Megváltásvásár és elvárás-sokk

Sok éve végképp lemondtunk arról, hogy a karácsonyi ünnepkör idejére családi programot tegyünk. Adventtől vízkeresztig tart a krízisek ideje. A hangulat fokozatosan hiszterizálódik. Már október végén felsírnak a koraszülött megváltók. Hirdetik, akkor ünnepelsz igazán szépen, ha felismered az ünnep igazi jelentését, győzködnek, akkor örvendeztetsz igazán, ha nálunk készítesz kézzel ajándékot, ugyanott ajándékcsomag kapható. Kezdik előkészíteni azt a bűntudatot, amely egy újabb teljes esztendőn át kitartja bennünk a megváltásvárást. „Jövőre biztosan jó lesz!”

Tovább gyűrűzik a megfelelésspirál. Nagyobb adag hallé, mert a volt férjet is meghívjuk, most hagyja el az új barátnője, olyan magányos szegény. Jönnek a mamák, megszállják a konyhát, te most ne nyúlj semmihez, lányom. Te csak figyelj a családra, fiam. Majd át kell menni a rokonokhoz, második napon úgy illik, mi utazzunk.

Beindul a nagy irányító gépezet. Szakértő mondja meg, milyen terítőt tegyünk, hogyan szóljunk, hogyan fényesítsük csengőre a poharakat és a lelkünket. Na, ezért kell az irányítottság stresszétől, a tanult tehetetlenségtől tartani karácsonykor. Tessék, most még jön a pszichológus, megmondja, mire vigyázzunk. A karácsony olyan kultúrtechnika, ami kétmillió éves evolúció következményeit igyekszik finoman elsikálni.

Itt van mindjárt az adás, az ajándékozás, ami evolúciós távlatban a hatalom kifejezése. Az adhat, akinek van, aki zsákmányt ejtett, aki zsákmányolt, aki rátermett. Az adás ebben a környezetben a fölény kifejezője. Homlokegyenest ellentétben ezzel, az ajándék a karácsonyi kultúrkódban a hódolat, az odaadás, a megfelelni vágyás szimbóluma. Kettős jelentése miatt a kapó részéről könnyen csúszhat át az ellentétes értelmű evolúciós kódba: „Na most ad, nyomul, meg akarja mutatni, mekkorát tud virítani, milyen király tud lenni, ha akar. Bezzeg év közben hogyan bánik velem.” Ez az oka az ajándékozó gyakori félreértésének, a karácsonyi elkeseredettségnek.

Indul az adás-spirál. Az adó, érezve kudarcát, átélve, hogy félreértették, még rátesz, még többet ad, remélve, hogy így ki tudja engesztelni a lelke mélyén megsértett kapót. Aki persze egyre inkább zavarba jön, egyre inkább lenyomva érzi magát. Aki ad, egyre elkötelezettebbé válik, aki kap, annak egyre kínosabb lesz a helyzet. „Jaj, igazán nem kellett volna!” – mondja zavarában, aztán lassan eljut oda, hogy „Engem nem lehet megvenni!”. Rohamosan nőni kezd a különbség az ajándékozó hétköznapi viselkedése és az ajándék értéke között. Az adás-spirál következő szintjén már ilyen mondatok jönnek: „Az a gyűrű egy vagyonba került, de nekem jobban esett volna, ha kézen fogva andalgunk a parkban.” 

A megváltás is adás. Aki azt állítja, tudja, hogyan kell szépen ünnepelni, rávezet az üdvösséghez vezető útra, éppúgy ad, mint aki gyémántgyűrűt vesz. Irányít és lenyom. Van egy esetünk, ahol az egyik após néhány bölcsességet adott egy darab papírra felírva, állítva, ezzel többet ad, mint násza, aki egy síúttal szúrja ki a fiatalok szemét. A bölcsességek papírja egyfelől nászuram lenyomása, másfelől az ifjú páré: „Lehet, hogy szépek vagytok és okosak, házatok van, én pedig a présházban lakom, ezzel fölényben érezhetitek magatok, attól még nagyon nálam vannak a végső bölcsességek.” Az eset a karácsonyi nagy lenyomás-birkózás másik mozzanatára is rámutat: a présházban lakó, lecsúszott após felől nézve a többiek lenyomása inkább támaszkodás, önmaga felszínen tartása. Elkeseredésén akar úrrá lenni azzal, hogy igazi értéket ad. Ha másokat az igaz útra vezet, akkor feltehető, ő maga ismeri ezt az utat, ő maga is ezen jár.

A karácsonyi nagy lenyomás-birkózás pszichológiailag korrektebb megnevezése az irányítás. Akár az igaz ünneplés módjára akarjuk rávezetni a másikat, akár az igaz örömöt akarjuk kihozni a másikból ajándékokkal, akár saját csendes áldozatunk által ébresztett kimondatlan elvárásokkal akarjuk a másikat irányítani – irányítani akarjuk. Akarjuk? Bizonyára csak hagyományokat, mintákat követünk. Nosza, nézzünk más működő modelleket. Először leginkább sajátunkat: az ünnep okozta stressz nagyban megelőzhető, ha az idő strukturálása során számolunk az alapvető emberi igénnyel, amit év közben remélhetőleg így-úgy kielégítünk: az autonómia szükségletével.

Hívd segítségül a hétköznapok működésmódját az ünnepi stresszben: adj olyan időt szeretteidnek, amikor csak úgy elvannak. Bambulnak, megvannak, békében vannak. Hagyd békén őket! Ha úgy adódik, hát nézegesd őket, mintha fényképet néznél, mintha egy tájban gyönyörködnél. Adj hálát magadban, hogy szeretheted őket, ilyen csendesen, nyugalomban. Vezesd be saját lelkedbe csendesen azt az ünnepi szokást, hogy mindenkinek megvan a maga ideje. Ha tervezed az ünnep napjainak forgatókönyvét, egy-két arany pillanatot tervezz bele. A sok szokatlan esemény, a folyamatos társas együttlét éppúgy csömört okoz, mint a sok étel, ital. Legyünk mértékletesek egymás társaságával.

Lelkünk néha kivirágzik, néha termést hoz, néha elhullajtja a leveleit. Sokkal jobb neki, ha rendszeresen öntözzük, mintha egy-egy ünnep alkalmával eláztatjuk. Ahelyett, hogy az ünnepből teljesen száműznénk a hétköznapok biztonságos rendjét és ritmusát, vigyünk a hétköznapokba is több ünnepet.

Zelka és Miklós korábbi írásai

A házassággal elvész a szabadság? – avagy miért érezzük úgy, hogy a boldogító igen valaminek a végét jelenti?
Házasság előtt ki akarom élni magam! – avagy miért rettegünk a felelősségteljes elköteleződéstől?
Beszólt a pasim, hogy kövér vagyok! – de mit is jelent ez egészen pontosan?