Sarah Stoddart Hazlitt 1822. április 21-én érkezett Edinburghba, ahol meglehetősen bizonytalan jövő elé nézett. Hét napot utazott Londonból Nagy-Britannia keleti partvidékén, hogy 14 év után elváljon férjétől, az esszéíró William Hazlitt-től, ugyanis a férfi beleszeretett egy tizenéves pincérnőbe. Mivel Mr. Hazlittnek nem voltak meg az anyagi forrásai és a társadalmi befolyása ahhoz, hogy hagyományos úton váljon el, azt a tervet eszelte ki, hogy felesége egy prostituált karjaiban éri tetten Edinburgh-ban, ahol a skót törvények szerint sokkal gyorsabban és olcsóbban felbonthatják a házasságukat, mint Angliában.
Jogi procedúrák és Edinburgh felfedezése
A következő három hónap során, amíg Edinburgh-ban élt, a nő nem nagyon unatkozott: férje barátai zaklatták, hamis tanúzást követett el, és megbetegedett a bűntudattól meg a szorongástól, amiért bűnrészes volt a férjét ilyen kínos és lehetetlen helyzetbe hozó tervben. A benne kavargó érzelmeket szűkszavú naplójában dokumentálta, tárgyilagos stílusban.
Az Edinburgh-ban töltött első néhány hét alatt Sarah Stoddart Hazlitt ideje a különböző jogi procedúrák és a város felfedezése között oszlott meg. A férjével való kapcsolattartás az ügyvédjén vagy egy közvetítőn keresztül történt, hogy megőrizzék azt a hamis illúziót, hogy egyidejű edinburgh-i jelenlétük csupán a véletlen műve. Megállapodásuk feltételei között szerepelt, hogy Hazlitt fedezi felesége költségeit az edinburgh-i tartózkodás alatt; cserébe pedig a feleségének hamisan esküt kell tennie, amelyben azt állítja, hogy nem tudott férfi hűtlenkedéséről. Amikor pedig nem az ügyvédekkel tárgyalt, Stoddart Hazlitt végigjárta Edinburgh-t és környékét: egyforma lelkesedéssel fedezte fel a jól ismert turistalátványosságokat (Calton Hill, Arthur’s Seat) és az eldugott helyeket (Lasswade, Rosslyn Glen). Ezeken a kirándulásokon általában egyedül gyalogolt, és hosszú kilométereket tett meg,
Május közepén William Hazlitt rövid időre elhagyta Edinburgh-t, hogy előbb a glasgow-i Anderson’s College-ban tartson előadást. Távolléte, illetve a jogi eljárás ebből következő szünete lehetővé tette felesége számára, hogy elbúcsúzzon Edinburgh-tól. Május 14-én visszatért Leithbe, hogy egy másik hajóra szálljon, amely ezúttal a Forth mentén észak-nyugatra, Stirlingbe tartott. Bár pénze alig volt, és naplójában sem tett erről említést, Sarah Stoddart Hazlitt addigi élete egyik legnagyobb kalandjára készült.
Nő a patakparton, Charles William Wyllie festményén (forrás: Wikipedia)
A 330 kilométeres túra
Az 1820-as évekre alaposan megszaporodtak a turisták a zord és vadregényes Skót-felföldön, ami részben Walter Scott skót tematikájú, tájleírásokban gazdag történelmi regényeinek volt köszönhető. Az azonban szinte példa nélkülinek számított, hogy egy külföldi nő egyedül, férfi kísérő nélkül sétálgasson errefelé – Sarah Stoddart Hazlitt mégis ezt tette. Egymagában indult el Stirlingből egy egyhetes felföldi túrára, amely számos nevezetes látnivalót – a Leny-vízesést, a Loch Katrine-vízesést, a Clyde-vízesést – érintett, de időnként jelentősen eltért a szokásos turistautaktól.
Ez idő alatt naponta 30 és 50 kilométer közötti távolságokat tett meg, és jelentős fizikai veszélynek volt kitéve. Túrája során csaknem 300 kilométert gyalogolt vissza Edinburgh-ba a Loch Katrine és Lomond folyók mentén, valamint Dumbarton és Glasgow településeken keresztül, majd levezetésképpen hozzácsapott még egy laza 30 kilométert, mielőtt visszatért volna a szállására.
A nő élvezte a váratlan találkozásokat és a szokatlan eseményeket, amelyekbe útközben futott bele, és a kimerítő gyaloglások után euforikus örömöt talált a legegyszerűbb, leghétköznapibb tevékenyégekben: az evésben, a mosakodásban, az alvásban.
Stoddart Hazlitt két nappal az útja után egészen a Trossach-hegységben fekvő Loch Katrine-ig gyalogolt, amelyet Scott 1810-ben megjelent, A tó hölgye című verse tett híressé. A Ben Ledi és Ben Lomond pompás hegyei alatt fekvő víztömeg elvarázsolta a magányos utazót, aki felbérelt egy csónakost, hogy végigkalauzolja a tó „gyönyörű kanyarulatain”. A tó bejárása után Stoddart Hazlitt leszállt a hajóról, és gyalog indult el a Loch Katrine és Lomond közötti hágó felé, amely dél felé, a Lomond nyugati partján fekvő Lussban található éjszakai szállása felé vezette. A két tó közötti terület ekkoriban még csak nagyon kevés turista látogatta.
