A jobb beazonosíthatóság végett kezdjük azzal, hogy 1980-ban születettem. Hivatalosan az X és az Y generáció határvonalán járok, de ha le akarjuk egyszerűsíteni a dolgokat a közösségi médiás besorolási módra, akkor 43 éves fejjel már azok közé tartozom, akiket lazán le lehet boomerezni, ha épp valami olyan hagyja el a számat, amit egy mai húszéves már cikinek talál.
Jelen pillanatig nem írtam egyetlen posztot sem a social mediaban Azahriahról, és azt hiszem egy, feleségemnek a konyhában mondott mondaton túl egyetlen egyszer sem minősítettem sem őt, sem a zenéjét, sem a teljesítményét. Mielőtt valaki azt hinné, hogy innentől egy Azahriah életmű-kritika következik, gyorsan tisztázom: nem ez jön.
Azahriah a Strand Fesztivál fellépőjeként (fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Három Puskás az…
Azahriah gyakorlatilag hónapról hónapra, hétről hétre egyre nagyobb sztár. Ha nem többségében magyar nyelven adna elő, azt mondanám, hogy a határ a csillagos ég, így azonban csak azt mondom, hogy bámulatos, hogy valaki ilyen sikert ilyen sebességgel tudott elérni. Ki tudja, hol a vége.
Ha pedig valaki feltűnően sikeres, egyből megjelennek azok is, akik afféle morális mérceként megnézik, megérdemelt-e ez a hatalmas siker.
Sokan közülük – tudom, hogy tízen- vagy huszonévesként ez elképzelhetetlennek tűnik, pedig… – csak az elmúlt napokban, hetekben vagy hónapokban hallottak először Azahriahról, így pedig még érthetetlenebbnek tűnik, hogyan pakolja teli emberekkel egy „semmiből jött” zenész kétszer (sőt talán háromszor) a Puskást.
A Puskás Aréna koncertek esetén nagyjából 50 ezer néző befogadására képes, két teltház már százezer néző, és ez még akkor is brutális tömeg, ha netán harmadjára már nem telne meg teljesen. Ez a szám még békemenetes mércével nézve is csodaszép, pedig a Békemenetért nem kell fizetnünk több tízezres beugrót (illetve igen, adó formájában, de ha ebben az irányban mennék tovább, az már egy teljesen más cikk lenne). Felfoghatatlannak tűnik, hogy egy popzenész, aki a rádiókban és a tévékben csak mutatóban van jelen, ekkora érdeklődésre tartson számot. Legalábbis felfoghatatlan egy olyan generáció szemszögéből nézve, ahol még a rádiók, a tévék és az újságok csinálták a popsztárokat. Nem kell ezért cikizni minket. Bőven elég feladatot jelent nekünk, hogy ezt képesek legyünk felfogni.
Nem lehet mindenki szuperhős!
Kedves fiatalok! Amikor egy mai negyvenes- vagy épp ötvenes megy neki Azahriahnak, legyetek vele megértők. Egy olyan generáció tagjai ők, akik a nyolcvanas-, kilencvenes- és a kétezres években szocializálódtak. Ebben az időszakban vagy elkönyvelted magadban, hogy a magyar popzene halott, és mindig hosszú évekkel le van maradva a külföldi trendektől, vagy azok közé tartoztál, akik elfogadták, hogy ez van, és boldog beletörődöttséggel énekelted a Republic-kal a Szállj el kismadárt, komolyan gondoltad, hogy a Tankcsapda egy menő rockzenekar, a hétvégi diszkóban pedig örömmel ráztad a ráznivalót a Soho Partyra és az Ámokfutókra.
Öreg hipszter nem vén hipszter (fotó: Getty Images)
Nézzétek el nekünk, hogy nem tudjuk tartani a lépést az utóbbi évek hazai popzenei fejleményeivel.
Ezzel a generációs szakadékkal szinte felfoghatatlan, hogy pár éve a magyar könnyűzene hirtelen tényleg érdekes és rendkívül népszerű lett, és már nem merül ki annyiban, hogy ki lesz az újabb név, aki pár éven át falunapok és céges rendezvények színpadain szórakoztathatja a nagyérdeműt.
Egy falusi, hobbifocistákból álló csapattól sem várod el, hogy ha hirtelen az NBI-ben kell szerepelnie, akkor helyt álljon a profikkal szemben. Persze köztünk is vannak trendi, örökifjú, vagy legalábbis a trendiség és az örökifjúság látszatához ragaszkodó arcok, akik negyvenes vagy ötvenes fejjel is látják a szépet a tízen- és huszonévesek zenéjében, de ez egyfajta szuperképesség, és nem lehet mindenki szuperhős.
Pocsék dolog az öregedés
Persze mindenkinek jobb lenne, hogy amennyiben valaki nem ért valamit/valamihez, inkább csendben maradna, de nem ezt a világot éljük. Az értetlenség többnyire frusztrációt szül, a frusztrációt pedig ki kell adni magadból, és – sajnos vagy nem sajnos, de így van – erre kevés alkalmasabb felület létezik a közösségi médiánál. Ide bekiabálhatod a szíved fájdalmát, és biztosan lesznek olyanok, akiknek számíthatsz a – nagyjából egy percig tartó – együttérzésére.
Kedves fiatalok! Higgyétek el, elég nehéz megélni azt, hogy az ember már nem formálja és nem is követi a trendeket, és akkor még azzal is szembesülnie kell, hogy már nem is érti őket. Pocsék dolog az öregedés, egyszer majd ti is rá fogtok jönni. Addig is hallgassatok sok Azahriaht, vagy akit épp hallgatni kell/érdemes, menjetek el a Puskás Arénás koncertjére bulizni és ne törődjetek a sok morgós, vén medvével, akik meg akarják mondani nektek, hogy milyen a jó zene.
A popzenében a trendeket mindig a fiatalok diktálták, és ez nem változott meg.
Nem kell törődni az öreg huhogókkal, de egy kis megértést azért kérnénk szépen nekik/nekünk. Már csak azért is, mert egyszer még ti is jártok majd ebben a cipőben.