D. Tóth Kriszta: Őrületes rendszer

Az elmúlt majdnem három és fél évben két kérdést rendszeresen föltesznek nekem olvasók, ismerősök, ismeretlenek. Az egyik az, hogy miként oldjuk meg viszonylag, khm, mozgalmasnak mondható életünket egy 1-2-3 éves gyerekkel, nagyszülők közvetlen közelsége és napi segítsége nélkül. A másik pedig, hogy ugyan mikor látja az a „szerencsétlen” kis Lola az ő nagyszüleit, a még szerencsétlenebb nagyszülők pedig mikor látják őt? Hát kérem, az első kérdésre a válasz az elmúlt három évben nagyjából-egészében kiderülhetett már a Lolával az élet rovat olvasói számára. A megoldás egy, a fejemben létező és állandóan alakuló Excel táblázatban rejlik. No meg a mama, a daddy, Bandi nagybácsi, esetenként Zsike nagynéni-pótnagyi, valamint, ha az imént fölsoroltak mind egyszerre dolgoznak, akkor Kati és Panni, a fantasztikus bébiszitter-páros mára tökélyre fejlesztett, olajozott és összehangolt együttműködésében.

Ami viszont azt a másik rendszert, a nagymamás, nagypapás rendszert illeti, nos, az egy valamivel hosszabb történet. Amely még a brüsszeli időkben kezdődött. Akkoriban adott volt, ugye, egy angol férfi, egy magyar nő meg az ő fele-fele leszármazottjuk. Aztán adott volt még egy darab magyarországi nagypapa és két darab angol nagyszülő, úgy is, mint grandma és grandpa. No és a távolság, az is adott volt. De még mennyire: az egyik irányba 500, a másikba 1500 kilométer. Ott voltunk mi hárman, a közepétől kicsit nyugatra, távol a többiektől, akikben csak úgy pezsgett a Lola-láthatás igénye. És mivel mind Alexnek, mind pedig nekem mindennél fontosabb a családi kötelék, a külső és belső igények egyaránt követelték, hogy kidolgozzunk egy működőképes stratégiát ennek ápolására és erősítésére. Mert, azt hiszem, kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül, mindannyian egyetértünk abban, hogy egy baba születése minden családot szorosabbra fűz. (Az ez alóli kivételek rendre nagyon elszomorítanak, de itt és most nem hagyom, hogy elvegyék a kedvemet).

Ráadásul ennek a bizonyos rendszernek nemcsak a mindenféle igényekre és távolságokra kellett tekintettel lennie, hanem még egy brüsszeli televíziós tudósító és egy antwerpeni reklámszövegíró munkaidő-beosztására is. A feladat nagy volt, de szép, kihívásokkal teli, ám nem megoldhatatlan. Még szerencse, hogy pont így szeretjük. A sokismeretlenes egyenlet végeredménye valahogy így nézett ki: az angol fronton havi, a magyaron kéthavi váltásban látogattuk egymást. Egyszer ez utazott, másszor az. Vagyis: grandma és grandpa havonta egy-egy hosszú hétvégére, kaposvári papi kéthavonta egy kicsit hosszabban láthatta a történet főszereplőjét. Ez így meglehetősen munkás, de kivitelezhető, és még anyagilag sem feltétlenül rokkan bele az ember, mert a fapados járatok világában az nyer, akinél kiszámíthatóbban működik a rendszer. Azaz, minél korábban veszed meg a repülőjegyeket, és minél jobban figyelsz az akciókra, annál olcsóbban utazol. Így esett, hogy Lola kétéves korára megtett 40 ezer kilométert, amivel gyakorlatilag kényelmesen körbeutazhatta volna a Földet. No és az is így esett, hogy a nagypapák és a nagymama mára tökéletesen használja az internetes repülőjegy-foglalási oldalakat. A világháló segítségével működtetett videotelefonálásról nem is beszélve. A két találkozás között fönnmaradó űrt ugyanis a mai napig így töltjük ki.

Ez a rendszer persze azóta jelentősen egyszerűsödött, hiszen a Brüsszel-Kaposvár 1500 kilométerből mára Budapest-Kaposvár 180 kilométer lett. Vagyis: a magyar nagypapa is legalább havonta láthatja Lolát. És ugyan Budapest sokkal távolabb esik Angliától, mint a belga főváros, a fapadosok ide is elrepülnek, gond egy szál se. Legalábbis addig, amíg nem közeledik a nyári szünet az óvodában. Akkor – vagyis épp mostanság – kezdődik minden elölről. Ki, kit, mikor, hol, mennyi időre lát. Ki mikor veszi ki nyári szabadságát, ki mikor vigyáz Lolára, amíg az óvoda zárva van. Úgy, hogy a végén mindenki elégedett legyen, hogy azokat a bizonyos külső és belső igényeket kielégítsük, ráadásul úgy, hogy közben egy percig se felejtsük el: mégiscsak az a legfontosabb, hogy ebben az őrületben Lola jól és biztonságban érezze magát. Lehetetlennek tűnő küldetés? Nem baj! Hiszen mondom, így szeretjük…