Minden idők legbotrányosabb kiállításai, amiket Dúró Dóra valószínűleg betiltatott volna

Ahogy mi is írtunk róla, Dúró Dóra, a Mi Hazánk parlamenti képviselője arról számolt be, hogy a párt kezdeményezése nyomán 18 év alatt senkit nem engednek be a Nemzeti Múzeum World Press Photo kiállítására. A Nemzeti Múzeumban megtekinthető Nemzetközi Sajtófotó Kiállításon ugyanis „a 2022-es év legfontosabb eseményeként jelenítik meg az »LMBTQ+-kisebbség elleni erőszakot«, illetve a »meleg idősotthont« ábrázoló képsorozaton tekinthetik meg az odalátogatók például azt, hogy női ruhába és tűsarkúba öltözött férfiak rúzsozzák magukat” – írja a párt közleményében.

Az ügy hétfőre odáig fajult, hogy Csák János kulturális és innovációs miniszter elbocsátotta L. Simon Lászlót, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját, a hír pedig a nemzetközi sajtót is bejárta. Az Associated Press (AP) arról számolt be, hogy Magyarországon azért menesztették a Nemzeti Múzeum igazgatóját, mert a World Press Photo kiállításon LMBTQ-tartalmakat engedélyezett, emellett a tárlatra 18 év alatti kiskorúak is bemehettek, ami szembemegy a magyar gyermekvédelmi törvénnyel. Hírünk a nagyvilágban… Végtelenül ciki és elkeserítő eset, mármint nem az LMBTQ-tartalom bekerülése, hanem hogy 2023-ban ez a képmutatás egyet jelenthet a gyermekvédelemmel, és nyíltan cenzúrázni lehet ilyen tartalmakat.

Ha a korábban egy mesekönyvet ledaráló Dúró Dóra és számos vele egyetértő „gyermekvédő” ezen fennakadt, vajon mit szóltak volna azokhoz a művészeti projektekhez, amelyek valóban feszegették a művészi kifejezés határait, próbára tették a társadalmi normákat, és maradandó benyomást tettek a művészeti világra?

Valószínűleg nemzeti radikális politikusunk is az egyik nagy ellenzője lett volna Robert Mapplethorpe, X Portfolio (1989) című kiállításának. 1989 júniusában – alig néhány hónappal AIDS-ben bekövetkezett korai halála után – Robert Mapplethorpe több mint 150 alkotását bemutató retrospektívjét kellett volna megnyitni a washingtoni Corcoran Art Galleryben. A szadomazochizmust és homoszexualitást bemutató fényképek szexuális jellege azonban kiváltotta Capitol Hill konzervatív törvényhozóinak haragját. A kiállítást törölték, tiltakozásul Mapplethorpe támogatói a galéria előtt gyülekeztek 1989. június 30-án este, és hatalmas képeket vetítettek ki munkáiból az épület oldalára, hogy a néhai fotós előtt tisztelegjenek. Mindez több mint 30 éve történt, ennek fényében még szomorúbb, hogy mi hol tartunk jelenleg.

Jujj, punci!

A tűzfalakon, aluljárókban, plakátokon pompázó pálcikarajz péniszek ma már megszokott részei a városképnek, miközben női nemi szervet ilyen formán ábrázolva gyakorlatilag egyáltalán nem látunk. Ezen az egyenlőtlenségen szeretett volna változtatni Laura Kingsley Clitorosity nevű projektje, amelynek célja klitorisz-krétarajzokkal színesíteni a köztereket, ezáltal pedig párbeszédet indítani a máig tabuként kezelt női szervről. „Reméljük, hogy az emberekben kíváncsiság ébred a csikló iránt, és sokkal többet fognak beszélgetni róla, a stigma felszámolásával pedig egyre több nő élheti át a megérdemelt örömöt” – nyilatkozta egyszer a művész, aki szerint „miközben a magazinokból és a filmekből is ömlik ránk a szexualitás, a valós anatómiáról csak ritkán beszélünk. A nők szexuális élvezete és a klitorisz teljes belső és külső felépítése mind olyan téma, amelyeket még mindig kerülünk, nemcsak a közbeszédben, de a szexuális edukációban is.” Az aktivista első rajza 2017 októberében jelent meg a New York-i Washington Square Parkban. Úgy tapasztalta, hogy az emberek rengeteget kérdeznek, és megdöbbennek, mert fogalmuk sincs testük ezen részéről. Kingsley szerint általános volt az „olyan, mint egy polip”, vagy a „nem tudtam, hogy így néz ki” reakció. Laura New Yorkon és Londonon kívül már Portugáliában, Svédországban és Dániában is elterjesztette a klitoriszrajzolás trendjét. Kérdés, mi lesz, ha nálunk is megjelenik az utcákon?

