| Dr. Gerevich József pszichiáter Ha kérdésed van, ide írj! |
Tisztelt Doktor Úr!
Úgy érzem, a helyzet, ami kialakult, már tarthatatlan, ezért írok. Édesapám daganatos beteg, már áttéttel. Nagyon nehezek vele a mindennapok, folyton csak belemar az emberbe, állandóan kötekedik. Egyrészt sajnálom, és bármit megtennék, hogy megmentsem, másrészt viszont nagyon mély harag gyökerezik bennem iránta. Ezt az ambivalens érzést próbálom oldani, nem sok sikerrel.
Öten voltunk testvérek, én a legkisebb és egyedüli lány. Féltestvérem meghalt egy balesetben 7 éves koromban. 12 éves koromban szüleim elváltak. Apukám kezdeményezte a válást. Édestestvéreim közül a legnagyobb kezelhetetlen gyerek lévén sokat lopott, csavargott, játékgépezett, néha a családi kasszát is semmisé téve. Apám gyakran megverte, néha nagyon brutálisan, és néha az utcára is kirakta, ilyenkor nem tudtuk pár hétig, hogy merre van. Anyám gyenge asszony volt, nem tudta fegyelmezni a fiát, apám ellentéte volt (bár apám sem tudta fegyelmezni, minden akarata ellenére). Anyám mindig megvédte a fiát, még ha a család bánta is, és nem volt mit megenni, akkor is odaadta neki az utolsó fillérjét, hogy eljátszhassa. Anyám nem egyszer megvert, mert azt hitte, hogy elárultam testvéremet, persze őt soha nem szidta meg. Rossz néven vettem, és azon gondolkodtam, miért én, aki ártatlan vagyok, sínylem meg az egészet. Úgy éreztem, anyám nem szeret, soha nem mutatta ki igazán. Ezért is választottam apámat a válás után. Kettőnk között nem is volt különösebb probléma egészen a kamaszkorig. Akkor folyamatosan üldözött. Semmi nem volt jó, ami csináltam, folyton csak leszidott a sárga földig. Világéletemben osztályelső voltam, de ez sem volt elég. Minap gondolkodtam, hogy talán leginkább a bizonyítási kényszer miatt tanultam jól, mert tartottam tőle, hogy majd engem is kirak az utcára.
Persze azért szerettem tanulni, már gyermekkoromban megfogalmazódott bennem, mi szeretnék lenni, nem úgy, mint most, teljesen összezavarodva. Amitől féltem, be is következett, egyszer túlment a fenyegetésen, és azt mondta, menjek, amerre látok. Anyámhoz költöztem, aztán egy váratlan pillanatban apám megjelent, és könyörögni kezdett, menjek vissza hozzá. A fenyegetőzéssel akkor sem hagyott alább. Aztán leérettségiztem, munkát kerestem, és egyetemre jártam, ahonnan még ösztöndíjat is kaptam. Aztán otthagytam az egyetemet, úgy éreztem, nem ez a szak illik hozzám. Munkahelyeket is folyamatosan váltogattam. Aztán testvérem, aki miatt szüleim váltak (a kezelhetetlen), váratlanul öngyilkos lett (nem halt meg). Évekig kezelték szkizofréniával, több-kevesebb sikerrel. Eleinte nem éreztem nagy fájdalmat, mintha meg sem történt volna. Azt hiszem, énvédő mechanizmus zajlott le bennem. Fél évvel később Budapestre költöztem egy újdonsült barátnőmmel, és annak barátjával, és prostituált lettem.
Fél év elteltével már nem tudtam egyáltalán aludni, gyötört a bűntudat a testvérem miatt. Folyton azt éreztem, hogy ott van és figyel. Két évig nem aludtam éjszaka, rettentően féltem, ha elaludtam mégis, nemsokára felijedtem, és úgy éreztem, mintha meghalnék. Halálfélelem, erős szívdobogás, verejtékezés, ami a pánikrohammal együtt jár. Meg kellett küzdenem a saját démonaimmal, szörnyű volt. Néha már azt hittem, hogy be fogok dilizni. Öngyilkosságról ábrándoztam, de azt hiszem, hogy sosem tenném meg, nem szeretnék fájdalmat okozni másoknak. Ekkor már külföldön dolgoztam ugyanazt.
Közben jelenlegi barátom elhagyta barátnőjét, akivel 10 évig volt együtt, mert kértem, válasszon köztünk. Nem hittem, hogy megteszi, és engem fog választani, de megtette. Valamivel később beiratkoztam egyetemre pszichológia szakra (mindig is ez érdekelt, főleg testvérem halála óta). És az alvászavar szép lassan elmúlt. Azt hiszem, hogy valami értelmét találtam az életnek azzal, hogy újra tanulok. Addig úgy éreztem, a “munkám” teljesen bekebelez. Első évben kreditpontszámok hiányában nem jutottam tovább (ha nem tudtam minden vizsgatételt, inkább nem mentem el vizsgázni, annyira bizonytalan voltam). Ekkor eléggé összetörtem, de nem adtam fel, és újracsináltam.
Két hónapja közölték, hogy apám áttétes rákos, és csak hónapjai vannak. Testvéremmel, aki már évek óta velünk lakik, összerogytunk. Többször esett már át műtéten, de csak most tudtuk meg, hogy áttétes. Azóta sürgősségre járás, kórházba ki-beutalás a mindennapjaink része. Apám nagyon ingerült (érthető módon), mégis nehezen tudom kezelni az indulatait, hogy állandóan belénk mar. Segíteni szeretnék rajta, de már késő. Ha a gyerekkoromra gondolok, nagyon haragszom a szüleimre, legfőképpen apámra, és ezt már nem tudom teljesen elfojtani. Úgy érzem, hogy a jelenlegi életemért, a munkámért, amit csinálok, ő is felelős. Szeretem és egyben megvetem a tetteiért. Ez az ambivalens érzés teljesen felemészt. Nem tudom, hogyan tehetnék ellene. Átértékelődött az életem, gyakran az élet értelmén rágódom, ezelőtt is szokásom volt.
Egy interjúban, amely prostituáltakról szólt, azt nyilatkozta, hogy még egyetlen prostituált sem kereste meg a munkájával kapcsolatban. Hadd legyek az első, ugyanis én ki szeretnék kerülni ebből az ördögi körből, csak még nem tudom, hogyan. Tudom, hosszú és rögös az út, és sok türelem kell, meg egy megfelelő szakember. Szeretném helyreállítani aláásott önbecsülésem, addig biztosan nem megy. Olyan álomszerű ez az élet, mintha nem is velem történne, én sosem gondoltam volna, hogy prostituált leszek. Eddigi életemben mindig bűntudatot éreztem mindenért, ahogy ezért is. Ma kiborultam, felszakadt a gát, és elmondtam barátom családjának, milyen volt a gyerekkorom, és apám tetteit. Kaptam hideget és meleget is tőlük, volt, aki megértett, más pedig inkább megvetett, hogy miért beszélek így apámról. Persze nem várom el azoktól, akiknek boldog gyerekkoruk volt, hogy átérezzék mindazt, amit én érzek. Félek, hogy mi lesz, amikor apám meghal, azt hiszem, akkor kicsit megszűnök létezni. Sosem ment nekem a gyászmunka. Köszönöm, hogy meghallgatott, doktor úr, és kérem, ha tud, válaszoljon. Szép jó éjszakát! – A válaszért kattintsatok Dr. Gerevich József pszichiáter oldalára!