Mint ismeretes, az 1947. augusztus 31-én megrendezett magyarországi országgyűlési választást (a hírhedt ún. kékcédulás választást, amelynek során a kommunisták különböző piszkos módszerekkel manipulálták és csalták el a saját javukra a szavazást) az MKP, azaz a Magyar Kommunista Párt nyerte. Viszont a párt még így sem tudott abszolút többséget szerezni, úgyhogy – ahogy azt Bolvári-Takács Gábor vonatkozó tanulmánya is írja – az MKP, figyelemfelkeltési céllal, és a más pártokra szavazók szimpátiájának elnyerése érdekében (szóval akár úgy is mondhatnánk, hogy afféle populista húzásként) 1947 szeptemberében bejelentette a propagandasajtóban, hogy a jövőben – a már egy jó évszázada töretlen, de némi kommunista fazonigazításon azért átesett Kossuth-kultusz jegyében – Kossuth-díjjal fogják elismerni az alkotómunka legkiválóbb szellemi és fizikai teljesítményeit.
„A Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottsága elhatározta, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel elő fogja mozdítani a szellemi és technikai kultúra teljes kibontakozását. Megállapította, hogy a tudomány, a művészet és a technika felvirágoztatásához a teremtő kezdeményezés, az alkotó munka fokozottabb megbecsülésére és támogatására van szükség. Az MKP Politikai Bizottsága ezért azt javasolja: jutalomdíjjal kell kitüntetni az ország legkiválóbb tudósait, alkotóművészeit, ezenkívül azokat a mérnököket, orvosokat, pedagógusokat, ipari munkásokat és földműveseket, akik az ország újjáépítésének sikeréhez kiváló egyéni teljesítményeikkel különösképpen hozzájárultak. A Politikai Bizottságjavaslata szerint évente 25 darab húszezer forintos és 50 darab tízezer forintos jutalomdíjnak kell szétosztásra kerülnie. A jutalomdíjak Kossuth nevét viseljék. Az első Kossuth-díjak szétosztása 1948.március 15-én történjék, hogy ezzel is méltóképpen járuljunk hozzá a 48-as centenárium megünnepléséhez.”
Az tehát, hogy lesz Kossuth-díj, már gyakorlatilag 1947 őszén eldöntött dolog volt, ugyanakkor a párt a rend kedvéért azért szépen végigjárta a hivatalos utat is: 1948 februárjának elején a hivatalosan kisgazda politikus, valójában kommunista társutas Ortutay Gyula vallás- és közoktatási miniszter (aki később a Hazafias Népfrontban tüntette ki magát) nyújtotta be az Országgyűlésben a díj alapításáról szóló törvényjavaslatot. De ez tényleg csak formaság volt, ugyanis a különböző pártok képviselői között nem alakult ki semmiféle vita a kérdésben; a Kossuth-díj ötletét mindenki példás egyetértésben támogatta.
Mindamellett a törvényjavaslat megtárgyalása és elfogadása így sem zajlott teljesen eseménytelenül. A Magyar Narancs, a Kossuth-díj történetének első évtizedéről szóló cikke idézi egyebek mellett a szociáldemokrata vezérszónokot, aki – ha jól értjük – valamiféle új szocialista-realista művészeti irányvonal bevezetését szorgalmazta a díj ürügyén: „Nem lehet már a demokráciában úgy kezdődnie egy könyvnek, hogy X. Y. Tihamér gróf úr a reggelijét fogyasztotta és nagyot nyújtózkodott vagy ásított, mint ahogyan nem kezdődhetik egy szépirodalmi munka azzal, hogy X. Y. hercegnő a pincsikutyáját hogyan becézte. A népből kell meríteni a témát!” (érdekes, hogy ez mennyire rímel Paul Valéry pár évtizeddel korábbi híres mondására, miszerint ma már nem lehet úgy indítani egy regényt, hogy a „márkiné ötkor távozott”).
Az első Kossuth-díjakat tehát éppen 75 évvel ezelőtt, 1948. március 15-én, a magyar forradalom és szabadságharc kirobbanásának százéves évfordulójának alkalmából szervezett nagyszabású ünnepségsorozat keretében osztotta ki Tildy Zoltán köztársasági elnök (akit egyébként pár hónappal később eltávolítottak a pozíciójából, majd csaknem egy évtizedre házi őrizetbe helyezték, de hát akkoriban ugye így mentek a dolgok).
