“Rengeteg barátom van Amerikában, a csapat többségével jóban vagyok. Az amerikaiak nagyon nyitottak, kedvesek, de jóval konzervatívabbak, visszafogottabbak, mint a magyarok. Például arra a fiatalra, aki iszik vagy cigizik, nagyon furcsán néznek. Az ott élők ezt nem szeretik. Koleszban laktam, kénytelen voltam felnőni, mert nem állt mögöttem egy család, szóval meg kellett szoknom, hogy egyedül intézem a dolgaimat. Szerencsére tudok vezetni, mert ott kocsi nélkül nem boldogultam volna, iszonyú nagy távolságok vannak. Igazi “getto” kocsim van, egy 18 éves járgány, aminek az összes ablaka be van sötétítve, a filmekben ilyenekből lövöldöznek a különböző bandák egymásra. Na igen, ezért volt viszonylag olcsó, amikor először megjelentem vele a campuson, akkor a helyi rendőr a kezét lassan a pisztolytáskájára tette. Ezt a többiek mesélték” – emlékezik vissza nevetve Laura.
“Én egy olyan egyetemre jártam, ahol a legtöbben feketék, a csapatban is kevés fehér volt, de én ezt nem bántam. A feketék sokkal közvetlenebbek, nyíltabbak, jól éreztem magam velük. A kollégiumban egy olyan apartmanban laktam, ahol a legtöbb lány szintén fekete volt, ők mindig azt mondták, hogy én nem is vagyok fehér, csak külföldi“ – meséli Laura.
Szörényi Laura 17 évesen vállalkozott először a nagy kalandra. 2012-ben ment ki először Amerikába, akkor még gimnazistaként egy cserediákprogramban vett részt. Angolt akart tanulni és hajtotta a kíváncsiság, hogy milyen kosárlabdázni a sportág őshazájában. Egy nagyon helyes, egyházfi családfővel rendelkező amerikai családnál lakott, suliba járt, és gyorsan elment az az egy év, hiszen a sport révén könnyen szerzett sok új barátot. Amikor hazajött, osztályozóvizsgát tett, és utána befejezte a gimnáziumot. Az érettségi évében ismét felvetődött a kérdés: hová menjen egyetemre, hiszen a kosárlabdatudása miatt van esélye Amerikában is tanulni. A szülei azt tanácsolták, próbálja meg újra. Lázas egyetem- és csapatkeresés kezdődött. Egy évük volt erre. Végül is sikerült, egy bányászállam, West-Virginia fővárosában kötött ki, de ne szaladjunk ennyire előre.
Laura 7 éves korától kosárlabdázik, gyakorlatilag végig a Csata DSE-ben játszott. Kétszer országos bajnokok voltak, második és harmadik helyezést is elért csapatával, amelyet a nehéz időkben sem hagyott el. 2009-ben, Moszkvában megnyerték a FIBA hivatalos U14-es csapat-Európa-bajnokságát. Ez sem előtte, sem azóta nem sikerült magyar gárdának. Egyszóval Laura egy jó csapat remek játékosa volt Magyarországon, de azt nem tudta sem ő, sem a szülei, hogy ez elegendő lesz-e egy amerikai egyetemnek, pontosabban az NCAA szervezetnek.
2014 telén vagy 100 egyetemi edzőnek írtak, abból nagyjából 30 jöhetett komolyan szóba. Fontos szempont volt, hogy teljes ösztöndíjat kapjon és jó helyen legyen, vagyis nem messze Kentuckytól, ahol Laura már eltöltött egy évet gimnazistaként, és ott laktak az “amerikai szülei”, akik a biztos pontot jelentették számára. Végül sikerült! A charlestoni WVSU mindössze 2,5 órára van a “nevelőszülőktől” és a középiskolás ismerősöktől, ami Amerikában nem nagy távolság. Nagyon nyomós érv volt, hogy itt Laura nagyon sokat játszhatott, büszkén meséli, hogy mind a 31 meccsen kezdőként lépett pályára, átlagosan 32 percet töltött a parketten. Vagyis a csapat edzője bevállalós volt: igazolt egy külföldi újoncot kezdőjátékosnak! Laura beteljesítette a hozzá fűzött reményeket, és az év végén megkapta “Az év újonca” címet, ami az amerikai egyetemi sportban a második legrangosabb kitüntetés. Ilyet egy évben csak egyet adnak.
