Az 1970-es években, amikor a Penthouse merész pornográf tartalmai miatt egyre híresebb (és vitatottabb) lett, alkotója, Bob Guccione a Penthouse ernyője alatt egy új magazint adott ki, amely „a nők tényleges vágyairól” szólt. Ez volt a Viva, „a nők nemzetközi magazinja”, amely 1973 és 1979 között egy felületre hozta a feminista írásokat, a nemi erőszak elleni csoportokról és a nők körülmetéléséről szóló történeteket a férfi meztelenséggel. Az első erotikus női magazinnak a nők szexualitásával kapcsolatos beszélgetés előmozdítása volt a célja, beszélt a feminizmusról, a nyitott házasságokról, a biszexualitásról, és a gyermektelenségről is szót ejtett hasábjain, miközben erotikus képeket és divatos ruhákat mutatott be.
Bob Guccione otthonában, 1996. (Fotó: Michael Brennan/Getty Images)
A Viva, kifejezetten nők számára készült, és olyan alkotók kapcsolódnak hozzá, mint például a fotós Helmut Newton vagy a Vogue főszerkesztője, Anna Wintour, aki a divat- és szépségápolás rovatot vezette. A brit divatszerkesztőt elbocsátották a Harper’s Bazaarból, és azért jött a magazinhoz, hogy újraélessze karrierjét – Wintour persze nem beszél az ott töltött időről. A szerkesztők a Penthouse Felső East Side-i irodájában dolgoztak. A Viva olyan írónőket vonzott, akik nem akartak részt venni a Cosmo komplexumban, vagy nem akartak egy hírmagazinnál dolgozni, ahol valószínűleg asszisztensi szerepre osztották volna be őket. A lapigazgató és szerkesztő Kathy Keeton, Guccione párja lett.
A magazin elég mulatságosan szemléltette a női vágyakat, mégis olyan úttörő cikkeket közölt, melyek például azt taglalták, hogy a nők igenis mondhatnak nemet (ebben a korban még alap volt a nők szexista megjelenítése a reklámokban, magazinokban). Persze saját korlátait azért nem tudta meghaladni a soft pornólap:
férfi orvosok elmélkedtek a nők szexuális fantáziájáról, mely szerintük lágyan megvilágított jelenetekben, Edward-korabeli öltözetű párok afférjában, vidéki piknikekben és erdőben, zokniban rohangáló férfiakban öltött testet.
Fotó: Viva Magazin
A Time 1973-as cikke így ír erről: „Egy Guccione magazin természetesen semmit sem ér fedetlen hús nélkül. Egy ó-angliai piknikről szóló, 15 oldalas színes cikkben a lágyan megvilágított fotókon a teljes női meztelenség látható, de meglepő módon a férfit olyan gondosan védik, mint Marlon Brandót az Utolsó tangó Párizsban című filmben. Egy masszívan jóképű, fiatal bokszoló 14 oldalas izmos testéről szóló fotósorozat gyönyörűen elkészült, de az egészet jól elrontja, hogy a pózokat megvágták az öltözőben és a zuhanyzóban.”
Beefcake kontra cheesecake
Nehezen lehet lefordítani a beefcake szleng kifejezést magyarra, de ez a fényképezés egy formája, amely nagy és izmos férfitesteket ábrázol – a szót Sidney Skolsk hollywoodi rovatvezető használta először. A férfi színészek ilyesfajta pózait sokkal ritkábban használták, mint a színésznők úgynevezett cheesecake (pin-up) fotóit. Ennek ellenére már az 1920-as években készítettek beefcake-fotókat olyan sztárokról, mint Rudolph Valentino és Ramon Novarro, hogy kiemeljék fizikai vonzerejüket. A korai mozgókép korszakában még ritkán készültek híres sztárokról ilyen felvételek, a dzsungelfilmek olyan sztárjain kívül, mint Johnny Weissmuller (Tarzan) és Buster Crabbe. Az 1940-es években megszaporodtak az izmos férfi sztárok félmeztelen felvételei, az 1950-es években a filmes magazinok már gyakrabban készítettek fürdőruhás felvételeket olyan színészekről, mint Tony Curtis, Rock Hudson, Tab Hunter, Jeff Chandler, Robert Conrad és Robert Wagner, mint színésznőkről. Az 1970-es évek a beefcake aranykorának bizonyult a Playgirl magazin debütálásával és a teljesen meztelen férfiakról készült képeivel, valamint a Cosmopolitan magazin híres, félmeztelen szereplőivel, köztük Burt Reynoldsszal, és a női, valamint a meleg férfiközönséget egyaránt megcélzó pornográfia térnyerésével. Manapság gyakran látni a magazinok címlapján férfi szexszimbólumokat ábrázoló beefcake-felvételeket.
A Viva a 70-es évek terméke és tükröződése volt – beleértve a faji és egyéb elfogultságokat is. A legtöbb történetet természetesen fehér heteroszexuálisok írták, és a legtöbb interjúalany is ilyen volt.
De a magazin férfi aktjai, akárcsak a Playgirl, titkos pornográf tartalomként szolgáltak a meleg férfi olvasók számára is, akiket akkoriban még nagyon elítéltek a szexualitásukért Amerikában.
A Viva fényképeiért, a híres fotós, Guccione felelt, akit a pornográfia gazdaggá tett, hiszen ő alapította a Penthouse-t 1965-ben.
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
Fotó: Viva Magazin
A lapot politikai eszköznek tekintette, és eltökélte, hogy felszabadítja Amerikát az álszemérmes elakadásai alól. „A szemérem a női test egyik legszebb része” – mondta. A Graffiti című, magazinon belüli különkiadásban könyvkritikákat, szerzői interjúkat, értekezéseket adtak közre például a nemi szerepekről, a nyitott házasságokról és a születésszabályozásról. 1975-ben a magazin felmérést végzett azon olvasók körében, akik nemi erőszak áldozatai voltak. „Ez egy titkos magazin volt a magazinon belül” – emlékszik vissza egy korábbi alkalmazott.
A Viva felismerte és felvállalta, hogy a nőket érdekli a szex, de a férfiak mindig is fölényben voltak a magazinban, és elég ingatag felfogásuk volt arról, mi vonzza be a nőket. A nyereség eléréséért vívott küzdelem után – mindössze öt évvel az első lapszám megjelenését követően – Guccione 1978 végén leállította a Vivát, az utolsó számát pedig 1979 januárjában adta ki.
Fotó: Viva Magazin
Forrás: The Guardian, Shondaland, Time