A babérkoszorút formázó, aranyozott melldísszel kitüntettek listája figyelemre méltóan színes volt: kapott díjat egyebek mellett a húszas évek legnépszerűbb színpadi színésznője, Bajor Gizi, a századforduló rég letűnt, napfényes optimizmusát és derűjét elragadó képeken megörökítő, akkor már 83 éves Csók István, a Nemzeti Színház feltörekvő diktátor-igazgatója, a hithű kommunista Major Tamás, a szép fokozatosan a perifériára szoruló, ellentmondásos megítélésű marxista sztárfilozófus Lukács György, a rendszer által hol elhallgatott, hol ünnepelt író, Illyés Gyula, vagy a politikai rendszerek és művészeti divatok felett álló, köztiszteletnek örvendő agg zeneszerző-népzenekutató, Kodály Zoltán.
Posztumusz többek közt a három évvel korábban elhunyt Bartók Bélát, a huszadik század talán legismertebb és legnagyobb hatású magyar zeneszerzőjét tüntették ki, meg persze a már lassan tíz éve halott József Attilát, és ezzel tulajdonképpen meg is kezdődött a nagy proletárköltő már javában éledező kultuszának pártállami kisajátítása.
A díj II. fokozata mellé 10 ezer, az I. fokozat mellé pedig 20 ezer forint pénzjutalom is járt, ami rengeteg pénznek számított akkoriban; egy szakmunkás kb. 500-700 forintot keresett havonta, ha sztahanovista üzemmódba kapcsolt, akkor meg talán egy ezrest.
Ami még ennél is érdekesebb, hogy ebben az időben– amint az az MKP fentebbi közleményében is olvasható – még nem csak a Parnasszus ormait ostromló művészeknek, bölcsész-csúcsértelmiségieknek és egyéb Kávéházi Konrádoknak osztottak Kossuth-díjat, hanem tudósoknak, mérnököknek, illetve a termelés frontján derekasan helytálló, egyszerű kétkezi munkásoknak is:
a ’48-ban kitüntetettek listáján így bőven találhatunk olyan neveket, mint Papp József vájár, Ambrus Teréz gépmunkás, Hartai Rudolf kábelmester, Kirchner Tóbiás asztalos, Szondi Józsefné Mihalik Margit selyemszövő, Rajnák Mihály csőhajlító, de például itt van az Etyek és Vidéke Földművesszövetkezet négy földművese is, akik az indoklás szerint azzal érdemelték ki a díjat, hogy bár „három évvel ezelőtt még nem volt semmijük, ma 11 traktorral végzik a szántást. A község lakosságának 95 százalékát beszervezték a szövetkezet közösségébe. Saját gép-, asztalos-, bognár-, kádár-, kovácsműhelyük van, önerejükből iskolát, szülőotthont építettek.”
A korai Kossuth-díj (fotó: numisbids.com)
Részint ebből is következik, hogy – az utóbbi évtizedek gyakorlatától eltérően – eleinte feltűnően sok fiatal vagy viszonylag fiatal ember is akadt a díjazottak között: minden idők legifjabb Kossuth-díjasa, Bátai Ilona, a komlói habarcsorhodó például mindössze 16 éves volt, amikor 1950-ben, a totális Rákosi-diktatúra kiépülésének idején elnyerte a Kossuth-díjat. Igaz, ezt megosztva, a Kovács János sztahanovista építőbrigád tagjaként kapta, a csapat „603 százalékos és a munkaversenyben 2384 százalékig emelkedő” teljesítményéért. Bátai Ilona egy 1985-ös interjúban így emlékezett vissza élete nagy eseményre:
„A központból küldtek értünk autót Pestről. Azzal utaztunk egészen az Országházig. Nagyon féltem, mert ott egy gyerek sem volt rajtam kívül. Volt fogadás, pezsgő, konyak, de én nem ittam semmit. Még a Rákosi elvtárs is odajött hozzám. Azt kérdezte, hogy hány éves vagyok. Mikor megmondtam, azt válaszolta, hogy ő ennyi idős korában a szegedi Csillag börtönben ült. A szívem a torkomban dobogott, alig vártam, hogy megint Komlón lehessek.”
