Kulka János: A zenében eltűnnek a szorongásaim

Nehézen találtunk időpontot, az interjú végül kissé formabontó módon a Nemzeti Ármány és szerelem előadása alatt készült, így háromszor esett meg, hogy Von Walter leült mellém, Kulka Jánosként beszélgetett velem, majd hirtelen felugrott és távozott, mert jelenése volt.    
 

– Két perccel ezelőtt még Schiller-hősként álltál a színpadon. Ennyire könnyű kilépni egy szerepből?

– Van ebben némi tudathasadás, de azért egyszerűbb, mint amilyennek látszik. Ennek a hivatásnak is van szakmai része, estéről estére ezt gyakorlod. A szerep és az én kérdése más dolog, az nekem is misztikus. Olyan, mintha az örök gyerekkort kaptam volna ajándékba azzal a pluszlehetőséggel, hogy rosszalkodhatok. Néha egészen elementáris, fizikailag is jóleső élmény ordítozni a színpadon. A hétköznapi életben az ember kénytelen viselkedni, nagy ajándék, ha legalább egy szerepben kitombolhatod magad.

– Ezek szerint ez a jó abban, ha az ember színész?

– Többek közt, de szerintem a legjobb része az, hogy ha teljesen odaadod magad ennek a szakmának, akkor egy életen át garantálja a pszichoanalízist. Ez néha persze fájdalmas, mégis nagyon jó. Igen nagy amplitúdóval élheted meg az érzelmeidet, mondjuk, havonta ötször sírhatsz. Nincs annál nagyobb vigasz, mint hogy a színpadon elmondhatod, amit érzel vagy gondolsz.

– De mi van akkor, ha a saját érzelmi állapotod épp nincs szinkronban a szereppel?

– A színészek mind őriznek valamit a gyermekből, és egy gyermek könnyen átadja magát dolgoknak, könnyen sír, könnyen nevet, könnyen beleéli magát helyzetekbe. Az igazán jó szerepek ráadásul teljesek, ott van bennük minden. Valami biztos találkozik azzal, ami éppen benned van. Aznap este aztán az lesz a legerősebb, mondjuk, úgy sírsz, mint még soha. Ettől egyedi minden előadás. 

– Ha épp nem interjút adsz, mit szoktál csinálni a színfalak mögött két jelenet között?

– Semmi különöset. Elmaradt SMS-eket intézek, olvasgatok. Mostanában leginkább a Lear bemutatójára készülök. Van ugyan egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy szabad-e ezt csinálni, de ez most nagyon foglalkoztat. 

– Állítólag négyévesen tudtál olvasni, tízévesen pedig túl voltál a Háború és békén. Ennyire vonzottak a betűk?

– Későn tanultam meg beszélni, viszont már kicsiként faltam a könyveket – szó szerint. Szóval maga a tárgy mindig is izgatott. Otthon rengeteg könyv vett körül, és a kérdéseimre ezekben találtam meg a választ. Nekem a mindenség nyílt ki az első verseknél, regényeknél. Sajnos mostanában egyre kevesebbet olvasok, akkor is inkább újságokat vagy életrajzokat. Valahogy már nincs türelmem a történetekhez, a megtörtént dolgok érdekelnek. Szerintem egy idő után elszárad az a valami az emberben, ami befogadja a fikciót.  

– Gyerekként ezek szerint magának való szobakukac voltál?

– Nem. Van egy egy évvel idősebb nővérem, vele nagy baráti körünk volt. Farmeres, hosszú hajú, egzisztencialista filozófusokat olvasó, bulizós, kicsit alter, kicsit nagyképű, kicsit elkényeztetett úri gyerekekből álló társaság, velük azért igazán tartalmas életet éltünk. Hülyék voltunk, de nagyon valamilyenek. Talán ezért is nem piszkáltak minket mások.  

– Azt olvastam, hogy véletlenül adtad be a jelentkezésedet a Színművészetire. Hogy lehet véletlenül jelentkezni valahova?

