Magyarország első női főispánja

A nyár egyik legmeglepőbb, illetve sok szempontból legszórakoztatóbb híre, hogy kb. 70 év kihagyás után megint lesznek Magyarországon főispánok: tudniillik ezentúl hivatalosan így fogják nevezni a kormánymegbízottakat, ha elfogadják az erről szóló javaslatot. Bár vélhetően a hagyományos méltóságos úr/asszony megszólítás nem jár majd nekik, és nyilvános szerepléseik alkalmával nem kell hetykére pedert bajusszal, kócsagtollas süveggel a fejükön, prémgalléros bársonymentében parádézniuk, ami igen sajnálatos, hisz áramvonalas, szűk zakóban, pufi sikermellényben vagy kosztümben főispánkodni, valamint az ezeréves magyar államiságot képviselni elég illúzióromboló, és inkább a paródia felé viszi el ezt a dolgot.

Pedig a főispáni rang szimbolikus visszaállítása tulajdonképpen nem is olyan borzalmas ötlet: egyrészt nem kerül semmibe (jó, valamennyibe biztos kerül, de ettől nem fogunk csődbe menni), hisz ez csak egy név, másrészt vicces (nyilván nem annyira, mint a monarchia idejéből származó nagyméltóságú valóságos belső titkos tanácsosi cím, de azért eléggé vicces), harmadrészt meg

Meg hát az ispánság intézménye – ahogy egyébként a vármegyerendszer is, amely a hírek szerint hamarosan ugyancsak visszakapja régi, dicső nevét – tényleg végigkísérte, illetve alapjaiban határozta meg a magyar királyság csaknem teljes történetét, amíg a kommunisták erővel meg nem szüntették, tehát könnyedén lehet amellett érvelni, hogy ez egy szép, régi (sőt: ősi!), megőrzésre érdemes hagyomány, ráadásul igazi hungarikum (mondjuk az is igaz, hogy egy 12. században élt ispánnak egészen más szerepe és feladatai voltak, mint egy 19. század végi főispánnak, de ez végül is részletkérdés).

Vay Béla, Borsod megye főispánja (forrás: Wikipedia)

A parlament honlapján is olvasható törvényjavaslat nemzetközi példákat is hoz: „az angolszász országokban több helyen a mai napig is használják a helyi önkormányzatok választott vezetőire az Alderman (a londoni City, Dél-Afrika, Kanada egyes kisebb települései) kifejezést, ami városatyát jelent, és egy szép, régies, a hivatás szakralitását megragadó szinonimája a bürokratikusabb hangzású és érzelmű polgármester szónak. Hasonló példa, hogy Hollandiában a területi közigazgatásban végrehajtó pozíciót betöltőket nem tanácsosnak, hanem Wethoudernek, magyarra fordítva jogtartónak (jogbírónak) hívják.” Vagyis, ha a nyugati monarchiák játszhatnak középkorosat, akkor mi is. És tényleg: hát, miért is ne?

Az ispán kifejezésről alighanem mindenkinek más jut eszébe: valakinek a Lúdas Matyi retrográd, szolgalelkű, karikatúraszerű ispánja, másnak Mikszáth regényalakja, A Noszty fiú esete Tóth Marival egyik emlékezetes szereplője, a nevetséges és korlátolt Kopereczky főispán (érdekesség, hogy a Noszty fiú, azaz Noszty Feri figuráját egy valóban élt főispán és nagystílű gazember, Szemző Gyula ihlette, akiről korábban mi is írtunk már), az igazi ínyencek és ispán-connoisseurök lelki szemei előtt meg bizonyára a nagy költőnek és hadvezérnek, Zala és Somogy vármegyék örökös főispánjának,  Zrínyi Miklósnak alakja dereng fel először.

Na, de mit is csinál az ispán, pláne a főispán azon kívül, hogy a polgármester úrral és a főtisztelendő püspök atyával kártyázik szivarfüstbe burkolózva, és közben különféle politikai intrikákba bonyolódik? Erre sajnos nehéz röviden válaszolni, hisz mint említettük, az ispánság elég sokat változott az évszázadok során. Maradjunk abban, hogy az ispánok voltak a vármegyék első emberei és fő döntéshozói, az Osztrák–Magyar Monarchia idején kialakult gyakorlat szerint pedig a főispán képviselte a királyt, illetve a kormányt, az alispán meg – ahogy a Wikipedia írja – a nemes vármegye közönsége által választott tisztségviselő volt, és 1870-től a törvényhatóság első tisztviselőjeként működött. Az örökös főispán meg inkább afféle jól hangzó nemesi címnek számított ekkoriban, semmint valódi funkcióval bíró tisztségnek.

