A romák hőse lettél. Milyen érzés a jó értelemben vett sztárság?
Jajj, ne is mondd! Megkaptam az Aranypánt-díjat, amit még megünnepelni sem tudtam. Itthon sem, meg a kollégáimmal és a legjobb barátnőmmel sem. Zajlik az élet. Képzeld, külföldön élő magyarok keresnek meg, hívnak előadásokra, gratulálnak, én meg csak döbbentem hallgatom őket. Nem fogtam még fel. Kell hozzá majd egy pszichológus.
Ismersz párat… De gondolom, ezt a fajta sikert könnyebb lesz feldolgozni, mint amilyen tragédiákat te nap mint nap látsz, ellátsz, megoldasz. Az Aranypánt-díjat azok a romák kapják, akik tevékenységükkel, életvitelükkel leginkább rászolgáltak a környezetük megbecsülésére. Mit tudsz te, amit más nem?
Nem egy tulajdonságot mondanék. Én azt hiszem, hogy az életem maga volt a díj apropója. Mégpedig, hogy egy szabolcsi cigánysorról a Nyírő Gyula kórház pszichiátriáján lehet komoly pozíciót szerezni és szívvel lélekkel csinálni, ha igazán akarja az ember.
Tuzsér, ahol születtél, az ukrán határ mellett, az egyik legszegényebb magyar régióban van. Leírnád, milyen volt az élet ott 6-7 évesen?
Egy cigánytelepet képzelj el. Koszos, mocskos, pusztulat. Sok ház összezsúfolva, lerobbanva. Jobb esetben volt fakerítés összeeszkábálva a ház előtt, rosszabb esetben semmi. Lepedők, ágyneműk a fákon vagy a kerítésen száradtak, a ház végében, lavórban pedig mosogattak az asszonyok. A kenyér tényleg száraz volt, nem volt fürdő, sem vécé, pottyantós volt csak.
Mikor fürödtél először kádban?
Azt nem tudom, de én úgy ismertem meg a fürdőt, hogy anya a vasútnál dolgozott. Eperjeskén, váltótisztító volt. A munkások ott bent zuhanyozhattak, vihetett engem is. Az maga volt a csoda.
Az előítéletek, a szégyenérzet miatt sokan titkolják, hogy valójában kik ők, és honnan jönnek? Te bármikor is vallottad magad másnak, tagadtad meg kényszerből magad vagy a családodat?
Nem. Soha. Sokan elfelejtik a gyökereiket. Ha elérnek valamit, olyan pozícióba jutnak, akkor elássák a múltat. Én nem, mert ez fog emlékeztetni arra, hogy mekkora utat tettem meg. Sajnálom, azt, aki titkolja. Mert az rettegésben él, hogy bármikor kiderülhet az ő kis titka. Tapasztalatból mondom, azok titkolják, akiken nem látszik a vonó. Így mondjuk mi. Akik fehérek vagy fehérebbek, azok nem igazán vállalják. De kibukik, mert a romáknak sok jellegzetességük van.
Rajtad kibukik?
Elég ha rám néznek. Nem sok helyen, de bizony volt ahol lenéztek emiatt. Nem voltak segítőim, megtanultam az életben azt, hogy mindig csakis magamra számíthatok. Megedződtem.
Az emberek irigysége, rosszindulata jobban kijön, ha egyetlen romának sikerül a több ezer közül elérni egy díjat, pozíciót, elismerést?
Ha irigyeid vannak, az azt jelenti, hogy valamit nagyon jól csinálsz. Az az út amin jársz, az jó, mert abban kitűnsz. Mindig az irigyek adnak visszaigazolást, szóval nagyon jó, hogy vannak.
Vágyálmok voltak a cigánysoron? Én, amikor ott jártam, azt láttam, hogy a túlélésért küzdöttek az emberek…
Siralmas és borzasztó volt. Olyan szegények voltunk, hogy enni alig jutott. A szüleim jóravaló, szorgalmas emberek, hét gyereket neveltek fel. Ott a soron mindenki nyomorban élt. Egy cél volt, minél gyorsabban eljönni onnan. Ez volt a mantrám. Fentről biztosan vezérelt valaki, mert egy gyerek nem lehet annyira tudatos, hogy átlátja ezt a helyzetet, de én mégis láttam. Menekültem.
Előtte még pár dologgal meg kellett küzdened az iskolában…
Két tanterem volt. Mindkettőnek külön bejárata, és külön udvara. Egy fal választott el minket. Az egyikben a “magyar” gyerekek ültek, a másikban a cigányok. Egy ablak volt ezen a falon, ahol beadták nekünk az ételt. A gulyáslevesre emlékszem, a tejbegrízre is.