– Á, csak gyártom a legendákat magamról. Igazából a színjátszó körben – ahova jártunk a nővéremmel – volt egy lány, aki megkért, hogy támogatás gyanánt próbáljam meg vele én is. Belementem. Nyilván én is szerettem volna megmutatni magam, de ha ő nincs, biztosan nem jelentkeztem volna. Talán a kudarctól féltem, vagy reménytelennek gondoltam. Nem is nagyon beszéltem a dologról, csak az igazgatóhelyettes meg apám tudta. Aztán elmentünk felvételizni, és engem felvettek, a lányt meg nem. Ennek a felvételinek viszont a mai napig tartó hatása, hogy nincs önbizalmam. Apám ugyanis – aki fantasztikus orvos volt – kétszer fél évet dolgozott hadisebészként a koreai háborúban, amiért aztán minden létező állami elismerést megkapott, miután hazajött. Abban az időben a felvételi lapon rákérdeztek, hogy kaptak-e valamilyen kitüntetést a szüleid, én meg úgy éreztem, hogy csak megbántanám apámat, ha nem írnám be. Emiatt aztán a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy engem csak apám kitüntetései miatt vettek fel a főiskolára. 

– De hát a pályád egész mást mutat: egy csomó díjat kaptál, a közönség szeret, a legjobb színházakban játszol.

– Ez alapkétely, nem táplálom, de megszüntetni sem tudom. Ez része a színészetnek: minden egyes új szerepnél szembesülnöd kell azzal, hogy alkalmas vagy-e rá, meg tudod-e csinálni, ami hajtóerő is persze, de alapvetően nagyon fájdalmas. Ráadásul az idő múlásával egyre rosszabb. Egyrészt sok mindent eljátszottál már, és kaptál néhány díjat, ezért úgy érzed, hogy egyre többet várnak el tőled – tudod, hogy hülyeség, de ettől még nyomaszt. Másrészt az öregedéssel egy csomó esendőség jár. Híres mondás, hogy mire egy színész összeiszik magának egy arcot, addigra nem tudja megtanulni a szöveget – ez nem szó szerint értendő persze, de pontosan írja le a dolgot: mire az elég, hogy bejössz a színpadra, vagy odaállsz a kamera elé, mert minden ott van az arcodon, addigra elhagynak a fizikai vagy mentális képességeid.

– Ezeken a szorongásokon nem segít a siker vagy a szakmai elismerés?

– Dehogynem. Átmenetileg. De persze minden nyűge ellenére egy-egy próbaidőszak nagyon boldog állapot is egyben.

– Mindig társulati tag voltál. Ez ennyire fontos neked?

– Nekem ez így volt természetes. Abban nőttem fel, hogy kell egy közösség, és valahogy a színház sem hagyott el. Pécsre tizenvalahányan mentünk a főiskoláról, annak akkora lendülete volt, hogy nem lehetett kihagyni. Aztán jött Kaposvár, ami a legmeghatározóbb az életemben, engem az a nyolc év tett felnőtté. Bálint András évekig unszolt, mire végül elmentem a Radnótiba, de az is nagyon jó döntésnek bizonyult, és valahogy magától jött a Nemzeti is. Szerencsém volt.  

– Volt olyan társulat, ahova nagyon szerettél volna tartozni?

– Persze. A Katona nagy álmom volt Kaposvár után. Sok kollégámnak ez is volt az útja, nekem nem, nem kellettem oda. Akkor nagyon fájt, most már nem. Talán egy kis keserűség van bennem, ha arra gondolok, mennyi minden más lett volna úgy, de az is igaz, hogy a pályán rengeteg olyan öröm ért, amelyet talán épp akkor nem kaptam volna meg. Azt hiszem, az én utam más, kicsit tarkább, színesebb. Játszom itt is, meg ott is, fellépek a Művészetek Palotájában, aztán csinálok egy lemezt. Úgy látszik, nekem ez kell, ez kellett.

– Ezért látunk rendszeresen valami zenés dologban annak ellenére, hogy alapvetően prózai színész vagy?