A szinte gyermekkorú Kossuth-díjas élete – saját bevallása szerint – a későbbiekben nem alakult túl fényesen (ahogy ő fogalmazott: „elmúlt az idő felettem, anélkül, hogy valamire vittem volna”). A kőművesbrigád hamarosan széthullott, férje (bányász, élmunkás) mindössze 42 éves korában elhunyt szilikózisban, a szekrényben őrzött, befőttes gumival átkötött díj egy költözködés során eltűnt, ő maga pedig a nyugdíjhoz közeledve pulykatenyésztésből próbálta magát fenntartani, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel.
Bátai Ilona, a legfiatalabb Kossuth-díjas, 1985-ben (fotó: Magyar Hírlap)
A Kossuth-díjakat 1948 és 1963 között még évente osztogatták, aztán 1963-ban (ez ugye nagyjából az ún. konszolidációt követő érett Kádár-korszak kezdőpontja) újragondolták az egészet: egyrészt a vájároknak, traktorosoknak, marósoknak, téeszelnököknek és olvasztároknak (na meg a gépészmérnököknek és biológiaprofesszoroknak) egyéb díjakat kreáltak, a Kossuth pedig kizárólag a művészeknek, illetve a kulturális élet egyéb nagyra becsült szereplőinek járt, másrészt meg innentől kezdve csak háromévente került sor a díjosztásra (legalábbis elvileg, mert ’65-ben és ’66-ban is volt, aztán meg négy év kimaradt – 1991 óta viszont ismét évente dobálják a Kossuth-szobrocskát a haza nagy alkotóinak).
Míg kétszeres Kossuth-díjasokkal tele van a padlás, a háromszoros díjazottból mindössze nyolc darab akad, és egyikük sem él már: Bán Frigyes, Fábri Zoltán és Keleti Márton filmrendezők, Fischer Annie zongoraművész, Nádasdy Kálmán opera-, színházi és filmrendező, Illyés Gyula író, Kodály Zoltán zeneszerző és Törőcsik Mari színésznő (egyébként Kodály és Törőcsik Kossuth-nagydíjat is kaptak)
Apropó, nők: azon valószínűleg senki nem fog csodálkozni, hogy a nemek aránya a Kossuth-díjasok között aligha nevezhető kiegyensúlyozottnak. Az atlo 2019-es adatvizualizációja szerint a női díjazottak száma valamivel 200 alatt van, míg a férfiaké jó másfélezer.
Talán meglepő, de Kossuth-díjat – elvileg – csupán egyetlen egyszer vontak vissza utólagosan: mégpedig Nagy Gábortól, a kazincbarcikai Borsodi Kooperáció vezérigazgatójától, 1953-ban. Őt egy évvel korábban azért tüntették ki, mert feltalált valamilyen barnaszén-elgázosításra vonatkozó új technológiát, csakhogy kiderült, hogy egy létező eljárást lopott el (vagy koppintott le) az NSZK-ból. Habár 1957-ben komolyan felmerült, hogy a disszidenseket, valamint az ’56-os tevékenységük miatt elítélt, korábban kitüntetett művészeket (Déry Tibor, Háy Gyula, Aczél Tamás, Szörényi Éva stb.) is meg kellene fosztani a Kossuth-díjuktól, erre végül nem került sor.
A Kossuth-díj odaítélése amúgy nem jelentette feltétlenül azt, hogy az illető művészt tenyerén hordozta a kommunista kultúrpolitika (jó, azért többnyire azt jelentette): noha az Iszony és Égető Eszter szerzőjének, Németh Lászlónak hajtókájára 1957-ben személyesen Dobi István tűzte ki a babérkoszorút, és utána alighanem maga Kádár János is gratulált neki, az írót – ahogy azt a PIM honlapján is olvashatjuk – alig egy évvel később már az MSZMP Központi Bizottsága – több népi író társával együtt – hivatalos határozatban bélyegezte meg az 1945 előtti nacionalista, kispolgári, harmadik utas nézetei miatt. (érdekesség: 1957-ben kapott Kossuth-díjat az akkor már 86 éves Heltai Jenő, a századforduló egyik leghumorosabb magyar írója és színpadi szerzője is, aki úgy festhetett az átadón, mint valami réges-rég elsüllyedt világ véletlenül előbányászott ősmaradványa; pár hónappal később meg is halt).
Kiemelt fotó: illusztráció, MTI Fotó: Koszticsák Szilárd