– Mire gondolhatott Szolnoki Peti, amikor azt mondta, jó ember vagy?
– András, ne kérdezz ilyeneket… Az ember nem tudja magáról eldönteni, milyen. Vannak időszakok az életben, amikor mindenkinek meg akarsz felelni, és kizárólag a jó tulajdonságaidat, a szebbik feledet mutatod. Aztán eljön egy pont, amikor már nem foglalkozol ezzel, hanem magadat adod. Peti ebben a korszakomban is ismert, és csak remélni tudom, hogy arra célzott, emberileg semmit nem változtam.
– Nálad mikor jött el az a bizonyos pont?
– Körülbelül két éve. Ettől függetlenül a zenélés, a színpadi jelenlét ugyanúgy alkalmazkodás. Leginkább a közönséghez. Aztán a színpadon is eljön egy pont, amikor már nemcsak nekik, hanem inkább saját magadnak akarsz megfelelni. S ha ez találkozik a közönség ízlésével is, az külön ajándék.
– Mióta tudod, hogy amit csináltok, az jó?
– Az első perctől kezdve. Máshogy nem is lehet. Mindegy, mivel foglalkozol, lehetsz te fűtés-, gáz- vagy villanyszerelő, tisztában kell lenned a képességeiddel, hinni kell benne. Minden reggel úgy kell felkelned, hogy amit csinálsz, az a legjobb. Igenis a legjobbnak kell lenned, hiszen mindenkiből csak egy van. Belőled is csak egy van. Sándor Andrásból sincs több ezekkel a képességekkel. A Magna Cum Laude zenéje sem hasonlít máséra.
– Van egy lemezem, amit nagyon szeretek, te énekelsz rajta spanyol nyelvű dalokat. La Bomba a csapat neve.
– Nocsak… Miket tudsz…
– Ez a formáció párhuzamosan futott a Magnával?
– Évszámokkal bajban leszek, de ha jól emlékszem, a La Bomba egy évvel korábban alakult, mint a Magna. Egymás mellett futott akkoriban két sínpár. Amikor Hevesi Imrével zenélhettem a La Bombával, az óriási lecke volt számomra. Az volt a legnagyobb tanulmány, hogyan kell előadónak lenni a színpadon, hogyan kell egyáltalán a közönséggel kommunikálni. Ott lestem el mindent. Persze ellenpélda is akadt, hogy mit nem szabad. Hihetetlen tanulóidőszak volt.
– A Magna szívügy volt?
– Mindkettő az volt, nekem a La Bomba is szívügyem volt. Ameddig tudtam, egymás mellett csináltam a kettőt. Ma már azt mondom, ha újrakezdeném, biztosan nem mennék ebbe bele. Egy seggel nem ülnék meg két lovat. Nem lehet. Valamelyik zenekar biztosan megsínyli. Tanultam ebből is.
“Borzasztó módon meg tudok haragudni emberekre. Heves vérmérsékletű vagyok, és képes vagyok tízéves komoly barátságokat egyik napról a másikra elfelejteni. Viszont egyik napról a másikra meg is tudok bocsátani. Ha úgy kelek fel reggel, simán írok egy e-mailt, amelyben a jobbomat nyújtom annak, aki korábban megbántott.
– A Magnában a négyesetek (ötösötök) szövetsége valóban olyan szoros, amilyennek kívülről látszik?
– Nézd, nem egy Red Hot Chilli Peppers jellegű zenekar vagyunk, ahol hihetetlen szoros összetartás és barátság van. 15 évet lehúztuk egymás mellett, a mi barátságunk ennél speciálisabb. Nem hívjuk fel naponta egymást, és nem is lógunk egymás nyakán. Nem tudunk egymás minden rezdüléséről.
Azt viszont tudjuk, hogy amit csinálunk, az jó. Nem hiszek a véletlenekben, nekünk találkoznunk kellett ahhoz, hogy közösen alkossunk valamit, és adjunk az embereknek.
Természetesen a zenekarunk életében is voltak hullámvölgyek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejünkben, hogy abbahagyjuk. Mint minden normális zenekar életében. Nehogy már a 15 év alatt ne legyenek ilyen periódusok! Dehogynem! Azonban ennyi idősen és ennyi együtt töltött esztendő után az ember érettebb, bölcsebb, átgondoltabb döntéseket hoz. Inkább mérlegel ahelyett, hogy forró fejjel döntene, mi az, amit nyerhet ezzel, és mit veszíthet.
– Azzal, hogy hoztál egy fontos döntést, és Gyuláról Budapestre költöztél, lelkileg is távolabb kerültél a csapat többi tagjától?
– Sajnos igen. Zenekaron belül érezhető volt egyfajta térdre rogyás. Pedig nem volt annyira szoros a kötelék, de mikor kiszakadsz valahonnan, az mindig egyfajta eltávolodás.