Átkukucskáltál néha az ablakon?
Persze, amikor csak tehettem. Odaát más rendszer volt, mások ültek a padokban. Én csak akkor láttam a különbséget, amikor az ablak elhúzódott.
De mit láttál, és mi volt azon olyan csábító?
Az a szoba világos volt. Mi sötétben ültünk. Mi szegények voltunk. Ők nem. Nekik volt könyvük, írószerük meg szép táskájuk. A könyvet mi nem kaptuk meg, ők hazavihették. Persze, hogy keserűséget váltott ki belőlem. Sokkal kulturáltabb körülmények között tanultak, mint mi.
Hogyan értették meg veletek gyerekekkel, hogy te azért jársz ebbe a terembe, mert cigány vagy, és azért nem ülhetsz velük egy teremben, mert te cigány vagy?
Erről senki nem beszélt. Ez volt, ezt kellett elfogadni. Külön udvarunk volt. Külön termünk. Külön soron laktunk a falu perifériáján. Mindenhol elkülönítve éltünk.
Vágyakoztál?
Amikor az ablakot elhúzták, akkor nagyon. Arra, hogy bárcsak én is ott ülhetnék velük egy padban.
Negyedikben, amikor kitűnő lettél, akkor átmentél. Teljesült a vágyad.
Nagyon örültem, de ne nevess ki, hogy miért. Mert a fehér bőrű gyerekekkel voltam, akiktől én tanulhattam. Az nagy szám volt, ha a romák közül bekerültél a fehérek közé. Révész Lászlóné Ildikó néni volt az, aki benevezett például versmondó versenyekre. Ott tudtam bizonyítani.
Középiskolában bezártad a roma telep ajtaját és elindultál. Tuzséron hogyan tudtad megértetni azt, hogy neked más az életcélod, hogy neked van életcélod, ami nem házasság és gyerek 16 évesen, ahogy esetleg ott szokás?
Amikor beadtuk a jelentkezést, én tudtam, hogy olyan kapuk nyílnak majd meg előttem, amelyek a faluban soha. Egyetem, majd kórház és részlegvezető nővér, majd főápoló. Én mindig is elítéltem az élősködést. Borzasztónak tartom, ha nem végzi el valaki a nyolc osztályt. Ha nem dolgozunk, és 6-8 gyereket nemzünk és arra számítunk, hogy az állam majd felneveli. Megvetem, ha azt látom, hogy a családi pótlékot nem a gyerekre költik, hanem másra. Ha hiszed, ha nem, én szégyellem magam miattuk. Azt érzem, hogy dupla jót kell csinálnom emiatt a világban. A kolléganőim mindig mondják, hogy ne vegyem magamra, de én meg azt érzem, hogy muszáj.
Ha hazamész a faludba, akkor mit látsz? Hány embernek sikerült, ami neked?
Senkinek. A magyarok közül sem. Senki nem jutott ilyen szintre, pedig belőlük néztem ki jobban. De képzeld, megyek előadást tartani a falumba. Meghívtak. És viszem az összes bizonyítványomat, hogy megmutassam a mostani gyerekeknek, hogy kitűnő voltam. Hogy lássák, hogy így is lehet vagyis, csak így lehet.
Volt valaki, aki meglátta benned azt a pluszt?
Soha senki nem nézte volna ezt ki belőlem. Nem mertek volna rám fogadni.
A munkád során kérdés volt bármikor is a származásod?
Nem soha. Azt nézték, hogy mit tudok.
És mit tudsz? Bánni az emberekkel? Egy pszichiátrián főápolóként mit kell nagyon érezni?
Nem félni, nem megijedni. Amikor olyan beteggel találkozom, aki “veszélyeztető magatartást” tanúsít, akkor korlátozni kell fizikálisan. Muszáj, ez a szabály. De hihetetlen az a változás, amelyen átmegy, ahogy a kémia bekerül a szervezetébe. Egy-két nap elteltével minden a helyére kerül a fejében, és onnan tudom, hogy jó van, hogy azt mondja: kérem és köszönöm.
Izgalmas terület. Hallgatnak az emberre a betegek?
Ha roma érkezik, akkor azonnal hallgat rám, elfogadja, aztán pár nap után még gratulál a munkámhoz is. A zárt részen vagyok. A legsúlyosabbak között.
