Papp Gergő: “Lufit árultam Párizsban”

Új rovatunkban az adott hónapban lévő évfordulókhoz valamilyen szinten kapcsolódó interjúkat készítünk. Ismert, vagy éppen kevésbé ismert, de érdekes emberek mesélnek. Ez a „Hét témája”. E heti interjúnkat Papp Gergővel – aki két évig élt Párizsban – készítettük abból az alkalomból, hogy 123 éve, 1887. január 26-án kezdődött meg Párizsban az Eiffel-torony építése.

Miért pont a francia nyelv? Miért pontPárizs?
A gimnáziumi évek alatt roppant módon elkezdett érdekelni a francia kultúra, az irodalom, a filmek, az egész stílus. Teljesen frankomán, szinte „franciakattant” lettem. Otthon egy fejhallgatóval a fülemen üldögéltem és francia dalszövegeket fordítgattam. Korábban már többször jártam Franciaországban, de csak egy-egy hetekre, rögtön érettségi után viszont kimentem és közel két évig kint is maradtam. Ha felsőfokú intézményben akartam folytatni a franciatanulást, ez volt az egyetlen esélyem, mivel az itthoni jegyeim nemvoltak túl fényesek.

Milyen cél lebegett a szemeid előtt?
Soha nem akartam végleg elhagyni az országot, csupán belekóstolni egy másfajta életbe. Az a vicc, hogy egészen az érettségiig színésznek készültem – különféle színitanodákba jártam, játszottam filmekben, színdarabokban. Aztán megtetszett ennek a francia egyetemnek a „kultúra és kommunikáció” elnevezésű szakja. Gondoltam, biztos újságírást, tévézést takar, amihez nem kell tudni szinte semmit. Ebből a prózai okból mentem ki Franciaországba. Ott persze már akkor is rengeteg magyar fiatal élt.

A szüleid finanszírozták a kint tartózkodásodat?
Ha a szüleim – bár jómódú értelmiségiek, és így is erőn felül segítettek – az összes fizetésüket átutalták volna nekem, abból sem éltem volna meg. Akkoriban azért óriási volt a különbség a magyar átlagfizetések és a franciaországi átlagkereset között. Én nem kaptam ösztöndíjat, egyedül voltam, muszáj volt dolgoznom, hogy eltartsam magam. Nappal egyetemre jártam, hétvégente reggeltől estig hajtottam az alkalmi melókat.

Pontosan miből tartottad fönn magad?
Lufit árultam Párizsban a külvárosi hétvégi búcsúkban francia feketék között. Egy másik alkalommal egy gyógyszergyárban dolgoztam, önbarnító krémet teszteltek rajtam. Be kellett feküdni egy napra félmeztelenül egy laboratóriumba, és vagy harmincféle mintával kentek be. De költöztettem kint dolgozó magyar diplomatákat is.

Hol laktál?
A Notre-Dame oldalában, egy 9 m²-es manzárdszobában laktam egy barátommal egy hatemeletes ház hetedik emeletén, ahol már csak úgynevezett szobalányszobák, kis fakkok vagy mosókonyhaszerűségek voltak, ahová már a lift se vitt fel. Ennek egy üresen álló, szomszéd szobájába szintén beköltöztünk. Úgy is mondhatjuk: illegális lakásfoglalást hajtottunk végre.

Miben változott meg a szemléletmódod? Miben lettél más, miután visszajöttél?
A mostani lényemre mindenféleképpen hatással volt az a két kint töltött év. Kicsit könnyedebben, lezserebben veszek bizonyos dolgokat, mint mások. Sose csapok be senkit. Egy életre megtanultam, hogy nem lógok, nem bliccelek, nem használok ki a kiskapukat, nincsenek stiklijeim. Sosem utaztam feketén, ha kellett, az utolsó filléremből fizettem ki a metróbérletet. Nem akartam kockára tenni a tanulmányaimat, az egész kinti létemet azzal, hogy rajtakapnak, mert nincs legális lakásom, munkám. Budapesten sem szállok fel még este 10 után sem egy buszra, ha nincs nálam jegy.

A franciák és magyarok miben különböznek nagyon a szabálykövetésen, illetve nem követésen túl?
Franciaországban az emberek szeretnek egymással szóba elegyedni, apró gesztusokat, mosolyokat váltani. Például ülsz, utazol egy buszon, veled szemben valaki elkezd majszolni egy dobozból kekszet, te ránézel, ő rád mosolyog, és biztosra veszem, meg fog kínálni. Vagy lehet, hogy nem kínál meg, de volt egy pillanatotok. Vagy ha egy üzletben felpróbálsz egy pulóvert, biztos lehetsz benne, hogy tanácsot kérhetsz az eladótól, vagy egy másik vásárló fog odalépni, és azt mondja „nagyon jól áll, ezt meg kell vennie”. Ezt a fajta közvetlenséget, nyitottságot tanultam el a kinti emberektől.

Van kifejezetten az Eiffel-toronyhoz fűződő élményed?
Érdekes módon az Eiffel-toronyban soha nem voltam fönt, pedig mindennap elmentem arra ezerszer. Akkor azt gondoltam, ciki dolog turistának tűnni Párizsban. Én olyannak akartam látszani, aki otthonosan mozog, akár francia is lehet. Egy párizsi soha nem menne föl az Eiffel-toronyba. Egyébként sokszor francia nyelvterületről jövőnek gondoltak, belgának vagy kanadainak hittek. Ez viszont rám nézve sértő, mert mind a kanadaiak, mind a belgák hihetetlen bénán beszélnek franciául. De legalább nem kelet-európainak néznek. A fizimiskám alapján akár lehetnék is francia, bár nem tudom, létezik-e francia „prototípus”.

Visszamennél élni a családoddal, ha lehetőséged lenne?
Őszintén szólva bármikor visszamennék, sőt bármikor bárhová elmennék, ahol kicsit jobb idő van és kedvesebbek az emberek. Nagyon hiányzik, csak attól félek, hogy borzasztó nehéz egy másik országban megteremteni azt, amit az ember a saját szülőföldjén el tud érni. Az a szakma, amit én csinálok, nagyon nyelvhez és helyhez kötött. Miután én semmihez nem értek – tehát nem vagyok ügyes barkácsoló, nem értek a számítástechnikához – egyedül a beszéddel, az írással, a nyelvvel tudok mit kezdeni.

Hogy kerültél be az itthoni tévés körforgásba?
A Naplóhoz úgy kerültem, hogy a párizsi tartózkodásom és jó helyismeretem miatt a TV2-ben felajánlottam, hogy a Párizs külvárosi zavargásokról tudósítsak. Ez a riport adott nagy lendületet a tévés karrieremnek. Innentől kezdve állandó riportere lettem a Naplónak.

Hogy jött a könyvírás ötlete?  
2009 nyarán volt két szabad hónapom, és gondoltam, tök jó párizsi sztorijaim vannak, amiket hébe-hóba mesélgetek a barátaimnak és jókat derülnek rajta – ha ezt jól el tudom mesélni, akkor meg is tudom írni. Fogtam a laptopomat, leköltöztem a Balatonra, és két hónap alatt „kitoltam magamból” a könyvet. Borzasztóan élveztem.

Miről írnál legközelebb?
Ha az írásból meg tudnék élni, mindennél szívesebben foglalkoznék ezzel. Már írom a következő könyvemet a magyar pókeres sikerekről.