A városi legendák szerint a vörös szobák olyan titkos helyek a dark web legsötétebb zugaiban, ahol gazdag és végtelenül perverz emberek sok pénzért cserébe élőben nézhetik végig emberek megkínzását és meggyilkolását, vagy épp licitálhatnak az efféle videókra. Ezt a legendát veszi alapul a kanadai Red Rooms (Vörös szobák) című éjfekete és kíméletlen film, ami a felszínen ugyan illeszkedik a sorozatgyilkosos thrillerek műfajába, ám valójában jóval több annál.
A hasonló filmek főszereplői általában az eset/esetek után nyomozó rendőrök vagy újságírók, előfordul, hogy az egyik áldozat, netán maga a gyilkos szemszögéből láthatjuk az eseményeket, sőt már arra is láthattunk példát, hogy az elkövető valamelyik, sokáig gyanútlan családtagján keresztül láthatjuk a történéseket. A Vörös szobák egyik – talán legfontosabb – újítása, hogy új szemszöget talált magának. Egy sorozatgyilkos-groupie-ét.
Rosemont démona
Amikor először látjuk a húszas évei végén/harmincas évei elején járó Kelly-Anne-t, éppen egy montreali bíróság épületébe lép be a biztonsági kapun. A felvételt egy erősen barokkos hangzású, sötét és monumentális zene festi alá, és el kell jutnunk egy darabig Pascal Plante filmjében ahhoz, hogy rájöjjünk a miértjére. A Vörös szobák nyitányát látva egy darabig azt hihetjük, hogy egy tárgyalótermi drámába csöppentünk. Egy Kanada-szerte nagy hírverést kapott sorozatgyilkos, Ludovic Chevalier bírósági tárgyalására lépünk be Kelly-Anne-nel.
Red Rooms (2023)
A férfit azzal gyanúsítják, hogy megkínzott, meggyilkolt és megcsonkított három tizenéves iskolás lányt, és a gyilkosságokat jó pénzért élőben közvetítette a dark weben. A három felvételből kettő előkerült, a harmadikat egyelőre keresik a hatóságok. A képeken egy maszkos, Chevalierre testalkatilag és a szeme színét tekintve is hasonlító férfi látható elkövetőként, és bár minden nyom arra mutat, hogy ő lehet a Rosemont démonaként emlegetett sorozatgyilkos, megdönthetetlen bizonyíték nem áll a bíróság rendelkezésére.
Bár a film eleje meglehetős alapossággal vezet be minket a tárgyalás részleteibe, hamarosan rá kell jönnünk, hogy ez csak a hátteret szolgáltatja egy másik történethez, egy olyan sztorihoz, ami bizonyos szempontból még a sorozatgyilkos tetteinél is sötétebb és érthetetlenebb. A rideg szépségű, kifejezéstelen arcú Kelly-Anne a mi igazi főszereplőnk, őt követjük, amint a tárgyalás után hazamegy a toronyházban található high tech, AI által vezért lakásába, ahol magányosan él. Ha az érzéseiről és gondolatairól nem is tudunk meg sokat, az hamar világossá válik, hogy a lány leginkább fétismodellként és online pókerjátékosként keresi a kenyerét, és egy gyakorlottabb hacker rutinjával mozog a webes világ legeldugottabb zugaiban is.
A pókerező fétis-modell
A film és Kelly-Anne karaktere sosem mondja ki, hogy rajongója a gyilkos Ludovic Chevaliernek, maximum apró nyomokat ad ahhoz, hogy ezt a következtetést vonhatjuk le. Bár a lány láthatóan gazdag, mégis napról napra hajlandó hajnalok hajnalán felébredni és kimenni, hogy a hidegben, takaróban csövezzen a bíróság előtt, hogy aztán reggelente az elsők között legyen a sorban, és mindig bejuthasson az aznapi tárgyalásra. Nem tudjuk, mit érez az egyébként teljesen hétköznapi kinézetű, a saját tárgyalását szinte már unottan figyelő Chevalier iránt, de az biztos, hogy megszállottan foglalkoztatja az ügye.
Kelly-Anne azután válik kicsit – de tényleg csak egy kicsit – emberibbé a szemünkben, miután a bíróság előtt összehaverkodik az ügy egy másik megszállottjával, a tárgyalás kedvéért több száz kilométert utazó Clementine-nel, aki egyáltalán nem csinál titkot abból, hogy azért jár a bíróságra, mert szerelmes Ludovic Chevalierbe. Clementine szinte mindenben az ellentéte Kelly-Anne-nek: kicsi, hangos és ami a szívén, az a száján. Ha kell, betelefonál egy élő tévéműsorba is, hogy megvédje szívszerelmét a tévések támadásaitól. Ő nyíltan kimondja, hogy odáig van ezért a férfiért, és ártatlannak tartja. Amikor Kelly-Anne rájön, hogy Clementine gyakorlatilag hajléktalanként csövezik Montrealban, befogadja őt a lakásába.