– Ezt megértették a többiek?
– Mivel a Magna Cum Laude egy nagyon lusta zenekar, így megkönnyebbültek, hogy egy-egy interjú miatt nem kellett felutazniuk, mert Misi elment és megcsinálta. Ők pedig nyugisan elvoltak Gyulán. Volt egy ilyen része is a történteknek.
– Mi rogyott meg mégis?
– Épp ez, hogy mindenhol én voltam, az én arcomat látták. Annak ellenére, hogy én vagyok az együttes énekese, nem szerettem volna ennyire kitűnni ebből a produkcióból. Amitől rettegtem, az el is jött. Elkezdtek úgy emlegetni bennünket, hogy “Mező Misi és a Magna Cum Laude zenekar”. Mindig mondtam a srácoknak, hogy jöjjenek interjúra, legyünk együtt, mutatkozzunk együtt, ne velem azonosítsák a zenét. Ez nem fog jóra vezetni. Nem hallgattak rám.
– Rossz érzés volt a többiekben, amiért nagyobb figyelmet kaptál?
– Igen. Én is éreztem, hogy egyre több helyen kivételeznek velem. És ez nekem is rossz volt, mert én soha nem tartottam magam különbnek ebben a gépezetben. Én ugyanolyan része vagyok ennek, mint a többiek. Aztán jött a voice-os történet.
– A szereplésed kiverte a zenekari társaidnál a biztosítékot?
– Szerinted? Persze hogy kiverte. De úgy gondoltam, hogy 34 évesen ki szeretném magam próbálni ebben is. Jó volt valami mást is csinálni. Voltak kérdések a fejemben, és ezekre válaszokat kerestem.
– Válaszokat is kaptál?
– Igen. Mondtam is a srácoknak, hogy két műsort fogok bevállalni. Abban nem hiszek, hogy több széria beleférne az életembe. Persze egyáltalán nem biztos, hogy benne leszek a következőben. Az sem biztos, hogy lesz következő. Annyi mindent tapasztaltam már a szórakoztatóiparban, hogy szeretem nyugtával dicsérni a napot.
Visszatérve a zenekarhoz: volt egy nagyon komoly mélypontunk. Pécsett játszottunk, és úgy volt, hogy feloszlik a zenekar. A koncert előtt az öltözőben mindenki elmondta a sérelmeit, terveit, igényeit, és rendeződött a dolog. Életünk egyik legjobb koncertjét adtuk. Olyan érzés volt, mintha ez lenne az utolsó. Aztán kibékültünk, helyreraktuk a sérelmeket. Ismerni kell a másikat, és alkalmazkodni kell hozzá. Érezni kell, mikor kell békén hagyni a társadat, és épp mikor kell szabadságot adni neki. Mint egy házasságban. Olyankor már nem akarsz a másik agyára menni, és tiszteletben tartod az érzéseit, a lelkivilágát.
– Budapestet azonnal magadévá tudtad tenni?
– Fenét! Vidéki gyerekként, sőt inkább roma gyerekként volt bennem tartás a fővárosi élet kapcsán.
– A származásod miatt volt valaha problémád?
– Igen, sajnos értek atrocitások a civil életben. Mindig tudatták velem, hogy milyen származású vagyok. Ez sokáig bántott, aztán elérkezett egy pont, amikor már nem érdekelt. Mindig azt néztem, hogy ki az, aki mondja. Mondhat nekem bárki bármit, de előtte mutasson fel valamit. Ez egyébként főleg gyerekkoromra és a középiskolai évekre volt jellemző.
– Megtanultál a pénzzel bánni?
– Ha arra célzol, tudok-e spórolni, akkor azt kell mondjam, nem. Mivel szegény családban nőttem fel, szerettem volna szép ruhákban járni, jó dolgokat venni. Persze ezek a pénzek mentek el. Soha nem bulira költöttem, nem italra vagy kábítószerre szórtam el a pénzemet, hanem feléltem. Megettem vagy éppen ruhára költöttem.
– Mi volt a legnagyobb luxus az életedben?
– A La Bomba-korszakban például már azt is megtehettem volna, hogy akár minden nap cipőt vegyek. Albérletben éltem az akkori barátnőmmel Békéscsabán, és nagyon jól éltem. Volt 3-4 gitárom. És nem akármilyen hangszerek! Ez a hobbim, a gitárimádat. Nagyon szeretem a hangszereket.
– Most mennyi van?
– 14 vagy 15 darab. Ahhoz képest, hogy nem tartom magam hangszeres zenésznek, ez sok. Mindig is ez volt az álmom. Most, hogy megtehetem, miért ne lehetne ennyi hangszerem? Más bélyeget gyűjt, én gitárokat. (Nevet.)
A teljes interjúk a Mélyinterjúk kötetben találod. Rendeld meg a könyvet, itt!