Nehéz szerepet szántunk Demcsák Zsuzsának. Faggattuk barátjáról, Daróczi Dávidról – és ezáltal egy, a műsorvezető számára érzékeny témáról is beszélgetnünk kellett. Kérdeztük kolléganőjéről, Liptai Claudiáról, illetve az ő sokak által vitatott munkába állásáról. És nem utolsósorban önmagáról is. Zsuzsa ezek után szinte már félve vallotta be: ha fáradt, és az előbbiek miatt szomorú is, egyébként boldog, sőt.
– Már amikor az időpontot egyeztettük, mesélted a telefonban: megviseltek a Dáviddal történtek. Bevallom, első körben azt hittem, mindez Claudia miatt érint mélyen. Aztán esett csak le, hogy titeket más szál is összeköt – övé lett az a kormányszóvivői poszt, amelyet anno neked szántak.
– Igen, abból az időből datálódik a barátságunk. A szóvivőcsapat tagja volt, így vele is egyeztettem arról, én magam hogyan is képzelem el ezt a szerepkört. Volt miről tárgyalni: mereven elzárkóztam ugyanis attól, hogy a konkrét politikai ügyekhez közöm legyen. Az én területem a gazdasággal kapcsolatos intézkedések lettek volna – végzett közgazdászként ebben éreztem magam hitelesnek. Akkor is, illetve azután is, azokban a nagyon nehéz, támadásokkal teli hónapokban Dávid mellettem állt. És ez fordítva is így volt, hiszen én is kíváncsi voltam arra, ő hogyan éli meg ezt a szerepkört.
– Te, aki lehettél volna kormányszóvivő, hogyan ítélted meg: jól látta el a feladatokat?
– Igen, de ezen nem lepődtem meg. Tudtam, hogy szakmailag alkalmas rá. Abban pedig bíztam, hogy legyőzi magában az ellenérzését a reflektorfénnyel szemben. Szerencsére így lett. Nem kellett csalódnom benne: a pozíciójában is karakán ember maradt, akinek fontosak voltak az elvei. Mindannyian látjuk, ebben a mai világban sajnos ez már ritka jelenség. Amikor Claudiától pár hónapja megtudtam, hogy ő az új szerelme, boldog voltam. Tudtam, hogy nála jobb, figyelmesebb embert keresve sem találhatott volna. Hiszen egy baráttal szemben is az volt, milyen lehetett a párjával?! Emlékszem, ha csak az én szemembe nézve azt látta, baj van, nem hagyta, hogy tereljem a témát, hogy a fáradtságra fogjam a dolgot, el kellett mondanom, mi bánt. Én pedig mindig megtettem, mert tudtam: jóra bízom magamat.
– És ahogy ő látta a szemedben, ha gondban voltál, te láttad az övében: bajban volt?
– Ezek szerint nem… Nem, nem láttam. Csak utólag tudtam meg, hogy beteg volt. Az utolsó alkalommal is, amikor találkoztunk, tényleg boldognak láttam őket együtt. A halála előtti napon, csütörtökön délután még együtt hoztuk el a gyerekeket az oviból – a kislányom, Tamara és Panka ugyanis csoporttársak. Csillogott Dávid szeme, amikor Panka odaszaladt hozzá, és megmutatta, mit rajzolt neki. Beszéltünk arról is, hogy esetleg húsvéthétfőn összejövünk, csinálunk valami programot a gyerekekkel közösen. Pont ezért nem hittem el, mi történt aznap éjszaka. Hajnalban jött a hír, telefonon. Amit rossz pletykának gondoltam. Azonnal fel is hívtam Dávidot, hogy elmondjam neki, képzelje, azt terjesztik, meghalt! Amikor nem vette fel, akkor tárcsáztam Claudiát… Szegény, borzasztó belegondolni a helyzetébe! Tényleg szüksége van arra, hogy visszajöjjön dolgozni.
– Tehát akkor ezzel a döntéssel te szakmailag és emberileg is egyetértesz?
– Próbáld meg magad az ő helyébe képzelni!
Összeomlott a világa, amelyben hitt. Minden, ami körbeveszi, a szerelmére emlékezteti, őt idézi. Ebben az állapotban ahhoz is erő kell, hogy reggel kikeljen az ágyból, egyedül a kislánya tartja benne a lelket. Ilyen helyzetben kell valamilyen kényszerítő erő, hogy összeszedje magát, hogy ne pusztuljon bele a fájdalomba.
– Miután már én is veszítettem el hozzátartozómat, emberileg megértem őt – én is így léptem tovább, csak nem egy ország szeme láttára. Szerinted Claudia felméri, mire vállalkozik? Hogy lesz ember, aki csak azért ül le majd a képernyő elé, hogy azon izguljon, fakadjon már végre sírva? Vagy pont fordítva: hogy elítélje, ha túl kiegyensúlyozottnak látja? Nagy itt a tét…
– Hidd el, ő ezt pontosan tudja. Amikor pár hónappal a szülés után munkába állt, akkor is támadták. De Claudia következetes: vállalja a nyilvánossággal járó feladatokat. Ki fog állni, mielőtt képernyőre kerül, és meg fogja magyarázni, mit miért tesz. Addig pedig zokszó nélkül vezetem helyette is a Mokkát, mert ez ebben a helyzetben így van rendjén. És ha esetleg egyik napról a másikra úgy dönt, mégsem bírja a munkát, ismét jövök helyette. De biztos vagyok benne, hogy ez nem lesz így.
www.maximanet.hu