A következő állomás az összeköltözés lett. De közben teltek az évek, és a női egyenjogúságban is egyre inkább benne gyalogoltunk, már egyre többen ragaszkodtak a számla elosztásához vagy a külön fizetéshez. Szaporodtak az ilyes párbeszédek: meghívlak, mondom, nem szeretném, mondja ő.
A legtisztább, hogy úgy fejezzem ki magam, paradicsomi időszak a közös kasszáim történetében a kilencvenes évek közepére esett. Élettársammal fillérre ugyanannyit kerestünk, így semmi értelme nem lett volna a pénzeket számolgatni, fiatalok lévén úgyis mindent elköltöttünk. A gázsinkat egy nagyobb, régi festett pléhdobozkában gyűjtöttük. A dobozra festett megkopott asszonyság őrködött éberen a keresményünk felett. Ha csekket, számlákat kellett fizetni, felkerestük a dobozt. Nem állítom, hogy olykor-olykor nem ért meglepetés, mikor a fedelet felemelve bankók helyett fémdarabkákat leltem, de a fordítottjára is akadt példa, mikor biztos voltam benne, hogy már mindent elköltöttem, akkor a dobozban ezreseket találtam; kellemes meglepetés volt.
Az idilli állapotnak azóta vége, a paradicsomból kiűzettem, azóta sem voltam senkivel közös kasszán, amit sajnálok, de úgy tűnik, egy autonóm nővel nehéz az ilyet kivitelezni, még ha a pasi akarja is. Nyilván elegük van a nőknek a több száz éves dumából, hogy ők eltartottak. A helyükben én sem hagynám. Romantikus és romlatlan vállalkozásnak éltem meg azt az egy-két évet, noha itt és most, tíz évvel később tudom, hogy a világ nem efelé halad. Lehet, hogy ebben a vonatkozásban régimódi vagyok, de lelkem mélyén vágyom arra a régi, paradicsomi közös kasszás állapotra.