Az elveszett egység keresése
Pszichológiai szempontból a szerelemben azt az elveszett egységet keressük, amelyet megéltünk csecsemőkorunkban édesanyánkkal. Olyan összefonódást, ahol a kívánságainkat ki sem kell mondani, máris teljesülnek, szavak nélkül értjük egymást, és nincs konfliktus, csak a szeretet állandó áramlása.
Ahogy felnövünk, egyre gyakrabban szembesülünk a valóság korlátaival, hiányt szenvedünk, megsebződünk, és ezeket a nehézségeket eltemetjük magunkban, majd felnőttkorunkban hősies és nagyrészt tudattalan kalandra indulunk, hogy megtaláljuk a Nagy Ő-t, aki minden sebünkre gyógyír, és a hiányainkat kiegészíti.
A projekció, vagyis a kivetítés erőteljese mechanizmusa segít felismerni, ki a megfelelő személy számunkra. Kivetítjük azokat a tudattalan tartalmakat, amit nem tudunk magunkról, mindazt amivel nem néztünk még szembe, ami hiányként él bennünk, és elbűvölve látjuk meg a csodát egy másik emberben, hiszen mindent megtalálunk benne, amire csak vágytunk, ami belőlünk hiányzik. Így ketten együtt teljessé válhatunk, visszakaphatjuk az elveszett egységet!
Csodás ígéret ez, számtalanszor hallottam boldogtalan klienseimtől, hogy csak a párkapcsolat hiányzik az életükből. Ha megtalálnák a megfelelő személyt, minden rendben lenne. És valóban, ha megtalálják a „megfelelő” személyt, be is köszönt a boldogság, szerelem szövődik, házasságok köttetnek, gyermekek születnek. A tökéletes társat, az Igazit onnan lehet felismerni, hogy félszavakból is értjük egymást, nincsenek viták, csak a szerelem áramlása, a másik pont abban egészít ki, amiben hiányaim vannak, és persze minden másban csodálatosan hasonlóak vagyunk. Ismerős igaz? A másikra vetítjük mindazt, ami bennünk elfeledve él. Újrateremtjük azt, ami után vágyódtunk.
Csalódás, az illúziók halála
Pár év elteltével azonban beköszönt az „érzelmi elhidegülés”, amely nem más, mint a kivetítés gyengülése. A másik már nem tud elég semleges vetítővászon lenni, akire eddig az álmainkat vetítettük. Kezd zavaróvá válni, hogy mégiscsak különbözünk, hiába szeretném belelátni a másikba a „tökéletes férjet-feleséget”, nem sikerül.
Az eddig jól működő kapcsolat hatalmi harccá alakul, mindkét fél kétségbeesetten próbálja képviselni az érdekeit. Követelni kezdjük a másiktól, hogy teljesítse azt, amit ígért, tegyen minket boldoggá! Ebben a harcban azonban nincsenek győztesek. Ugyanis ha valaki nyer, a másik veszít, és kialakul egy egyensúly, amiben többé nem a szerelem, a szeretet érzése köti össze a két embert, hanem a hatalmi erők egyenlőtlen eloszlása. Ha pedig nem sikerül egyensúlyt kialakítani, felborul a házasság az örök elégedetlenség és feszültség miatt. Gyakran a hatalmi harcok idején megjelenik egy harmadik, egy új jelölt a „tökéletes” szerepre. Valaki, akire újra kivetíthetjük a vágyainkat, és mindent újrakezdhetünk. Az újrakezdés azonban gyakran azt jelenti, hogy megismételjük ugyanazokat a köröket, amiket az előző kapcsolatunkban lefutottunk.
Hol a kiút az illúziókból?
Mindez azt jelentené, hogy nincs szerelem, és nem léteznek boldog párkapcsolatok? Távolról sem. Függetlenül attól, hogy a kivetítés erősíti-e fel vagy sem, amit érzünk, az valódi. A szerelem testet-lelket felpezsdítő élménye megjelenik, és olyan tapasztalatokkal gazdagítja a lelkünket, mint semmi más. Az is igaz azonban, hogy a projekciók gyengülése is bekövetkezik, és ha ez így történik, az önmagunkkal végzett munka segíthet abban, hogy a házasságunk, párkapcsolatunk fennmaradjon. Olyan ez, mint a serdülőkor. Az addig istenített szülőkről hirtelen kiderül, hogy tévednek, hibáznak, nem mindenhatók. Ők változtak volna meg hirtelen? Nem, csak a valóság vált láthatóvá.
Ahogy a serdülők a szülőktől, úgy a párok is eltávolodnak egymástól az illúziók elvesztésének idején. És ha nem okoznak egymásnak túl nagy sebeket, és tanulnak önmagukról, felelősséget vállalnak a saját álmaikért, van út a visszatérésre. A serdülő pár év elteltével, saját felnőtt életének megtapasztalásakor meglátja a szülőben a hozzá hasonló másik felnőttet, és újra megismerkedhetnek, most már illúziók nélkül, szabadon. A párkapcsolatban a házastársak friss szemmel megláthatják a másikat, mint idegent, és dönthetnek úgy, hogy megismerik, és akár egy szeretetteljes, boldog párkapcsolat is alakulhat két egyenrangú, önmagáért felelősséget vállaló felnőtt között. Itt már a kérdés nem az lesz, hogy ő hogyan tesz engem boldoggá, hanem hogy én hogyan teszem magam boldoggá, és ezt hogyan tudom megosztani vele.
A szavazók többségének véleménye szerint:
Igen!
Mit tehetünk?
A szerelem ellen szerencsére semmit. Megtörténik, és meg is kell történnie, hiszen a lelkünk mély boldogság utáni vágya így teljesülhet. A párkapcsolatunkért azonban rengeteget tehetünk, elsősorban azáltal, hogy önmagunkat fejlesztjük, próbáljuk felszínre hozni tudattalan részeinket, megélni álmainkat, és felelősséget vállalunk a saját boldogságunkért. Fontos az is, hogy tudjunk róla, a projekció gyengülése mindenképpen bekövetkezik, vele együtt az eltávolodás is, ez azonban nem jelenti feltétlenül a kapcsolat végét. A tudatos szülők is felkészülten várják a serdülőkort, és megértik, hogy a gyermek eltávolodása szükségszerű, de nem végleges. A házasságban az „érzelmi elhidegülés” megjelenik, de ha csalódottságunk okát önmagunkban keressük, és aktívan teszünk a saját változásunkért, van mód az egymásra találásra, most már illúziók nélkül, mégis boldogan.