Laura ma már tökéletesen beszél angolul, és amikor itthon van, akkor is angolul álmodik. Első évben turizmusmenedzsmentet tanult, most másodéven már másik egyetemre jár majd, ahol vállalati és válságkommunikációt hallgat.
“Azért megyek egy másik egyetemre, mert jött egy új edző, aki egészen más taktikát akar: állandó rohanás, 2 perc játék, 2 perc pihenés, talán így lehetne röviden összefoglalni. Nekem ez nem fekszik, mert ennyi idő alatt nem tudok bemelegedni. Nem az edzővel volt a baj, hanem a játékstílussal. Egyébként ez egy létező szisztéma Amerikában, de azért az jellemző, hogy a csapat 12 játékosából csak 4 maradt az edzőnél. Ketten végeztek, hatan pedig máshová mentek. Ez egyébként nem könnyű, mármint átigazolni.
Az USA-ban nagyon szigorúak a szabályok, a mostani váltás után már több csapatba nem igazolhatok át. Ezt is roppant bonyolult volt elintézni, hiszen én, mint egy egyetem igazolt játékosa nem is beszélhetek más edzőkkel, ez Magyarországon másként van. Ismerősök érdeklődtek, aztán kérnem kellett egy átigazolási engedélyt, amit feltettek az internetre: vagyis az összes edző láthatta, hogy leigazolható vagyok. Amikor kikerült az internetre, 6 órán belül tucatnyi ajánlat érkezett. Jól jött az év újonca cím!
Az első kérdés persze a magasságom volt (itt is trükköznek ezzel egy kicsit), a második pedig a tanulmányi eredményem. Szerencsére jó lett az elsős bizonyítványom, ezzel nem volt gond. Nekem fontos volt, hogy az új hely jó egyetem és jó csapat legyen, egyedül lakhassak egy szobában, mert nekem saját kis világom van, és a szüleimmel is csak szokatlan időben tudunk beszélgetni. Végül az UMSL-re esett a választásom. Az University of Missouri egy Saint Louis-i egyetem, ahol 16 ezren tanulnak.
Hatalmas a campus, erről csak annyit, hogy két metrómegállója van, modernek az épületek, szuper rekreációs központja van. A csapat erősebbnek tűnik az előzőnél, de a bajnokság mindenképpen. Innen 4 csapat is bekerült az országos rájátszásba, ami rendkívül nagy szó, hiszen van olyan bajnokság (konferencia), ahonnan jó, ha egy részt vehet az országos versenyen. Az is nagyon fontos volt, hogy itt hazajöhetek majd karácsonykor, mert előző évben nem tudtam. Szóval többet láthatom a szüleimet és a magyar barátaimat” – mondja Laura.
Most itthon van, május közepétől augusztus közepéig van nyári szünet, aztán újra irány Amerika, a Nyugat kapuja, Saint Louis. A szülők idén is elkísérik Laurát, hiszen be kell költözni az új koleszba, ami igazi családi program Amerikában.
“Ezt pontosan úgy képzeld el, ahogyan a filmekben lehet látni, a családok kocsiba pattannak, viszik a ládákat, bútorokat, és segítenek a gyereknek. A közeli üzletekben ( a Wallmarktban is) leadják az egyetemek a saját listáikat, vagyis azt, hogy mit érdemes beszerezniük a koleszosoknak, így aztán nem túl bonyolult a bevásárlás. Amikor ez megvan, akkor megtelik a campus, a búcsúzók sírva ölelgetik a gyereküket” – ezt már Laura apukája, Péter meséli.
“Mi még ott maradunk néhány napot vele, aztán jövünk csak haza, így legalább még egy kicsit együtt lehetünk. Persze lesz városnézés is, aztán irány haza, amint indul a bajnokság, akkor kezdődik a virrasztás, azaz az éjszakai meccsnézés is. Éjfél és éjjel kettő között látjuk élőben Laura meccseit, ilyenkor ez a legfontosabb programunk. Szerencsére videóközvetítés is lesz, ilyenkor a feleségem és én külön szobában szurkolunk: ő csöndben, olykor felszisszenve szorít, hogy sikerüljenek a gyerek akciói, én azonban hangosabban drukkolok.
