úgy gondolja, a Karácsony a Dunánban A masszőr című novellában van a legkeményebb, csontig, bőrig hatoló bírálat, ez adja vissza leginkább a korunkat.
A COVID-on, a klímakatasztrófán kívül itt van az ellentmondásos politikai környezet; a média világa, amiben nem tudsz kiigazodni; a sok harag, a gyűlöletes viszonyok.
Egyébként engem elkeserít, hogy ez nem csak Kelet-Európában van így. Sokat járok felolvasni Németországba, Ausztriába, ahol ugyan anyagi kiegyensúlyozottság és esszenciális nyugodtság van, de nagyon sok elfojtással találkozom, és ugyanúgy ott van a háború, vírus, klímaválság problémája. Mindig hajlottam arra, hogy az irodalomnak mondani kell valami elemien felkavarót a saját világunkról, a magyar társadalmi közegről, ahol sok elmérgesedett viszony, harag, düh van az emberekben. Tulajdonképpen írói kötelességünk ez, amihez én is most értem meg.
A cikk szerzője Ötvös Kinga.