A főispánok jelentősége aztán nagyjából a huszadik század harmincas éveitől kezdve látványos zuhanórepülésbe kezdett, a második világháború vége felé pedig úgy tűnt, hogy örökre el is tűnnek a történelem süllyesztőjében. Aztán nem így történt (vagyis nem azonnal). Ugyanis meglepő módon a kommunisták még megpróbálták valamiféle új tartalommal megtölteni ezt az ősi címet, de hát az pont úgy passzolt rá, mint tehénre a zsinóros dolmány. Mindenesetre így állhatott elő az a mai szemmel nézve abszurd helyzet, hogy még 1948-ban, a Rákosi-diktatúra korszakának hajnalán – amikor Magyarország már nem volt királyság, de még népköztársaság sem, és épp a katasztrofális tanácsrendszer erőszakos bevezetése előtt állt az ország – is neveztek ki főispánokat az országban. Pontosabban: főispán elvtársakat.

Berki Mihályné főispán elvtársnő Lukács Györggyel az 1949-es párizsi békekongresszuson (fotó: Magyarország)

A bomie.hu összefoglalója szerint a mindig paraszti fejkendőben és pruszlikban mutatkozó főispán elvtársnő 1905-ben született, hat elemit végzett, majd háztartási ismereteket, szabást-varrást tanult. Aratóbrigádban marokszedőként dolgozott. Tizennyolc évesen ment férjhez Berki Mihályhoz, akivel együtt aktív szervezője volt a helyi politikai életnek: 1930-ban például közösen alapították meg a szociáldemokrata párt helyi szervezetét, igaz, ez csak pár hónapig működött. 1944-ben belépett a kommunista pártba, és nagy nekibuzdulással vetette bele magát a mozgalmi munkába és az agitációba. A Magyarország című lap 1974-ben mint a „múlt idők nagy tanúját” mutatta be az egykori főispán asszonyt:

„Olyan hetek, hónapok következtek, amikor kevés volt az elvégzendő munkához a nap 24 órája. Berkiné megszervezte a helyi nőbizottságot. Áprilisban hazajött a férje, s most már ketten dolgoztak »sötéttől sötétig«, szinte alig találkoztak, a ház körüli teendőket Berkiné idős édesapja látta el. Ők pedig végezték a mozgalmi munkát először saját falujukban, aztán Tiszadorogmán, Tiszabábolnán, egyszeriben Ároktő lett a járás »központja«. »1947-ben berendeltek Miskolcra, választási munkára – mondja. – Pénzem nem volt az utazásra, de a pártszervezet kasszája is üres volt. Tíz kiló kukorica árán utaztam el végül a megyeszékhelyre.« Diósgyőrben, a Vasgyárban beszélt először idegen közönség előtt. Háromezren hallgatták, Nógrádi Sándor mutatta be a vasgyári munkásoknak. S amikor elmondta beszédét, a munkások kérték, hogy folytassa. Egy másik gyűlésen — Szendrő községben — ellenséges volt a hangulat, amikor beszélni kezdett, ő pedig Petőfire, a szabadszállási követválasztásra hivatkozott: »nem a népet hibáztatom, csak a felbujtókat« — mondta, s a hallgatóság az ő pártjára állt, az uszítók elsompolyogtak.”

Berki Mihályné nyugdíjas főispán a hetvenes években (fotó: Ország-Világ)

1948-ban a parlamentben megkapta első kitüntetését, pártiskolára küldték, majd kinevezték előbb járási szociális titkárnak, aztán meg főispánnak. (Nem sokkal később egy másik parasztasszonyból, a mezőtúri Juhász Imrénéből is főispánt csináltak, tehát nem Berki Mihályné volt az egyetlen.) Utóbbi tisztséget egyébként nem szívesen vállalta el, húzódozott egy ideig, de végül győzött a pártfegyelem és a kötelességtudat. „A nép ellenségei nem gyenge nővel, hanem a demokrácia élén haladó Magyar Dolgozók Pártjában osztályöntudatossá lett asszonnyal fognak találkozni. Ennek a pártnak továbbra is hű katonája leszek és kommunista becsülettel fogok dolgozni” – nyilatkozta főispáni beiktatásakor.

1949-ben részt vett a párizsi békekongresszuson, 1950-ben pedig a Sztálin 70. születésnapjára hivatalos magyar küldöttséget erősítette.

Berki Mihályné 16 hónapig volt főispán, majd miután ezt a címet (a vármegyerendszerrel együtt) eltörölték, a megyei tanács végrehajtó bizottsági elnöke lett. Bár az ötvenes évek elején volt egy kisebb törés szédületes karrierjében (nyilvánosan szóvá tette, hogy ötvenezer hold szántóföld maradt parlagon, és a párt egy időre a partvonalra száműzte), 1955-től ismét szárnyakat kapott: Szikszón járási titkárrá választották, 1958-től meg Miskolc IV. kerületének tanácselnökévé. 1963-ban nyugdíjba ment, és 1973-ban megkapta a Szocialista Miskolcért emlékplakettet, amihez ezúton is gratulálunk.