Ismerjétek meg Őrsi Annát, aki simán “lesétál” 1700 km-t

Balla Hajnalka | 2016. Október 13.
Körbe-görkorcsolyázta a Balatont pár éve, de az csak a bemelegítés volt. Őrsi Anna teljesítménytúrázó bajnok, ami azt jelenti, hogy akár 20 napon keresztül megy a hátizsákját cipelve, és idén júliusban úgy lett bajnok, hogy egy héttel a többiek előtt ért célba.
Szinte emberfeletti teljesítményekre képes a fiatal teljesítménytúrázó, Őrsi Anna. Többszörös magyar bajnok, kupagyőztes, egymás után ötször lett Az év teljesítménytúrázója – és ő volt a leggyorsabb a Nyugat-Csehországból Kelet-Szlovákiáig tartó ISOMA 1000 elnevezésű, 1000 mérföldes (1681 km-es) teljesítménytúrán. A még autóval is elképesztően hosszú távot Anna 20 nap, 6 óra és 57 perc alatt tette meg két lábon, a felszerelését végig a hátizsákjában cipelve. Annán kívül még 8 másik gyalogos túrázó, valamint kerékpárosok vágtak neki a túrának: a bringások kijelölt útvonalon haladnak, a gyalogosok viszont saját útvonalon mehetnek, a lényeg, hogy érintsék a szervezők által megadott 24 ellenőrzőpontot.

Hogy kezdtél sportolni, túrázni?

Mióta járni tudunk a testvéremmel, édesapám vitt minket túrázni, mindig a korunknak megfelelő távra. Gyerekként 20-30 km-es túrákat is megtettünk, az első 50 km-es túrám gimnazista koromban volt. 9 évesen röplabdázni kezdtem a túra mellett, de mikor egyetemre mentem, a túrázás abbamaradt. Egerből Budapestre költöztem, lefoglalt az egyetemi élet, társaságot sem találtam hozzá. De aktívan mozogtam, hétvégén egyik nap röplabdameccs volt, másnap tanultam, mert a hétközi edzések miatt nem volt máskor időm rá.

Amikor dolgozni kezdtem, felszabadult az egyik hétvégi nap, rátaláltam a teljesítménytúrázó társaságra, így újrakezdtem. Egyszerre négy sportot űztem: amikor edzés volt, röplabdáztam, futottam, a városban görkorival közlekedtem, ha nem volt hétvégén meccs, túráztam. A röplabda volt a legkomolyabb, NB I-ben játszottam, de a futásnál is szerettem a komolyabb távokat, maratonokat futottam, és görkorival is tudtam menni egyben akár 200 km-t is, mert megvolt hozzá az állóképességem a futás és a túrázás miatt. 

 

Mit szól ehhez a család és a környezeted?

A testvérem is teljesítménytúrázott, ő már bejárta ezt az utat, bár ő még akkor túrázott, amikor még nem volt ennyi rendezvény és bajnokság, nem nyert ennyi versenyt, és nem volt ennyit külföldön, de ő is ott van a magyar élvonalban. A másik pedig az, hogy Schirilla vagyok, a nagymamám Schirilla, azt szoktam mondani, hogy én a vérem ellen nem küzdhetek, ez bennem van.

Azt mondják, a nők kitartóbbak, mégsem vágnak bele túl sokan a hosszú túrákba. Mennyire ösztönző, hogy ennyire kevés a nő?

Hosszú távú túraversenyeken stabilan 10% a nő, itt nem érződik, hogy a nők kitartóbbak és jobban bírják az állóképességi sportokat, nagyon kevés lánnyal találkozom, a külföldi versenyeken és itthon a Kinizsi 100-on is kevesen vagyunk. Talán azért, mert extrémek is lehetnek a körülmények, vizes cipő és ruha, jeges patakon átkelés, sártengerben futás – ez több napon át azért kemény. Kár, hogy kevés lány van a hegyen, így nehéz csajos társaságban túrázni. Bár a komolyabb versenyeken nem tudunk együtt menni, egymás ellen megy a küzdelem a bajnokságban, más a tempó, de a bulitúrákon együtt haladunk.

Tavaly a 661 km-es Goldsteig Ultrarace-en indultál, ahol női első és összetett 4. lettél, idén egy ennél 1000 km-rel hosszabb versenynek vágtál neki. Hogy lehet az ilyen hosszú távokra felkészülni?