Csak szegény kutyánk nem érti, hogy éjnek évadján miért üvöltözöm egy sikeres hárompontos akció után. Aztán megbeszéljük a meccset, majd felhívjuk őt is egy kis értékelésre. Nagy szerencse, hogy már sokféle módon tudunk kommunikálni, így át lehet vészelni a hónapokat, amikor nem látjuk a lányunkat. Örülök, hogy sikeres, örülök, hogy jól megy neki a suli, de azért nagyon hiányzik. Minden percet kiélvezünk, még azt is, amikor alszik, lényeg, hogy itthon van. Boldogan megy érte éjjel a Papataxi, ha buliból hozom haza, mert legalább a közelünkben van. Már nem kisgyerek, 21 éves, de attól még hiányzik, ha nincs velünk.”
Péter egyébként blogot ír Laura Amerikája címmel, ami főleg a kosárlabdáról szól, de néha egy-két személyes mondatot is belecsempész. Laura persze nyáron is edz, fut és kondizik, hogy rajtra készen érkezzen az új csapatba. Augusztusban a Csata DSE edzéseire is lejár majd, hogy ne essen ki a ritmusból. Amerikában hetente 8 edzése van, majd a meccsidőszakban még több, így aztán hiányzik is neki a fizikai terhelés, hozzászokott az évek során.
“Sok szabadidőm sosem volt, mert vagy suliban voltam, vagy edzettem, vagy meccsünk volt. De azért többször elmentünk kirándulni a többiekkel. Az amerikai barátaim hiányoznak, amikor itthon vagyok, így éjszakánként sokat beszélek velük. Nem is álltam át igazán az alvással. Nekem, mint minden első évesnek, kötelező volt a tanulószoba, ahol hetente 10 órát kellett töltenem. Szerencsére könnyen ment a tanulás, igazság szerint a legtöbbször unatkoztam a könyvtárban, mert gyorsan megírtam, amit kellett. Egyszer voltam egy igazi végzős bálon, ami tényleg hasonlít arra, ahogyan a filmekben bemutatják, tényleg mindenki nagyon kiöltözik, utána pedig hajnalig buliznak. Sőt, egy kis parkolós, West Side Story-jelenetet is átéltem.
Egy fehér és egy fekete fiú ököllel rendezte a 4 év alatt összegyűlt sérelmeit. Kedvenc amerikai ételem nincs, a tradicionális fogás a sült csirkecomb, amit párolt zöldbabbal és kukoricával meg sajtos makarónival tálalnak, ezt már egy kicsit meg is untam. Bár nem beszélnek róla, de a felszín alatt a feketék és a fehérek között azért ma is van ellentét, láttam. Az idősebb fehérek vidéken tisztelettel, de azért “tudjátok a helyeteket” stílusban beszélnek a feketékkel. Erre, a kötelező politikai píszíre jellemző amerikai sajátosság, hogy még gimiben, amikor a rabszolgatartásról tanultunk, szólt a tanár: olyan filmrészletet fog vetíteni, ami sértheti a feketék érzéseit, aki úgy gondolja, nyugodtan menjen ki. És ki is mentek a fekete osztálytársaim!” – meséli Laura.
Tehát augusztus 16-án újra repülőre ül Laura, és irány az új egyetem, az új csapat. Most 3 évig biztosan oda jár majd, de hogy mi lesz később, azt egyelőre nem tudni. Laura azt mondja, hogyha 24 évesen kell majd egy magyar csapatnak, akkor valószínűleg hazajön kosarazni még pár évet, de lehet, hogy Amerikában kap egy jó állást, és ott marad.
Itt olvashatsz még sikeres magyar lányokról:
- Magyar lány tarolt a nemzetközi cukrászversenyen
- Magyar lány a világ egyik legjobb cosplayere!
- Magyar siker: Bánkuti Gabi testépítőnő nyerte a világbajnokságot
