Azt már tudjuk, hogy kutyafejű szörnyetegből (ún. cinocefaluszból) is válhat keresztény szent. Na de egy kutyából? Franciaországban ez a furcsaság is megesett. Étienne de Bourbon domonkosrendi inkvizítor 1250-ben feljegyezte, hogy a Lyonhoz közeli Dombes-ban a helyi közösség tagjai szentként tiszteltek egy állítólagosan mártírhalált halt kutyát, bizonyos Guinefort-t. A legenda úgy tartotta, hogy Szent Guinefort egy nemesember vadászkutyája volt, aki azt a feladatot kapta, hogy a bölcső mellett őrizze a család újszülött gyermekét. A kutya derekasan végezte a dolgát: megakadályozta, hogy a házba bekúszó kígyó kárt tegyen a gyerekben, és hosszú, véres küzdelemben sikerült is megölnie a csúszómászót. A dulakodás közepette azonban felborult a gyerek bölcsője is, és amikor a hazatérő gazda megpillantotta a felfordult bölcső mellett véres ábrázattal pihegő kutyát, azt hitte, hogy az felfalta a gyerekét és ezért dühébe az agarat azonnal lekaszabolta. Nem sokkal később, amikor a bölcső mögött felfedezte a sértetlen csecsemőt, és valamivel távolabb a döglött kígyót, a gazda igencsak megbánta elhamarkodott tettét, a hűséges állatot egy kútba temettette a kastély bejárata elé, és sírja mellé fákat ültetett.
A népi legenda szerint a kastély később elpusztult, helyét erdő nőtte be, a mártírhalált halt kutya emléke azonban fennmaradt, és a sírja melletti két fa, mint más szentek sírjai, hamarosan a csodás gyógyulásban reménykedők zarándokhelye lett.
Mindenekelőtt beteg gyermekeket hoztak ide anyáik, hogy egy különleges és az inkvizítort alaposan megbotránkoztató rítussal segítsenek rajtuk: az agár sírját gondozó öregasszonnyal együtt kivitték az erdőbe a két fához, ott sót hintettek szét, szögeket vertek a két fába, majd egyéb rituális előkészületek nyomán a meztelenre vetkőztetett kisdedet a két fa között kilencszer oda-vissza dobálták egymás kezeibe.
Ezután egy rőzsével, füstölőkkel, gyertyákkal körülrakott bölcsőbe helyezték, s miután az erdő rossz szellemeit (afféle faunokat) felszólították, hogy vegyék vissza saját rossz gyereküket, s adják vissza a helyébe az igazi, egészséges csemetét, magára hagyták a kisdedet, amíg a füstölők és gyertyák le nem égtek.
Szent Guinefort walesi rokona, Gelert Charles Burton Barber festményén (Forrás: Wikipedia)
Az inkvizítor beszámolója szerint sok kisgyereket megégetett a bölcső körüli gyertyák és füstölők lángja, nem egy életét is veszítette a rítus folyamán, melynek befejező aktusa sem lehetett túl kellemes: a gyereket háromszor alámerítették a közeli Chalaronne patak vizében. Étienne de Bourbon mindenkit eltiltott ettől a szertartástól, kivágatta a szent fákat, kiásatta és elégettette a mártír kutya csontjait és súlyos szankciókat helyezett kilátásba azok számára, akik továbbra is a szent agár segítségéhez mernének folyamodni. Fáradozása ugyanakkor hiábavalónak bizonyult: a későbbi források szerint a beteg gyermekeik gyógyulását kereső nők még a következő évszázadokban is többször felkeresték Szent Guinefort sírját.
Étienne persze mindezt nem azért tette, mert mélységes utálattal viseltetett a kutyák iránt (pláne, hogy mint említettük, dominikánus volt, őket pedig gyakran az „Úr kutyáiként” is emlegették); egyrészt úgy általánosságban inkább a babonák és a pogány rítusok ellen próbálta felvenni a harcot, másrészt meg ennek az egész bizarr kutyakultusznak volt azért egy másik, a fentieknél nyilvánvalóan problémásabb aspektusa is.
Hogy tudniillik bizonyos nők időnként saját önszántukból hanyagolták el és hagyták felügyelet nélkül, kint a hidegben beteges vagy más okokból problémásnak ítélt csecsemőiket, remélve, hogy a gyermek természetesnek tűnő módon hal meg, és így elkerülhetik a gyermekgyilkosságot.
Az efféle gyakorlatok vallási rituálévá alakítása valószínűleg segített az anyák bűntudatának enyhítésében, ami Étienne de Bourbon-t bizonyára jobban zavarta, mint a maga a blaszfémia.
Guinefort egy középkori ábrázoláson (Forrás: posztukiwania.pl)
Egyébként Szent Guinefort története valójában egy népszerű vándormotívum, amely számos kultúra népmeséiben megjelenik. Valószínűleg az ókori Indiában gyökerezik, míg a későbbi arab változatot görög, latin és héber nyelvre is lefordították. A szanszkrit mesében a hős egy mongúz volt – egy állat, amely arról híres, hogy akár egy kobrával is képes végezni. Mivel mind a macskák, mind a mongúzok elűzték a kígyókat, patkányokat és más kártevőket, az ókori egyiptomi templomokban háziállatként tartották őket, és valóban tisztelték őket ebben a kultúrában. A mese észak-európai változatában a mongúz helyébe egy kopó lépett, és a francia Guinefort mellett létezik a walesi Gelert is (igaz, őt nem avatták népi szentté).
A Gelert nevű kutya gazdája egy, a 12-13. század fordulóján élt Nagy Llywelyn, Wales hercege volt. A történet nagyjából ugyanaz, mint a Guinefort esetében – azzal a különbséggel, hogy a kutya nem a kígyótól, hanem a farkastól védte meg a csecsemőt. Gelert sírja a Beddgelert nevű faluban található, a helység neve pedig állítólag innen eredeztethető. Ez azonban ugyancsak egy legenda, amelyet valószínűleg a kora újkorban találtak ki, hogy fellendítsék a környék turizmusát; manapság a legtöbb kutató úgy véli, hogy a falu neve (jelentése Geller sírja) eredetileg a 7. században élt Szent Gelert remetéhez (más néven Celer, Celert vagy Kellarth) köthető, akinek természetesen semmi köze a Magyar Királyságban mártírhalált halt Szent Gellért püspökhöz.