– A zene különös, mágikus dolog. Valamiért nagyon otthon érzem magam benne, pedig soha nem tanultam hangszeren játszani. Szeretem azt a harmóniát, szabályozottságot, azt az elemeltséget, amelyet a zene ad. Semmihez sem hasonlítható érzés benne lenni. Amikor 1995-ben megjelent a lemezem, Mikes Lilla unszolására nagy nehezen belementem, hogy előadom a dalokat a Korona Pódiumon. Ez végül a pályám legnagyobb öröme lett. Soha olyan nyugodtnak, boldognak, kiegyensúlyozottnak nem érzem magam, mint amikor kiállok a színpadra, és énekelek a közönségnek. Ott például eltűnnek a szorongásaim. 

– Milyen az új lemez?

– Azt hiszem, én egyfajta lemezt tudok csinálni. Újrahangszerelt történetmesélős dalok vannak rajta: Jacques Brel, Aznavour, Gilbert Bécaud, Piaf, Leonard Cohen, Cseh Tamás, Zorán, Gerendás és egy új Dés-dal. Állítólag egységes, kerek lett. Volt, aki szerint nagyon önazonos, ennek kifejezetten örültem. Két hét múlva jelenik meg, a lemezbemutató augusztusban lesz Kaposváron a Kaposfesten.

– Felolvasok egy idézetet: „Kulka okos, mint a nap, fanyar, mint egy Shakespeare-clown…”

– Ez Koltai! Emlékszem! A legszebb dolog, amelyet valaha írtak rólam. 

– „…és elegáns, mint egy Versace-modell. Angol színész lenne, ha nem lenne magyar.” Valóban Koltai Tamás színikritikus írta rólad. Melyik jelző esik a legjobban ebben a dicsérethalmazban?

– Az, hogy olyan, mint egy angol színész, mert ebben minden benne van a szakmáról. A modelles rész különösebben nem érdekel, az okost meg egy színész sértésnek gondolja. 

– Miért?

– Nem a létéről szól. Egy színésznek a folyamatos visszaigazolás számít, az, hogy szükség van rá, hogy jó, hogy jól teljesít. 

– Elégedettebb vagy most, mint – mondjuk – húsz-harminc éves korodban?

– Százszor. Én erre a korra vártam. Voltak kiegyensúlyozatlan, boldogtalan éveim, amíg azt vártam, hogy valaki majd segít, aztán olyan négy-öt éve megértettem, hogy az ember nem mások meghatározottságában él, hanem saját magát neveli. A legnagyobb élmény az volt, hogy megtanultam a jelenben élni. Megértettem, hogy ha nem azzal foglalkozol, ami volt vagy lesz, hanem azzal, amiben épp benne vagy, akkor meglesz az öröme egy mosogatásnak is. Ráadásul rengeteg nyugtalanságtól, elégedetlenségtől megkíméled magad. Rájöttem arra is, hogy nem kell kepeszteni. Elég, ha csinálod a dolgodat, a lehetőségek majd megtalálnak. És például hiszek az összes nemet mondásomban is. Persze a lét is meg tudja teremteni a filozófiát, és én szerencsés vagyok, olyan életem van, ami keveseknek adatik meg. Nyilván könnyebb így okoskodni, mint ha éheznék közben.

– A pletykák szerint nyitott sportkocsival jársz. Nekem ez valahogy nehezen passzol a Kulka-képembe. 

– Mindig is imádtam az autókat, iskoláskoromban komoly matchboxgyűjteményem volt. Tulajdonképpen a gyerekkori álmom valósult meg, amikor aztán a Szomszédoknak köszönhetően megengedhettem magamnak, hogy iszonyatosan jó autóim legyenek. A Jaguartól kezdve mindenem volt, most egy Saab kabrióval járok. Az életben olyan sok az elvárás, a kényszer, jó kicsit kiszállni. Amíg jövök be a színházba, azt játszom, hogy utazom. Lehúzom a tetőt, jön be a Duna-szag, és én azt a húsz percet akkor nem otthonról a Nemzetibe menet töltöttem, hanem – mondjuk – a Côte d’Azurön.

– Akkor a kocsi afféle szabadságszimbólum?

– Az. Muszáj néha elképzelni, hogy nem az vagy, aki.

– Egy színésznek is, aki a fél életét mások bőrében tölti? 

– A saját életed más. Ott egy színésznek is szüksége van erre.