Térkép és iránytű nélkül
Aznap, 1822. május 16-án, csütörtökön naplójában feljegyezte, hogy „a Loch Katrine-on túli mocsárvidék leghomályosabb, mocsaras és úttalan részén” átkelve „heves vihar támadt, a legkisebb menedéket sem találtam, és a hőség egy ilyen emelkedő megmászása közben, valamint a félelem, hogy menthetetlenül eltévedek ezen az isten háta mögötti helyen, majdnem legyőzött”. Stoddart Hazlittnak nem volt térképe vagy iránytűje, ami segítette volna, de ennek ellenére végül feltalálta magát:
„A Loch iránya szerint tájékozódtam, amennyire csak tudtam, és végül nagy örömömre visszataláltam egy ösvényre, de az út most már köves és megterhelő volt, egy széles és sivár, mocsarakkal teli lápon át, egészen az Inversnaid Garrisonig.A Loch Lomondon veszteglő komphoz irányítottak, és miután átkeltem rajta, egy nagyon kellemes sétát tettem a partján.”
Ami katasztrófa lehetett volna, nagyszerű kalanddá vált. Naplója szerint miután este tíz óra körül megérkezett Lussba, valósággal ujjongott: „teljesen magával ragadott a gyaloglás, és az a sokszínű, szokatlanul szép táj, amelyen a nap folyamán keresztülmentem”.
Stoddart Hazlitt másnap gyalog ment Dumbartonba, mielőtt hajóval Glasgowba utazott volna. Onnan május 20-án gyalogosan érte el Edinburgh-t, ahová kimerülten, de izgatottan érkezett meg. Naplójában egy táblázatot készített, amelyben felsorolta az út minden egyes napját, és büszkén feljegyezte mellé a megtett kilométereket.
Azt írta, hogy: „nagyon örültem, hogy a saját szállásomra jutottam és lemoshattam a port a lábamról: akik nem éltek át hasonló megpróbáltatásokat, el sem tudják képzelni, hogy a fürdés és a tiszta ruha kényelme mily üdítő – ez annyira megerősített, hogy úgy tűnt, végképp győzedelmeskedtem a fáradtság felett”. A kosztól – és metaforikusan talán a kellemetlen válóper szennyétől is – megtisztulva, Stoddart Hazlitt végre optimistán tekintett a jövőbe.
A skót felföld Gustave Doré festményén (forrás: Wikipedia)
Öröme azonban hamar szertefoszlott. A nyomasztó jogi ügymenethez való visszatérés fizikailag is megviselte: „Ma nagyon ideges vagyok, és rosszul érzem magam” – jegyezte fel alig négy nappal azután, hogy Edinburgh-be érkezett. Egy héttel később, 1822. május 31-én úgy döntött tehát, hogy egy újabb gyalogtúrára indult. Stoddart Hazlitt ezúttal a Felföld keleti végét akarta felfedezni. Dunkeldbe, Crieffbe és végül Stirlingbe gyalogolt. Naplója szerint ezúttal nem távoli hegyi hágókon, hanem viszonylag sűrűn lakott területeken keresztül haladt, és sokat beszélgetett a helyiekkel.
Naplójában ismét alaposan dokumentálta útját: összesen 180 kilométert gyalogolt öt nap alatt. Feljegyezte az utazásra adott fizikai és érzelmi reakcióit is: ahogy írta, Stirlingből Edinburghba visszatérve „a legkevésbé sem éreztem magát fáradtnak vagy lábfájósnak, hanem mérhetetlen örömmel és elégedettséggel töltött el a az utazás”, amelynek során „az egész országot végigjártam anélkül, hogy bárki zaklatott vagy bántott volna”.
A gyaloglás története nagyon is a nők története
Nyilvánvalóan nem Stoddart Hazlitt volt az első nő, aki kalandos és kihívásokkal teli gyalogtúrákra indult. Ám az a fajta romantikus természetjárás, amelynek során az ember élvezettel veszik el végtelen tájban, és ezáltal valamiképpen önmagában is, és amely a 18-19. században élte aranykorát, szinte kizárólag a férfiak privilégiumának számított, és jellemzően a természetimádó angolszász költők – csak hogy a híresebbeket említsük: William Wordsworth, Edward Thomas, Robert Macfarlane – is mind férfiak voltak.
Adolf Liebscher: Hölgy napernyővel (forrás: Wikipedia)
A naplót, amelyben Sarah Stoddart Hazlitt dokumentálta hosszú gyalogtúrát, soha nem szánták publikálásra. Dorothy Wordsworth útleírásait sem, aki több ezer kilométer gyalogolt, 1818-ban pedig egy barátnőjével, Mary Barkerrel megmászta a Skócia közelében fekvő Scafell Pike-ot. Dorothy Wordsworth többször bejárta gyalogosan Skóciát, és később a Man-szigetet. Ellen Weeton nevelőnő a 19. század elején szintén gyalogosan járta be a szigetet, és szívesen mászta meg a Anglia legmagasabb hegycsúcsait is.
Még tucatnyi nő írt a gyaloglásról, a 18. században élt tudós, Elizabeth Cartertől kezdve a Katherine Mansfielden új-zélandi költőnőn át egészen a 20. század egyik legfontosabb írójáig, Virginia Woolfig; szóval a gyaloglás története nagyon is a nők története.
Sarah Stoddart Hazlitt Edinburgh-be való visszatérése után nem vállalkozott további gyalogos túrákra, bár ott tartózkodása hátralévő részében továbbra is szívesen sétálgatott a városban. Egy hónappal később aztán a válása is sikeresen lezajlott, bár a hivatalos végzést csak pár hónappal később adták ki. Stoddart Hazlitt felkészült arra, hogy visszatérjen Londonba. „Most már Miss Stoddart voltam” – írta naplójának utolsó bejegyzésében – és nem örültem ennek … a helyzetem, saját véleményem szerint, nagyjából ugyanolyan, mint régen volt”.
Válása utáni életéről már jóval kevesebbet tudunk: annyi biztos, hogy beutazta Franciaországot és Angliát. 1843-ban, 69 éves korában halt meg, nyughelye máig ismeretlen.