Mi volt, ami nőként, anyaként ledöbbentett, ami megviselt, ami olyan emberi tragédia, amit nehezen dolgoztál fel?
Tinik, akik drog indukálta pszichózis következtében kerülnek be. Engem ledöbbent, mert nem tudom, hol vannak a szülők. Nem először csinálja a gyerek, sokadjára, és nincs kontroll. A szülői felelősséget kérdőjelezem meg. Egy-egy skizofrén beteg előfordul, de az, hogy fiatalok saját magukat leamortizálják, és állatként viselkednek, az döbbenet. A szemed előtt tönkremennek.
A család látogatja, kezeli őket, segítenek nektek?
Volt, ahol a család részt vett a kezelésben, és mindent megtett. Elköltözött az anyuka a fiával, hogy a környéket maguk mögött hagyják. Volt olyan szülő, aki elmondta, hogy nem tud mit tenni, megígéri a gyerek, majd nem vesz részt a prevencióban. Nagyon sok a fiatal tragédia.
Ha megsajnálod őket, ha átveszed a rezgéseiket, a problémáikat, nem betegszel bele?
Mentálisan nehéz, de megtanulod, meddig szabad elmenni, és hol kell határt húzni.
Neked mi a taktikád, hogyan nem viszed haza?
Amikor kilépek a kórházból, bezárom az ajtót. Onnantól nem vagyok ápolónő. A telefonom mindig be van kapcsolva, elérhető vagyok, ha nagy gond van, megyek. De feleség és anyuka vagyok attól a perctől. A páromat is a Nyírőben ismertem meg. 16 éve élünk annyira harmonikus kapcsolatban, hogy azt elmondani nem tudom.
A bizonyítás az életed minden területének minden percében ott van? Ezt érzem a szavaidból…
Igen. És nem tagadom, ennek köze van a származásomhoz. Ahogy bemegyek a kórházba, megyek mint a gép. 10 helyen vagyok egyszerre, nagyon katonás rendet követelek. Nem szoktam feladni semmit, ezt megtanultam már gyerekként. Nem fogadom el azt a szót, hogy “nem”. Mert az gátló tényező az nem visz előre. Én pedig mindig lépni akarok.
Akkor helyette a “hogyant” használod?
Mindenképp. Elfogadom, hogy oké, kicsi a büdzsé, megértem. De felteszem a kérdést, hogy akkor hogyan oldjuk meg? Nemleges válasz nincs, a megoldást keresem. Szemléletváltást próbálok az osztályra bevinni. Tudják, hogy ha Jónás Timi ott van, akkor ő megcsinálja, akkor megoldja. Kemény kezű vagyok, de csak annyit várok el tőlük, mint magamtól. Én mindig felajánlom a segítségemet, a kollégák tőlem bármikor kérhetnek.
Hiszel a mintákban? A példákban?
Dr. Orsós Zsuzsa. Rákkutató, ő példa. Pozitív. Ő is szegény körülmények közül való. Ő nagyon motivált engem. Illetve a kollégáim. Az intenzív részlegen, mindig tanultam a kollégáimtól, húztak felfelé. A szüleim példaértékű életet élnek, heten vagyunk testvérek, és mindegyikünket elindították tisztességgel. Anyukám nagyon pedáns asszony, hajnalban takarít, a legjobbat adta, amit anya adhatott, én pedig ezt adom tovább a lányomnak. De sajnos mindig kisebbségi érzésem van, nem tudom levetkőzni, nem fog menni soha. Ha tíz díjat kapok, akkor is kisebbségi érzésem lesz, mert nagyon mélyről jöttem, és még nem tudtam feldolgozni az utat, ahogy és ahová eljutottam.
Mi az, ami a szakmádban boldoggá tesz?
Ha gyógyultan távozik a beteg.
Magyarországon rossz a helyzet abból a szempontból, hogy a fél ország pszichológushoz jár, a másik felének meg kéne a depresszív szemlélet miatt. Te látod az embereken a kilátástalanságot?
Sajnos igen. De kell segítséget találni, kell segítséget hívni, mert az nem szégyen. Sőt!
Te vagy a nagybetűs SEGÍTSÉG?
Szeretnék az lenni.
Olvass még magyar sikertörténeteket az NLCafén:
- Sikertörténet: autista fiatalok készítik a mennyei csokikat
- “Volt, hogy a konyhaasztalra borulva zokogtam, de nem adtam föl” – egy encsi fodrász, aki Hollywoodig jutott
- “Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok” – bemutatjuk Pekár Ildit, aki világsztárok arcszobrásza lett