A Vörös szobák egyik legfőbb erősségét a Kelly-Anne-t alakító Juliette Gariépy játéka jelenti. Nehezen tudod levenni róla a szemed, ugyanakkor bármeddig nézed, nem tudod megfejteni, hogy mi jár a karakter fejében. Úgy tűnik, egyszerre azonosul gyilkossal és áldozattal, érdeklődik az áldozatok családtagjai iránt, sőt
a film egyik legbetegebb jelenetében szándékosan az egyik meggyilkolt tinilány iskolai egyenruhájában érkezik a bíróságra, szőke parókával és olyan sminkkel, amit az eltűnésekor a lány is viselt.
Fel akarja hívni magára az üvegkalitkában ülő gyilkos figyelmét, és közben nem érdekli, hogyan érzik majd magukat ettől az áldozat szintén a teremben ülő szülei.
Red Rooms (2023)
Több a kérdés, mint a válasz
Ahogy haladunk előre az időben, Kelly-Anne egyre mélyebbre mászik az ügyben, miközben nézőként nem tudunk rájönni, mi lehet a valódi célja. Nem több egy perverz és őrült rajongónál? Ez is benne van a pakliban, de közben a film azt is világosan megmutatja, mennyire okos ez a nő. Hackerként hihetetlen gyorsasággal szerez meg érzékeny információkat az áldozatok családtagjairól, és gyanúsan otthonosan mozog a dark weben. Talán ő is egyike azoknak, akik annak idején fizettek azért Chevalier-nek, hogy élő közvetítésben mészárolja le a lányokat?
Pascal Plante rendező filmjét nézve ugyan sokkal több kérdést teszünk fel, mint amennyi választ kapunk, a Vörös szobák mégsem hagy hiányérzetet maga után. Szinte semmit nem tudunk meg Kelly-Anne hátteréről vagy előéletéről, mégis mindvégig iszonyatosan izgalmas karakter marad, akinek olykor még a tettei is ellentmondásosak. Furcsa módon szinte már mellékessé is válik, hogy Ludovic Chevalier végül börtönben végzi-e.
Sokkal izgalmasabb ennél Kelly-Anne, aki egyfajta sötét angyalként végig ott lebeg az ügy felett. Emlékezetes a jelenet, amikor még a lassú barátkozás után a befogadott, a maga módján szintén eszelős Clementine is megijed Kelly-Anne-től. Hiába engedi be az otthonába, még ő sem igazodik el rajta, és nem tudja, miért izgatja ennyire ezt a gazdag, menő lányt ez az ügy. Ő tiszta sor, hiszen szerelmes a gyilkosba, viszont Kelly-Anne még neki sem köti az orrára, miért fanatikusa az ügynek.
Red Rooms (2023)
A Vörös szobák nagy része hideg terekben, a bíróság lélektelen termében vagy épp Kelly-Anne személytelen lakásában játszódik, ahol folyton csak a szél fúvását halljuk. A rendező a rideg Montreal képeit (a film nagy része sötétben játszódik) fordítja át olykor élénk színű, már-már szürreális jelenetekbe, és rendkívül hihetően és izgalmasan ábrázolja mind a hackertevékenységet, mind pedig azt, hogyan működik belülről a dark web.
A film végére ugyan a Vörös szobák ad egy-két választ a kérdéseinkre, de Pascal Plante rendező szerencsére semmit nem akar a szánkba rágni, és ránk bízza az értelmezésüket.
A Vörös szobák eddig az év legsötétebb, legperverzebb thrillere, ami egy hasonlóan beteg világot mutat be nekünk, mint annak idején a Motel vagy a 8 mm című filmek. Viszont azoknál sokkal izgalmasabb a szemszöge és a megközelítése.
A kegyetlen gyilkosságokat nem láthatjuk, de mivel annyit beszélnek róluk, épp elég belőlük annyi, amennyit hallhatunk belőlük. A fantáziánk sajnos kiegészíti a hiányzó részeket, és ez néheüa rosszabb, mintha megmutatnák őket. A film ugyan két óra után véget ér, de napokig nem tudsz majd szabadulni tőle. Újra meg újra eszedbe fog jutni. Kelly-Anne eszelős pillantása nem ereszt.
A Vörös szobákat (Red Rooms) a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában láttuk. Magyarországi forgalmazásáról egyelőre nincs információnk.