Persze a Clitorosity nem az első olyan projekt, mely a művészettel hívja fel a figyelmet a női szervre. 2013-ban Sophia Wallace vizuális művész egy óriás, arany csiklót alkotott, amelyen úgy lehetett lovagolni, mint egy rodeós lovon. Az Instagramon is elérhető The Vulva Gallery projekt keretében az alkotó különféle női nemi szerveket rajzol, hogy megmutassa azok hihetetlen változatosságát. Magdalena Abakonowicz pedig monumentális szövetpuncikat alkotott, amelyeket jelenleg a Tate Modernben lehet megtekinteni. El tudjuk képzelni, hogy a tárlat miatt Londonban elbocsátják a Tate igazgatóját?

Az 1970-es években persze tőlünk nyugatabbra egy ehhez hasonló kezdeményezés még botrányt keltett. Judy Chicago úttörő installációja, a 79-es The Dinner Party negatív és pozitív kritikákat is kiváltott egyaránt. A műalkotás egy háromszög alakú asztal volt terítékekkel, amelyek a történelem jelentős nőit képviselték. A nézőket elborzasztották az asztalon lévő porcelántányérokon a női nemi szervek kirívó képei, amelyek megszegték a női szexualitásra vonatkozó konvencionális normákat. Egyesek feminista remekműként méltatták, mások pedig obszcénnek és mocskosnak minősítették. Carolee Schneemann A kilencedik óra (Ninth Hour) című 66-os performansz művészeti alkotása is kiverte a biztosítékot, mert a művészet és a közönség bevonásának határait feszegette. Ebben a vitatott előadásban Schneemann arra kérte a közönséget, hogy nézzék végig, hogy leveti a ruháit, és az önfelfedezés és felszabadulás rituális aktusaként különféle tárgyakkal játszik a testén. A mű megkérdőjelezte a nők szerénysége körüli társadalmi normákat, és kitágította a megfelelőnek ítélt művészi kifejezés határait. Tracey Emin, Mindenki, akivel valaha lefeküdtem (Everyone I Have Ever Slept With) 1995-ös művének címe alapján pedig sejthető, hogy mi lehetett az elképzelésben felháborító, de a cím valójában félrevezető. Emin készített egy sátrat, amelyre felragasztotta annak a 102 embernek a nevét, akikkel együtt vagy akik mellett aludt, akár szexuális, akár teljesen hétköznapi értelemben. A mű később egy kelet-londoni raktártűzben megsemmisült. 

Tracey Emin, Mindenki, akivel valaha lefeküdtem

Magdalena Abakonowicz gigantikus vaginái a a londoni Tate Modern-ben (Fotó: Daniel LEAL/AFP)

Judy Chicago: The Dinner Party c. alkotása a Brooklyn Múzeumban (Fotó: STAN HONDA / AFP)

Vajon Dóra is bökdöste volna Manet vásznát esernyőjével?

Amikor a párizsi tömeg beözönlött az 1865-ös művészeti szalonba, felhördültek Édouard Manet festménye előtt, amely egy kurtizánt, annak szobalányát és egy fekete macskát ábrázolt. A nézők zokogtak, kiabáltak, dulakodásba keveredtek, a szalonnak fegyveres őröket kellett felvennie, a lapok pedig „alaktalannak”, „rothadtnak”, „érthetetlennek” nyilvánították a művet. Azt mondták, a női alak „a hullaház borzalmára emlékeztet”.  A kép annyira megbotránkoztató volt, hogy a látogatók folyamatosan próbálták átszúrni a vásznat esernyőikkel. „Soha egy festmény nem gerjesztett annyi nevetést, gúnyt és felháborodást, mint ez az „Olympia”  – számolt be Párizs egyik irodalmi kritikusa. Manet unatkozó prostituáltja vetetlen ágyában, megfosztva minden vénuszi nagyszerűségtől igazán rendhagyó és polgárpukkasztó alkotásnak számított akkoriban.

Édouard Manet: Olympia című festménye (Fotó: leemage / Leemage via AFP)

Csokijézus és elefánttrágya

Andres Serrano Piss Christ (1987) című műve heves vitákat váltott ki. A képen egy apró műanyag kereszt látható, amely a művész vizeletét tartalmazó tálba merült. Az alkotás felháborította a vallási szervezeteket, a törvényhozókat és a konzervatív kritikusokat, mert megkérdőjelezte a vallással kapcsolatos társadalmi tabukat. Míg ők szentségtörő cselekedetnek tekintették, mások a művészi szabadság megfelelő kifejezéseként és a vallási szimbólumok kereskedelmi forgalomba hozatalára vonatkozó kritikaként méltatták.

