71 éves lett David Lynch, ami önmagában is jeles esemény, hiszen az elmúlt évtizedek egyik legmarkánsabb filmeséről beszélünk – idén azonban pláne van okunk az ünneplésre, ugyanis májusban a rendező előrukkol legismertebb és legkedveltebb alkotása, a tavalyelőtt 25 éves Twin Peaks új évadával. Hogy milyen lesz a produkció, az persze többesélyes, de Lynch neve azért ad okot némi bizakodásra, úgyhogy most mi is ennek jegyében emlékezünk meg a születésnapjáról: hagyományos portré helyett azt gyűjtjük egybe, miért reménykedhetünk, hogy jól sikerül majd az egyszerre misztikus, horrorisztikus, romantikus és komikus, ennél fogva kultikus sorozat, és vele együtt az évek óta hallgató alkotó visszatérése is.
Ez az ember igenis tudja, mit csinál…
David Lynchet azért szokás nem szeretni, mert a filmjeiben általában nincs klasszikus értelemben vett logika. A klassz az benne, hogy szeretni is ugyanezért lehet, ugyanis neki (sokakkal ellentétben) nem azért olyanok a művei, amilyenek, mert elront valamit, hanem azért, mert direkt ilyennek szánja őket: eredetileg festőnek készült, és többnyire szürrealizmusban utazik, vagy ahogy ő fogalmaz, az “álmok logikáját követi”, a munkásságának nagy részére pedig ennek megfelelően leginkább az egyéni és a kollektív tudatalatti bolygatásaként érdemes tekinteni. Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy szeretni is kell őt feltétlenül. Akinek nem tetszik, kerülje – róla legalább könnyű véleményt alkotni, hiszen nem magyarázza félre magát, nyílt lapokkal játszik. Aki viszont szereti, az ugyanezért bizakodhat az új Twin Peaks kapcsán is: nem kóklerrel van dolgunk, hanem olyan valakivel, aki tudja, mit csinál, és ennek megfelelően a legjobb is a műfajában.
…és jó eséllyel nem is tolja túl
Ráadásul Lynch szürrealistaként sem enged meg magának bármit – bár szokás valamiféle őrült géniusznak gondolni, attól nagyon messze van, hogy l’art pour l’art elmebeteg legyen. A legnyilvánvalóbb érv emellett az, hogy máskülönben nem csinálta volna meg Az elefántembert és a Straight Storyt, amelyek egyaránt valós személyek valós történetén alapuló, logikus és rendesen lezárt filmek, de igazából a borultabb munkáiban sem ment soha túl messzire: a romantikának, sőt a humornak is helye volt szinte minden alkotásában. A legjobb elegyet pedig talán pont a Twin Peaksben keverte, úgyhogy a visszatérés ebből a szempontból is biztató.
Ami pedig nem megy, azt nem erőlteti
Ezzel együtt persze David Lynch sem tökéletes: hibázott már, és voltak olyan projektjei is, amik ugyan mások miatt siklottak félre, de szintén nem sikerültek igazán. Van viszont emberünknek még egy jó tulajdonsága: nem szokott ragaszkodni a dolgokhoz. Ha úgy érzi, hogy valami nem jött össze, nincs mondanivalója, vagy nem megfelelőek a körülmények, szépen elmegy mást csinálni – ötlete van bőven, hiszen fest, fotóz, kisfilmeket készít, és megjelent két poplemeze is. Szóval ok nélkül biztos nem vágott volna bele újra a Twin Peaksbe, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a forgatás megkezdése előtt ki is szállt a projektből, mert kevesellte a büdzsét ahhoz, hogy színvonalas legyen a végeredmény, csak aztán végül ez ügyben is sikerült megállapodnia a forgalmazó Showtime-mal. Vagyis nemhogy kompromisszumokat nem kötött, hanem a részvételét is kockáztatta a minőségért.
Elég sokan együtt akartak dolgozni vele
Ahogy az már a filmes, tévés munkáknál lenni szokott, a Twin Peaks nem egyedül David Lynch terméke: abban, hogy olyan lett, amilyen, nagy szerepe volt Mark Frost társírónak és a sorozatnál is ismertebb, legendásan torokszorító kísérőzenék szerzőjének, Angelo Badalamentinek is, ők pedig mindketten visszatértek az író-rendezővel együtt. Sőt hat-hét hiányzó kivételével az eredeti szereplőgárda java, azaz jó három tucat színész is újrázik Mädchen Amicktől David Duchovnyig, oldalukon pedig vagy 180 új résztvevő is felsorakozott, köztük olyan nevekkel, mint a pár éve Bond-lányként is bizonyított Monica Bellucci, Jim Belushi, Jennifer Jason Leigh, Trent Reznor, vagy a babát váró Amanda Seyfried és a gyerekei apjával nemrég szakító Naomi Watts. Ez azért így már elég izgalmas.
Talán a túlzásba vitt nosztalgiától sem kell tartanunk
Végül pedig jellemét ismerve bízhatunk abban is, hogy Lynch nem akarja egyszerűen csak a nosztalgiával jóllakatható régi rajongók kiszolgálásának szentelni az új Twin Peakst, ugyanis egyrészt eleve nem a közönség kegyeit kereső fajta, másrészt mindig is inkább a jövőbe tekintett, mintsem a múltba. Hogy mást ne mondjunk, az elsők közt kezdett érdeklődni a digitális filmkészítés iránt, és az első közt kezdte (a nagy filmes átlagnál is jóval intenzívebben) használni az internetet, arról nem is beszélve, hogy a sorozatok aranykorát úgy húsz évvel megelőzve látta meg a potenciált a tévében, éppen a Twin Peaksszel – szóval talán megint sikerül neki nagyot dobnia. De ha ne adj isten mégsem, a születésnapja azért akkor is legyen nagyon boldog, és még jusson neki belőle jó néhány további is.
