Valamikor a rendszerváltás környékén (vagy talán egy kicsit korábban) jelent meg Magyarországon a lakótelepi trafikok, mini ABC-k, iskolai büfék, nagybani piacok, kapualji-utcasarki árusok, falusi búcsúk és hasonlók elmaradhatatlan slágerterméke, egyúttal az egész korszak egyik legikonikusabb élvezeti cikke,  mi több, szimbóluma:

a Turbo rágó. 

Amit nyugodtan hívhatunk Turbó rágónak, sőt, akár turbórágónak is. Ha valaki esetleg nem emlékezne erre a fantasztikus találmányra (mert mondjuk túl fiatal), annak röviden összefoglaljuk a lényeget.

• A Turbo rágó – és ezen aligha lepődik meg bárki – egy rágógumi volt; állítólag enyhén barackos ízű, de erre már nem mernénk megesküdni
• Esztétikus téglatest formájúra volt préselve, akárcsak legközelebbi rokona, a nemkülönben kultikus Donald rágó (amivel talán egy későbbi cikkünkben részletesebben is foglalkozunk majd), a köznyelv ezért gyakran Turbo rágóként emlegetett minden rágógumit, ami hasonlóan nézett ki
• Pedig a Turbo formatervezése meglehetősen egyedinek számított, ugyanis magát a rágógumit egy keréknyomszerű bemélyedés szelte határozottan ketté (ezt a dizájnelemet bizonyára a Donald rágóról koppintották, de az egy kicsit máshogy festett azért)
• És a lényeg: minden Turbo rágó csomagolása rejtett egy miniatűr képet (némi túlzással: kisposztert) valami autócsodáról, vagy felszínes pillantásra autócsodának tűnő (nyugati, japán) járműről. Ezeket lehetett gyűjtögetni, cserélgetni, albumba vagy ajtóra ragasztgatni (mondjuk ehhez kellett valami segédanyag, hisz nem öntapadós matricákról volt szó), de akár valamiféle ad hoc autóskártya(-szerű) játékot is lehetett velük rögtönözni, mivel a fotó alatt fel voltak sorolva az adott jármű főbb jellemzői, ráadásul – mintha ennél mi sem lenne természetesebb – török nyelven (illetve néha angol fordításban is). Ennek köszönhetően valószínűleg megdöbbentően sokan élnek itthon olyanok, akik álmukból felkeltve is tudják, hogy mi a jó isten az azami sürat (végsebesség) vagy a beygir gücü (lóerő). 

Ebből viszonylag könnyen ki lehet találni, hogy igen, a Turbo rágót egy török cég gyártotta: a dúsgazdag, befolyásos és számos más iparágban (pl. ingatlan, építőipar, hajógyártás) is érdekelt, szír (asszír!) származású Tahincioglu (vagy helyesebben Tahincioğlu) család vállalkozása, amelynek gyökerei majd száz évvel ezelőttig nyúlnak vissza. Tahinciogluék 1926-ban, a Tigris folyó partján fekvő (vagyis inkább magasodó) Mardin városában kezdtek komolyabban édességekkel, cukorkákkal és egyéb cukrászati termékekkel  foglalkozni, majd miután a családi üzlet valamelyest kinőtte magát, előbb Diyarbakırba, aztán pedig 1956-ban Isztambulba helyezték át a székhelyüket (néhány archív fotót is találtunk a család, illetve a vállalat történetéből, ha valakit érdekelnek, kattintson ide). 

Ahogy a vavedem.ro cikke is írja, itt alapították meg a Kent Gida nevű vállalatot, amelynek vezetésben hét Tahincioglu-testvér vett részt; köztük Yakup Tahincioglu (1933-2013), a török élelmiszeripar doyenje, a cég legismertebb arca és tulajdonképpeni feje, aki egyébként az isztambuli Szír Ortodox Alapítvány igazgatótanácsának elnöke is volt, és 2011-ben, vagyis 78 éves korában írt egy könyvet az Asszírok történelme, kultúrája és hiedelmei címmel. Állítólag a Kent Gida volt az első török vállalkozás, amelyik rágógumit gyártott,  az üzlet pedig annyira jól ment, hogy nyolcvanas évek elejére a cég már négy gyárat is működtetett az országban. 

A Turbo rágó első szériája 1983-ban került a piacra. Ekkor még csak Törökországban forgalmazták, ám 1987-től a keleti blokk országaiba is elkezdték exportálni (és minden bizonnyal csempészni is): Csehszlovákiába, Bulgáriába, Romániába és persze Magyarországra, majd 1990-ben a végóráit élő Szovjetunióban is megjelent.

A már említett vavedem.ru cikke, illetve a Wikipedia gyűjtése szerint a klasszikus Turbo rágónak három (vagy ha úgy vesszük, négy) nagy korszaka volt: a nyolc sorozatból álló sima Turbo, illetve Turbo Super éra, amely összesen 540 modern személyautót vonultatott fel a 6-12 éves gyerekek (és korántsem csak a kisfiúk!) legnagyobb örömére (bár a válogatásba, ha minden igaz, egy-két harci repülőgép, hajó és jet-ski és bekerült), aztán jött a  Turbo Classics kb. 140 retró kocsival, végül pedig a kissé összevissza tematikájú, illetve számozású Turbo Sport, amelyben a Batmobiltól a motorokon át jet-skikig számos fura jármű helyet kapott, de azért a persze a versenyautók voltak többségben (kb. 350 darab).

Ha valaki szeretne nagyon elmélyedni a Turbo rágók világában, az a turboragokepek.zsoltshow.hu oldalon megnézegetheti az összes kisposztert (vagy majdnem az összeset)

Noha a Turbo rágót – mint ahogy azt fentebb is írtuk – inkább 80-as, 90-es évekkel köti össze a kollektív emlékezet, a termék viszonylag simán túlélte az ezredfordulót; sőt, ennek örömére még egy új széria is kijött, a beszédes nevű Turbo 2000. A Kent Gidának ekkoriban már olyan jól ment, hogy több mint 100 országba exportált (persze nem csak Turbo rágót). Aztán 2002-ben a brit Cadbury, a világ egyik legnagyobb édességgyártója 110 millió euróért többségi tulajdont vásárolt a vállaltban, négy évvel később pedig még plusz 80 millióért cserébe bekebelezhette az egészet. A Turbónak meg közben szépen-lassan leáldozott: az utolsó sorozat, a Turbo Super 2007 – amint az a névből is kikövetkeztethető – 2007-ben jött ki, majd alig egy évvel később végleg leállították a legendás rágógumi gyártását. Különböző hamisítványok persze azért fel-felbukkantak ezután is, illetve pár éve egy orosz cég megvásárolta nevet, és újrakezdte a gyártást, de hát azért ez már nem ugyanaz. 

A Tahincioglu család nem szakadt el teljesen az autók világától: az idén 71 éves Mümtaz Tahincioglu (Yakup egyik unokaöccse) például autóversenyző volt, valamint 1997 és 2012 között a Török Motorsport Szövetség elnöke, míg felesége, Ann Tahincioglu az első női versenypilóta Törökországban. A családi hagyományt gyerekeik, Jason és Raina is követték.