Tudtátok, hogy a szocialista országok nagy barátságának jegyében a hetvenes években számos vietnámi elvtárs jöhetett Magyarországra, köztük vietnámi diákokkal? A téma bár csak érintőlegesen, de már a Drakulics elvtárs című filmben is előkerült. Az almafa virága esetében kétségtelenül piros pontnak számít, hogy talált egy kevéssé ismert, viszont nagyon izgalmas témát, amit ráadásul ambiciózus módon, két idősíkon dolgozott fel.
A fő cselekményszál napjainkban játszódik, amikor Vietnámból Budapestre érkezik egy fiatal lány, hogy rájöjjön, mi történt a nagymamájával, amikor itt tanult, és megtalálja sosem látott, magyar nagyapját. Eközben a visszaemlékezésekben láthatjuk kibontakozni a régi, tiltott szerelmet az egyetem falai között, ami végül egy kontinenseken átívelő családi/szerelmi drámához vezet. Jól hangzik? Pedig nem az. A film ugyanis minden létező ponton belebukik a történetmesélésbe. Sokszor bántóan amatőrnek hat, miközben több mint félmilliárd forintból készült.
Sütő András és Dzhuliya Lam Az almafa virágában (Fotó: Vertigo Média)
Beszél kicsi magyar?
A film már az induláskor próbára teszi a nézőit. El kellene ugyanis hinnünk, hogy egy huszonéves vietnámi lány, akinek az összes kapcsolódási pontja Magyarországgal, hogy a nagyanyja közel fél évszázaddal ezelőtt nálunk tanult, gyakorlatilag anyanyelvi szinten beszél magyarul. A film erre még azzal is rákontráz, hogy a flashback jelenetekben az összes vietnámi szereplő – nagyrészt vendégdiákok – szintén anyanyelvi szinten beszélik a nyelvünket, sőt egy egészen röhejes jelenetben a vietnámi pártember még rá is szól a vietnámi diáklányra, hogy egymás között is magyarul beszéljenek, miközben kettesben vannak.
A filmet rendező Szűcs Dóra a film mozipremierje idején készült interjúkban mesélte, hogy nem volt nagy merítés Magyarországon élő, magyarul jól beszélő vietnámiakból, akik szóba jöhettek a fontosabb szerepekre. Ezért is érdekes, hogy pont Nari Nguyen és Dzhuliya Lam játékára lehet a legkevesebb panaszunk. Ők inkább csak azzal küzdenek, hogy nem írtak nekik igazi szerepeket: ők csak a szép, hallgatag lányok, akik arra várnak, hogy egy magyar ifjú meghódítsa a szívüket, miközben elvileg egyiküknek sem szabadna szerelembe esnie (egyiküknek a Párt tiltja ezt, a másiknak pedig vőlegénye van), ezért sokszor szomorú arcot vágnak. Ők azonban legalább nem irritálóak, mint a film férfi főszereplői.
Egyetemisták a hetvenes években (Fotó: Vertigo Média)
A magyar alfahímek
A mában hódító Koltai-Nagy Balázs azt a fajta karaktert játssza, akit a forgatókönyvíró valószínűleg jópofának és szellemesnek talált, de az általa alakított Viktor inkább egy olyan figurára emlékeztet, aki folyton viccelődni próbál, de sosem humoros, még csak véletlenül sem. Modoros, tenyérbemászó, irritáló figura, így nézőként leginkább azért tudunk szurkolni, hogy Song Ha inkább mielőbb meneküljön vissza Vietnámba és házasodjon meg ott, mert az ottani férjjelöltje még ismeretlenül is biztosan jobb választás.
De Viktor karakterétől legalább félnünk nem kell, ellentétben a hetvenes években hódító Tibortól, akit Sütő András alakít. Nem tudom, hogy a színésztől vagy a rendezőtől ered-e az irány, de a Petőfire fazonírozott karaktere a szerelmet igazából birtoklási vágyként adja elő. A karaktere folyton úgy néz Thien Ga-ra, mint egy pszichopata, aki fejben épp azt tervezgeti, mit tesz majd vele a sötét pincében. Tényleg neki kéne szurkolnunk, hogy beteljesedjen a szerelme a vietnámi diáklánnyal? Amikor Thien Ga-t elhurcolja a Párt, hogy visszavigyék Hanoiba, azt hiszem, életemben először szurkoltam a kommunista pártfunkcionáriusoknak. Az már csak a film báját fokozza, hogy Tibor a pályaudvaron keresi a lányt, ahol arról érdeklődik, hogy mikor megy a következő Budapest–Hanoi járat. Kapaszkodj: nem röhögik körbe, hanem rávágják, hogy kéthetente jár…
A nagymama és egyéb fontos problémák
Az almafa virága a két korszak megidézésében is kudarcot vall. Bár én magam vagyok a legnagyobb ellenzője annak, ha egy filmben a múltban játszódó jeleneteket fekete-fehérben mutatják, itt biztosan jobban jártunk volna, ugyanis vizuálisan a két korszakot egyáltalán nem sikerült megkülönböztetni egymástól. Ráadásul a szereplők hetvenes években viselt ruhái egyáltalán nem azt juttatták eszembe, hogy ezek valódi hetvenes évekbeli ruhák, inkább tűnnek olyannak, mint amikor egy mai tervező a kollekciójával a hetvenes éveket próbálja megidézni.
Song Ha szerepében Nari Nguyen (Fotó: Vertigo Média)
A film szinte felsorolhatatlanul sok hibával rendelkezik, mégis akad néhány, amit érdemes kiemelni. Külön érdekes, amikor az alkotók látványosan ráunnak a saját filmjükre. Egy jelenetben Song Ha kiönti a lelkét a semmiből érkező, random vendégháztulaj Kálloy Molnár Péternek, amit úgy vágtak meg, hogy a lány monológjába bele-belekapnak, ami olyan hatást kelt, mint amikor régen a videólejátszón képpel tekertük át az uncsibb részeket. Szintén hasonlóan izgalmasak a jellemzően jellegtelen popzenével alázenélt montázsok, melyeknek nincs dramaturgiai funkciójuk, pusztán azt mutatják, hogy hőseink együtt andalognak szép helyeken és közben úgy mosolyognak, mintha csak egy turisztikai reklámfilm szereplői lennének.
A stáb egy része valahogy kijutott Vietnámba is, ahol szintén megőrizték a turisztikai reklámfilm jelleget – Song Ha különféle látványos helyszínek előtt sétál el, mert csak –, de a legjobb jelenet kétségtelenül az, amikor a nagymamájával beszélget. Az idős hölgy láthatóan nem beszél magyarul, amit a vágó azzal próbált „álcázni”, hogy amikor a jelenetben ő szólal meg, akkor többnyire az unokáját mutatja. A nagymami-probléma aztán a film végén is visszaköszön. A nagy találkozás már Magyarországon történik meg a régi szerelmesek között, de valószínűleg a költségvetés már nem bírta el a néni Hanoi–Budapest retúrjegyét, így az idős Tibort játszó Dunai Tamásnak (Isten nyugosztalja, ez volt az utolsó filmszerepe) jól láthatóan egy fekete parókás dublőrt kell ölelgetnie, amit nézőként kizárólag röhögve lehet nézni.
Az almafa virága hibáit napestig lehetne sorolni, így igazi iskolapéldája lehetne annak, hogyan ne csináljunk filmet. Csodálatosan dilettáns mozi, ami eléri azt, ami csak kevés filmnek sikerül: annyira rossz, hogy már jó. Mindenkinek csak ajánlani tudom katasztrófaturizmusként.
Az almafa virága az HBO Max kínálatában látható.