Nagyon fontos a genetika, a sérülések elkerülésére való hajlam és a fáradtságból való regenerálódás képessége. Ezek talán még fontosabbak, mint maga a felkészülés, mert bárki, aki kitartó, sokat tud túrázni, fel tud készülni, de ha mindig lesérül a nagy terhelés miatt, akkor hiába volt az edzés. Szerintem folyamatos magyarországi teljesítménytúrázással fel lehet készülni, de néha érdemes kimenni Csehországba vagy Szlovákiába, ott is kipróbálni magunkat, megismerni a szokásokat.

Kell tereprutin is, hogy sokat menjen az ember egyedül, sokszor kerüljön váratlan helyzetbe, ahol döntést kell hozni. Például ellenőrzőpontot, vizet, ennivalót kell keresni, eltévedés esetén visszatalálni, útvonalat tervezni, megbirkózni a terepakadályokkal – mindezt kísérő nélkül. Meg kell tanulni ésszel túrázni, és kell a bátorság is, hogy egyedül el merj indulni.

Hogyan indultál neki az ISOMA 1000-nek, volt terved?

Semmilyen konkrét tervem nem volt azon kívül, hogy 21 nap alatt szeretném megcsinálni. Ez volt az egyetlen előre eldöntött dolog, és ez sikerült. Napi tervem előre nem volt, már csak azért sem, mert ilyen nagy, 30 literes zsákkal még soha nem mentem, 12 kiló cuccot vittem magammal. Nem tudtam, hogy ilyen nagy pakkal milyen tempót tudok menni, így inkább nem terveztem semmit. Ilyen hosszú távon nem is érdemes, mert sokszor a teljesítőképesség határán mozgunk, jön egy nagy eső, zivatar, villámlás, amitől nem tudok továbbmenni, és ettől máris borul az egész terv.

De nem is volt energiám a munka mellett, hogy részletesen megtervezzem előre, inkább a rögtönzést választottam. Mindig csak a következő ellenőrzőpontig terveztem, hogy a következő 50-100 km-en nagyjából mi vár rám, hol lehet ennivalót venni, mennyi lesz a hegy, völgy, város, és hol fogok aludni. Ezekre figyeltem, de ezeket is rugalmasan kezeltem. Az időjárás sokszor mindent borított. Volt olyan zivatar, ami egy hegygerinc alatt ért, villámlott is, életveszélyes lett volna továbbmenni. Vagy annyira esett az eső, hogy én ugyan kibírtam volna, de minden felszerelésem szétázott volna. Vagy túl hamar találtam egy jó alvóhelyet, és inkább ott pihentem, szóval rögtönöztem a körülményeknek megfelelően.

Idén rajtam kívül két gyalogos ért még célba, egy héttel utánam, korábbi években voltak nálam gyorsabbak is. De a különböző éveket nem lehet összehasonlítani, más az időjárás, mások az ellenőrzőpontok. Nem akartam senkivel versenyezni, csak meg akartam csinálni, és próbáltam a három hetet tartani. Annyira nem volt megtervezve az egész, és ehhez képest nagyon jól sikerült a túra.

Fotó: Jan Kopka

Hogy tudtad közben kipihenni magad?

Ilyen túránál sokszor kell borítani a napi terveket a hosszú távú cél érdekében, ha terveztem 3 óra alvást, de az első két órában csak forgolódtam, inkább aludtam tovább, hogy pihentebb legyek. Mindig magamtól, vekker nélkül keltem, bár kényelmetlen helyeken és ilyen helyzetben óránként-kétóránként felébredtem, megnéztem az órát, és eldöntöttem, maradok vagy indulok tovább. Magasleseken, buszmegállókban aludtam legtöbbször. Folyamatosan figyeltem a szervezetem legapróbb jelzéseit.

Ha éreztem, hogy nagyon álmos vagyok, inkább pihentem. Rossz állapotban továbbmenni veszteségesebb, mintha azonnal lefekszem, kialszom magam, legfeljebb másnap annyival korábban keltem, és pihentebben mentem tovább. Elég sokszor borítottam a saját tervem, mert túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy jól haladjak, sokszor hamarabb lefeküdtem és többet aludtam, mint előzetesen akartam. De ehhez is kellett a rutinom, hogy ezt meg tudjam tenni.

Próbáltam mindig úgy szervezni a napot, hogy reggel egy kocsmában kávézzak, és este is igyekeztem még egy utolsó kávét inni. Egy este nem találtam a faluban kocsmát, a buszmegálló sem volt fedett, így bementem a legutolsó ház eresze alá, ott ültem hosszabb ideig, mire a háziak behívtak egy teára. Nem nagyon tudtunk beszélni egymással, ők nem tudtak angolul, én nem tudtam csehül, de kerítettek egy tolmácsot. Végül felajánlották, hogy aludjak náluk egy éjszakát, és bár aznap még menni akartam tovább, kihasználtam az alvóhelyet. Az sem zavarta őket, hogy versenyen vagyok és hajnali 4-kor megyek tovább, úgyhogy ott fürödtem, ettem, aludtam, és kipihenten mentem tovább.

