Világéletemben hosszú volt a hajam:
– kislányként azért, mert elhittem, a kontytól leszek balerina, a hullámos fürtöktől királylány, a fonattól Hamupipőke;
– tiniként azért, mert a magazinok és a tévék szinte kizárólag a hosszú hajú nőket ontották magukból, megtanultam, egy nőnek legyen fenékig érő a koronája;
– felnőtt nőként pedig azért, mert valamennyi pasim egyetértett abban, hogy egy nő a vállig érő hajjal kezdődik.
Aztán hirtelen harminc lettem, és tele lett a padlás azzal, hogy más kívánsága szerint alakuljon a hajam hossza. Nem óvatoskodtam el a dolgot, a vállig érő hajamból egyből nagyon rövid, klasszikus franciásra váltottam – és végre valahára megéreztem, milyen érzés az, ha az ember „megérkezik” abba a hajba, amiben igazán jól érzi magát.
Ezt a harmóniát azonban beárnyékolja, hogy a környezetem nem osztozik a boldogságomban, a rövid frizurám csak kevés embernek tetszik. Ezzel nincs is semmi bajom, de az már nagyon bánt, hogy életem értelme nem tudja megszokni – ahogy ő mondja – a fiús fazont. Hosszú hajjal szeretett belém, és hiányzik neki a fekete hajzuhatag, mert szerinte az volt szexi, dögös – és nőies. Hiába a smink, a szoknya, a sok ruha és a fülbevaló, hiába vibrálok a harmóniától, és hiába érzem nőként jól magam, a hajzuhatag hiányzik neki. Tudom, szeret, és állítása szerint elfogadja a döntésemet, neki az a legfontosabb, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, mégis ott van az a bizonyos DE, ami apró tüskeként dolgozik bennem. Vajon mikor döntök helyesen? Ha maradok rövid, mert nekem úgy a jó, vagy megnövesztem újra, mert tetszeni szeretnék neki?