Chris Ofili 1999-es Szent Szűz Mária című alkotása még ennél is továbbment: festménye elefánttrágyával és kollázsolt pornográf képekkel borított fekete Madonnát ábrázolt, és ezzel értelemszerűen felháborodást váltott ki. Rudy Giuliani, New York akkori polgármestere és hívő katolikus, „betegnek” nevezte a művet, és a múzeum finanszírozásának megnyirbálásával próbálta megakadályozni a kiállítást. Kérését egy szövetségi bíró elutasította, és a festmény végül 4,6 millió dollárért kelt el egy aukción. Cosimo Cavallaro Csokoládé Jézus szobra pedig 2007-ben váltott ki heves vallási vitát. A teljes egészében csokoládéból készült, életnagyságú szobor a meztelen Jézus Krisztust ábrázolta. A kísértés, a fogyasztás és a szent ikonok kereskedelmi forgalomba hozatala voltak azok a kérdések, amelyeknek megvizsgálását a műalkotás célul tűzte ki maga elé. A darabot azonban eltávolították egy New York-i bemutatóról, miután a konzervatív kritikusok és vallási szervezetek durvának és istenkáromlónak ítélték. Mit szólnának a csokimikuláshoz?

Másképp, de szintén közfelháborodást okozott, amikor 1997-ben a Királyi Akadémián bemutatták Marcus Harvey képét a hírhedt gyermekgyilkosról, Myra Hindley-ról. A hatalmas festmény, amely sok gyerek kézlenyomatából készült, kitágította az elfogadható téma határait, és heves vitákat váltott ki. Míg egyesek szerint a műalkotás az emberi természet sötét oldalának kifejezése, amely a művészet jelentőségét hangsúlyozza a kemény valósággal való szembenézésben, mások azt állították, hogy a kép egy bűnözőt dicsőít.

Orlan francia művész 1993-tól napjainkig tartó projektjével is számos vitát váltott ki célközönségéből. Annak érdekében, hogy az arcát a jól ismert műalkotásoknak és a szépségről alkotott társadalmi elképzeléseknek megfelelően változtassa meg, a művész számos kozmetikai eljáráson esett át a performansz alapú műalkotás érdekében. Orlan érdekes vizsgálata a kozmetikai sebészetről mint kreatív médiumról megkérdőjelezi a nemre, a szépségre és a tökéletességre való törekvésre vonatkozó hagyományos elképzeléseket. Orlan szerint a művészetnek sokkolnia kell. „Az én munkám lényege, hogy ellenzem a női testre nehezedő társadalmi nyomást” – mondta egyszer.

Jake és Dinos Chapman, a The Chapman Brothers Pokol (Hell) című, 2000-ben megnyílt kiállítása borzalmas látványvilágával rettentette meg a nézőket. A művészek számos diorámát készítettek, amelyekben a kisgyermekek figuráit állították szembe az erőszakos és szexuálisan abuzív náci katonák figuráival. A kiállítás felvetette a cenzúra, a kreatív reprezentáció határainak és a sokkérték funkciójának kérdéskörét a modern művészetben. Míg egyesek durvának és rossz ízlésűnek minősítették a műalkotást, mások pont az esztétikai minőségére és a benne foglalt felforgató üzenetekre hivatkozva védték meg.

Jake és Dinos Chapman: Pokol c. makettje a londoni White Cube Galériában (Fotó: Eric VANDEVILLE/Gamma-Rapho via Getty Images)

Jake és Dinos Chapman: Pokol c. makettje a londoni White Cube Galériában (Fotó: Eric VANDEVILLE/Gamma-Rapho via Getty Images)

Jake és Dinos Chapman: Pokol c. makettje a londoni White Cube Galériában (Fotó: Joel Ryan - PA Images/PA Images via Getty Images)

Jake és Dinos Chapman: Pokol c. makettje a londoni White Cube Galériában (Fotó: HUGO PHILPOTT / AFP)

Jake és Dinos Chapman: Pokol c. makettje a londoni White Cube Galériában (Fotó: ALBERTO PIZZOLI / AFP)

Jake és Dinos Chapman: Pokol c. makettje a londoni White Cube Galériában (Fotó: JEROEN JUMELET / ANP / AFP)

A cikk végére hagytuk minden idők talán leghíresebb vitatott alkotását, Marcel Duchamp szökőkútját, amely vitathatatlanul az első létező „readymade”-ként zárja listánkat. A porcelánpiszoárt a Független Művészek Társaságának mutatták be, és az alkotót azonnal kizárták a társaság alakuló kiállításáról. Duchamp tiltakozásul lemondott az igazgatósági pozíciójáról, viszont bekerült a művészettörténeti könyvekbe és az iskolai tananyagba szerte a világon.

Bár vitákat generálnak, provokatívak, feszegetik a határokat, ezek a művek mégis hosszú távú hatással voltak a művészeti világra, és továbbra is befolyásolják a művészi szabadságról, a cenzúráról és a művészet társadalomban elfoglalt helyéről szóló beszélgetéseket. Az általuk generált viták arra kényszerítenek bennünket, hogy újragondoljuk feltevéseinket, és kiszélesítsük azt, hogy mi is a művészet, és hogyan hat az életünkre. Reméljük, hogy ez a mostani eset kapcsán is így lesz.