Anna egy napi élelme a túra alatt: 

Fotó: Jan Kopka

Nem féltél egyedül?

Nem szoktam félni, és itt sem féltem, még semmi olyasmi nem történt velem, ami miatt félnem kellene. A paprikaspray minden versenyzőnek kötelező volt, egyszer fogtam a kezemben, amikor egy bokorban mocorgott és morgott rám valami, de nem kellett használnom. Buszmegállóban nem szívesen aludtam, ha mégis, akkor nem központi megállóban pihentem. Egyszer egy viszonylag forgalmas út mellett tudtam csak lepihenni, ott kicsit féltem, de úgy helyezkedtem, hogy ne világítsanak rám az elhaladó autók. Az utolsó éjszaka pedig ott ragadtam az erdőben. Este 8 és reggel 6 között nem volt szabad az erdőben lenni, sem aludni, sem mozogni, mert nem lőtték ki a medvéket, túlszaporodtak és veszélyesek. Emiatt sötétedés környékén az utolsó faluban meg kellett állni.

A szabály miatt délután 2-kor meg kellett volna állnom, de nem akartam, még egy 30 km-es szakasz volt hátra, amit meg akartam tenni. Nekivágtam, de a melegben elfogyott a vizem, még 10 km volt hátra, amikor besötétedett. Egy erdészházba kopogtam be, de nem volt ott senki, végül egy autóból kaptam vizet, próbáltam megtenni a hátralévő szakaszt. Fáradt voltam, a terep nehéz volt, a GPS-en jelzett utak pedig nem voltak ott, keringtem a sötétben. Ekkor már szabályt szegtem, de józanul gondolkodtam, és egy magaslesen lefeküdtem aludni. Reggel kipihenten megtaláltam az útjelzést, és beértem a faluba. A rendezőknek elmondtam a történetet, és hogy én vészhelyzetnek nyilvánítottam az esetet, végül nem kaptam érte büntetést. Jó döntés volt, hogy akkor lefeküdtem, és azt sem ítélem rossz döntésnek, hogy délután továbbindultam.

Milyen érzés volt célba érni?

Nagyon rosszul voltam a végén, le voltam gyengülve – összesen 7 kilót fogytam. Amikor este 10-kor beestem a célba, már nagyon le akartam ülni és meleg ételt akartam enni. Videóztam ugyan a célba érkezésemet, de a szemembe világító reflektorok miatt semmi nem látszik belőle. Végül még akkor éjjel elindultunk haza.

Hazaérkezés után mennyit pihentél?

Este 10-kor értem be a célba, éjszaka indultunk haza. A Magyar Sportturisztikai Szövetség szervezett egy mikrobuszt hazafelé, a szüleim és az unokatestvérem a fiával ott vártak a célban. De a buszon nem tudtam aludni, annyira fájt a lábam. Éjszaka utaztunk, reggelre értem haza, 2-3 óra alvás után sajtótájékoztatón vettem részt, majd egy éjszaka után mentem dolgozni. (Anna eredetileg geográfus, most a családi vállalkozásban dolgozik.) De nem voltam olyan nagyon álmos, a túra szlovák részén már viszonylag sokat aludtam a medveszabály miatt.

Fotó: Michal Balada

A hétköznapokban mit tudsz ebből a teljesítményből meríteni, hogy csapódik ez le?

A túrázó, aki ennyire komolyan csinálja, kicsit elszigetelődik a társadalomtól. A túrás társaság jó és összetartó, de mivel a társadalom többi részével nincs sok kapcsolatunk, és szinte csak hasonló emberekkel találkozunk szabadidőnkben, nekik természetes, amit csinálunk.

Ez volt az utolsó nagy versenyed, azt mondtad, lassacskán visszaveszel a távokból.

Igen, felezni akarom a versenykilométereket. Évente 6000-et teszek meg túrákon, ebből lesz kevesebb. A Goldsteigre még nem neveztem be, ez szeptember végén lesz, 661 km a táv Németországban, 192 óra a szintidő. Kicsit őrültség, hogy ilyen rövid idő van a két túra között, de nekimegyek. Igazából semmim nem fáj, jól vagyok, csak egy kicsit lassabb leszek a szokásosnál. Kell két pár új cipő, és megyek! “”

Itt olvashatsz még magyar sikerekről: 

Exit mobile version